Utolsó találkozás Zsigmond Vilmossal


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Különleges portréfilm idézi meg a 2016 januárjában elhunyt Oscar-díjas művész alakját.


Számos ok miatt különleges Pierre Filmon francia rendező portréfilmje a világhírű magyar művészről. Egyrészt, mert eredetileg nem dokumentumfilmet akart róla alkotni, hanem vele szeretett volna forgatni. 2013-ban kérte fel, hogy legyen első játékfilmjének operatőre. Zsigmond Vilmosnak tetszett az ötlet, igent mondott, ám a két filmes annyira összebarátkozott, hogy a világhírű magyar operatőrnél éppen negyven évvel fiatalabb gall direktor úgy döntött: inkább magáról Zsigmond Vilmosról forgat filmet.

[multibox]

Különleges a mű azért is, mert közvetlenül az operatőr halála előtt követte őt kamerával, egy éven át: elkísérte szülővárosába, Szegedre, de forgattak Rómában, Párizsban, Hollywoodban, és kaliforniai otthonában is. A hosszú út során Pierre Filmon megszólaltatta azokat az alkotótársakat – színészeket, operatőröket, rendezőket –, barátokat, akik közel álltak hozzá. Ők tettek hozzá történeteikkel, visszaemlékezéseikkel egy hosszú pályafutás mozaikdarabjaihoz.

Először 2016 májusában, a Riviérán, a neves filmfesztivál Cannes Classics szekciójában vetítették a művet, majd ősszel Miskolcon, a CineFesten láthatták az érdeklődők, novembertől pedig mozikban pereg. A magyarul Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal (Close Encounters with Vilmos Zsigmond) című nyolcvanperces filmben hallhatjuk többek között John Boormant, a Gyilkos túra (Deliverance, 1972), Jerry Schatzberg, a Madárijesztő (Scarecrow, 1973) című filmek rendezőjét, Darius Khondji, Dante Spinotti operatőröket, a színészek közül Nancy Allent, John Travoltát, Isabelle Huppert-t. Közben híres filmrészleteket is láthatunk Zsigmond Vilmos operatőri munkásságából.

A neves művészről kedves emlékeket őrizhetnek magyarországi barátai, ismerősei, munkásságának tisztelői, halála előtti utolsó évéből. 2015-ben többször is járt Budapesten. Például áprilisban, amikor a Ludwig Múzeumban az ő fotókiállításával nyílt meg a Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezvénysorozata. Előbb az újságíróknak, majd a fesztivál során több alkalommal a látogatóknak alkalmi tárlatvezetéssel is kedveskedett. Bevallotta, hogy a kiállított százötven fénykép legalább fele számára is újdonság volt. Amikor járta az országot, később a világot, a negatívjait eltette, s csupán a töredékét nagyította. Így egy idő után már el is felejtette, mit rejtenek az előhívott filmtekercsek, melyek varázslatként tárultak elé, élete rejtett kincseiként. (A kiállításról weboldalunkon is beszámoltunk)

E sorok íróját 2015 elején az a megtiszteltetés érte, hogy meginterjúvolhatta a mestert. Barátságos, közvetlen stílusa megragadó volt. Őszintén beszélt múltjáról, azokról a számára szomorú eseményekről is, melyek ifjú korában érték, majd azokról a felemelő pillanatokról is, melyek pályafutása csúcsát jelentették. Szeretett mesélni. Több mint hét évtized távlatából is jól emlékezett gyermekkora fontos momentumaira. Édesapjának volt egy kis Kodak-gépe, s gyerekként mondogatta neki: „Én akarom csinálni a képet!” Meg is kapta kamerát, majd egy idő után megtanulta, mi is az a kép. „Amikor egyszer megbetegedtem, és négy hónapig ágyban voltam, nagybátyám, aki fényképész volt, kezembe adta Dulovits Jenő Művészi fényképezés című könyvét, amit eredetileg magának vett – emlékezett. – Ebből a könyvből tanultam meg megszeretni a jó képeket, a világítást. Dulovits képei gyönyörűen voltak megvilágítva nappal, mindig ellenfényben dolgozott. Leírta, miért és hogyan készítette a fotókat… Sokat tanultam nagybátyámtól is, őt tekintem első mentoromnak, valamint ezt a könyvet, illetve szerzőjét.”

Aztán arról beszélt, hogy mindig kedvtelésből fényképezett, tőle senki nem rendelt képet. Még nyolcvanöt évesen is mindig magánál tartott egy kis kamerát, hogy rögzítse a világból azt, ami megragadja figyelmemét. „Főként fényhatásokat szeretek fényképezni: naplementét, napfelkeltét, ahol szép a világítás. Szeretek ellenfényben dolgozni. Számomra egy képnél nagyon fontos a kompozíció” – magyarázta. Ez volt az a filozófia, amiért munkatársai becsülték, tisztelték, amiért a rendezők kegyeit keresték: Robert Altman és Steven Spielberg, Brian de Palma és Woody Allen, Richard Donner és Michael Cimino, Jack Nicholson és Sean Penn.

 

Miután 1957-ben, Kovács László operatőrtársával az Egyesült Államokba érkezett, hamar megismerték, mire is képesek ők, Európából frissen érkezett fiatalok. Arra a kérdésre, vajon lehet-e azt állítani, hogy Hollywood új hulláma nőtt fel az ő művészetéhez, így válaszolt:

Igen, nem kellett sok idő ahhoz, hogy az élvonalba kerüljünk. Én soha nem változtattam stílust, mindig realista filmeket szerettem forgatni, olyan témájúakat, amelyek engem érdekeltek.”


Kapcsolódó cikkek

2024. március 22.

Bécs egyre közelebb

Legalábbis vasúton, hiszen két és fél óra alatt lehet eljutni Budapestről az osztrák fővárosba egy magántársasággal, hamarosan naponta négyszer is.