Churchill és a legsötétebb órák

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Anglia történelemformáló hónapja volt 1940 májusa, Winston Churchill főszereplésével. Ezt az időszakot idézi meg egy kiváló angol film, Gary Oldman főszereplésével.

 

 

 

 

„Hitler azt a benyomást kelti, hogy mindenre képes lenne, Churchill pedig azt, mintha hallgatósága lenne képes mindenre.” Boris Johnson jellemzi így az egykori brit miniszterelnököt A Churchill-tényező című izgalmas könyvében. Sorra veszi azokat a jelzőket, melyekkel a kormányfőt kortársai illették: erőszakos, önző, munkatársai felett zsarnokoskodó alak, olykor „vadállat”, arrogáns, instabil, csípős modorú. Ugyanakkor „képes volt halált megvető önbizalommal viselkedni, és hajlandónak mutatkozott többet kockáztatni, mint azt mások bölcsnek tartották volna” – fogalmaz a szerző, Nagy-Britannia jelenlegi külügyminisztere, London volt polgármestere. (Boris Johnson The Churchill Factor. How One Man Made History eredeti címmel megjelent munkájáról részletesen az Ügyvédvilág 2016/1. számában írtunk.) Mintha e kötet lapjai elevenednének meg Joe Wright legújabb játékfilmjében, A legsötétebb óra című (Darkest Hour) című brit alkotásában.

(Jelenetfotók: UIP–Duna Film)

A mű 1940 májusának sorsdöntő napjait eleveníti fel. Azokat a vészterhes időket, amikor az angol politika irányítóinak dönteniük kell: tárgyalásokat kezdeményeznek Hitlerrel, vagy megpróbálnak ellenállni a német birodalommal szemben. A náci Németország már lerohanta Nyugat-Európát, és Franciaország elkerülhetetlen bekebelezését követően Nagy-Britannia kerülne sorra. VI. György király 1940. május 10-én a 65 éves Winston Churchillt nevezi ki miniszterelnöknek, hogy a parlamenti pártokat összefogó egységkormány élén nézzen szembe egy olyan katasztrófával, amely az angolokat talán még egyszer sem fenyegette történelmük során.  

Remek film született erről a rövid időszakról, pedig nehéz helyzetben voltak az alkotók. Hiszen legfőképp a rendkívüli szónoki képességekkel rendelkező miniszterelnök e napokban elmondott beszédeire támaszkodtak (parlamenti beszédeire, rádióban élőben elmondott szózatára). A hétköznapok ellesett pillanataival mégis jól tudják jellemezni, milyen ember is lehetett ez a nagyon művelt, látszólag könyörtelenül, önzően viselkedő ember, s mintha igazolnák a Boris Johnson könyvében is olvasott kortársi jelzőket. Külön érdekesség, hogy a mű két fontos epizódszereplője nő: a Churchillt oly jól ismerő, vele együtt érző felesége (Kristin Scott Thomas alakítja), és fiatal gépírónője (Lilí James formálja meg), aki fokozatosan érti meg másokhoz nem hasonlító, szó szerint éjjel-nappal whiskyt kortyoló és szivarozó főnökét.

Megismerjük azt a mindvégig határozottságot mutató, kérlelhetetlennek tűnő, mégis kétségekkel teli embert, aki a legsötétebb órákban, politikustársai tanácsai ellenére visszautasított mindenféle béketárgyalási szándékot, és a maga útját járva vezette Angliát az ellenállás irányába. Igaz, hatalmas áldozatok árán, miközben a francia partoknál, Dunkirknél rekedt brit haderő javának megmentése már az ő nevéhez fűződik. (Erről ugyancsak szép játékfilm született: a Dunkirk című műről lásd írásunkat: itt.) 

„A szavak meg tudják változtatni a világot, és meg is változtatják. Churchill óriási politikai és személyes nyomás alatt állt, de ő néhány nap alatt hihetetlen magasságokba tudott emelkedni, szinte felülmúlva önmagát” – fogalmaz Anthony McCarten forgatókönyvíró-producer, akit lenyűgöztek a politikus beszédei és szónoki képességei. A forgatókönyv pillérét is három beszéd alkotja. A beszédek mellett alaposan áttanulmányozta Churchill háborús kabinetjének működését, melyet így jellemez: „Ez a teljes bizonytalanság időszaka volt, amire nem is gondolnánk, hiszen annyira határozott vezetőről van szó. Winston tudta, hogy számos alkalommal rossz döntést hozott pályafutása során, például az első világháborúban a Gallipoli csatában.” (Az 1915-16-os, angol és török oldalon egyaránt sok áldozattal járó csatáról 1981-ben, Gallipoli címmel Peter Weir készített filmet, Mel Gibsonnal a főszerepben.)

Joe Wright direktor egy olyan produkcióban gondolkodott, amely nemcsak a britek belügye, hanem közvetve az egész világnak szól: „Már sok filmet láttunk különféle híres vezetőkről. A miénk annyiban különbözik, hogy a kételyről és az önmagunkba vetett bizalom válságáról is szól – magyarázza. – A történet azért ránt azonnal magával, mert egy olyan legendát mutat be, aki felül tud emelkedni a bizonytalanságon, amellyel mi magunk is szembesülünk.”

A rendező Churchill szerepére olyan színészt képzelt el, aki teljesen újraformálja a jeles történelmi figurát. A szintén angol Gary Oldmanre gondolt, akivel korábban már dolgozott együtt, és az sem zavarta, hogy a színész vagy nyolc évvel fiatalabb, mint akit meg kell jelenítenie, és arca sem kövérkés, kerekded, hanem hosszúkás és sovány. Sebaj, a maszkmesterek mindenre képesek – gondolta magában.

Meglepő, de Gary Oldman nem csodálkozott a felkérésen, mert pályafutása során egyszer már egy produkció kacérkodott ezzel az ötlettel, de akkor a külsőbeli különbségek még döntőnek bizonyultak. Ám bevallása szerint ezúttal ez már nemigen zavarta, mert tetszett számára az az alkotócsapat, amellyel együtt dolgozhat. Emellett pedig: „El akartam mondani Churchill beszédeit, mert a legjobb szövegek közé tartoznak, amelyeket valaha angol nyelven írtak. Elképesztően írt, nem volt cirkalmas, modoros, nem tömte tele a mondatait metaforákkal meg hasonlatokkal. Csak akkor használt ilyen elemeket, ha tényleg szükség volt rájuk. Pontosan tudta, kikhez intézi beszédeit, és azt akarta, hogy szavai felrázzák az egész országot” – magyarázta. „Rengeteg filmfelvételt is megnéztem, és az derült ki belőlük, hogy ez a 65 éves ember tele volt energiával és elszántsággal” – tette hozzá a színész, majd tovább áradozott: „Több mint ötven évig volt kormányzati szereplő, ötven könyvet írt, meg is kapta az irodalmi Nobel-díjat. Négy háborúban szerzett érdemeket, ötszáz festményt jegyzett, melyeket tizenhat kiállításon láthatott a közönség a Royal Academyn.”

Kazuhiro Tsuji kétszeres Oscar-jelölt maszkmesterre hárult a feladat, hogy Oldmant Churchillé varázsolja. „A legnagyobb gond az volt, hogy a fejek méretében és formájában nagy különbségek mutatkoztak. Gary feje ovális, Churchillé viszont tömörebb, kerekebb volt. Gary szemei közel ülnek egymáshoz, Churchill esetében viszont távol. Mégis csodát lehet tenni a maszkkal, ha egy színész a szívét-lelkét beleadja a szerepbe.” Fél évbe tellett, míg sikerült kialakítani a helyes arányokat. Mivel a maszk szilikonból készült, a bőrre simuló anyag lehetővé tette, hogy Oldman mimikája jól látszódjon. A színész homloka és ajkai azonban szabadon maradtak. A jelmez pedig habszivacs-kövérítő fölé került. A színészt három és fél óra alatt készítették fel egy-egy forgatásra.

De Gary Oldman nem csupán a külsőségek miatt tűnik kiváló Churchillnek. Színészi játéka elsőrangú, hitelesen éli át és jeleníti meg a beszédeket, s adja a hétköznapi, esendő átlagember figuráját is, amikor a miniszterelnök magánemberként otthonában csetlik-botlik. „Winston kicsit selypített. Emellett hajlamos volt orrhangon beszélni. Sokat vacilláltam, mikor alkalmazzam ezt a tónust” – árulta el a színész, de valljuk be, hogy ezt tökéletesen csinálta-e a kamerák előtt, azt igazán csak azok a brit vagy amerikai mozinézők tudják megállapítani, akik gyakran látták a miniszterelnököt az egykori híradófelvételen vagy dokumentumfilmek képkockáin.

Mindenesetre a Golden Globe-díjakat odaítélő hollywoodi filmes újságírók 2018 januárjában úgy döntöttek, hogy szerepében igencsak jó és hiteles Gary Oldman, mert alakítását Golden Globe-bal jutalmazták.

E sorok írásakor még csak sejtjük, hogy az Oscar-jelölést sem ússza meg, és talán a szoborról sem fog lemaradni.

A film 2018. január 18-tól látható a magyar mozikban, előzetesét idekattintva tekintheti meg.

---