Zsigmond Vilmos, a fotográfus


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Majdnem sírva fakadt, amikor meglátta, milyen szép helyen függhetnek képei a falakon – vallotta be az Oscar-díjas operatőr, akinek fotókiállítása a Budapesti Tavaszi Fesztivál első rendezvényeként nyitotta meg kapuit 2015 áprilisában, a Ludwig Múzeumban.


A június 21-éig látható tárlat valóban különleges esemény mind a 85 éves művész életében, mind tisztelői körében. Eddig ugyanis a világhírű operatőr látványvilágát kizárólag mozgóképeken keresztül ismerhettük, sőt azt is csak kevesen tudták, hogy Zsigmond Vilmos életének legalább annyira meghatározó eleme a fotó, mint a mozgókép. Értelemszerűen jóval előbb volt kezében fényképezőgép, mint filmkamera. Tizenéves korában Dulovits Jenő Művészi fényképezés című könyvéből tanulta meg a képkészítés alapjait, a fény és az árnyék meghatározó szerepét a képalkotásban. Ezek ismeretében jelentkezett sikerrel 1951-ben a Színház és Filmművészeti Főiskola operatőri szakára, ahol Illés György osztályában a tanítványok az első évben csak fotózást tanultak. Hiába a hatalmas operatőri sikerek, bármerre jár a világban, zsebében ma is ott lapul egy apró fényképezőgép. Ha újabb filmhelyszínek után kutat, ha magánutazáson jár, mindent rögzít környezetében, amiről úgy érzi, érdekes, izgalmas. Mint mondja, soha nem jegyzetel, számára a fotózás a naplóírás.

S hogy e tárlat miért egyedülálló a művész számára is? Mert a kiállított mintegy százötven fénykép legalább fele(!) számára is újdonság volt. Ő annak idején is csak járta az országot, később a világot, de a negatívokat eltette, s csupán a töredékét nagyította. Így egy idő után már el is felejtette, mit rejtenek az előhívott filmtekercsek, s most, mint egy varázslat, elé tárultak élete rejtett kincsei. A varázslók pedig ebben az esetben Tomas Opith és Puskás Bea kurátorok voltak, akik a negatívok erdejéből választották ki és nagyították fel az általuk érdekesnek, szépnek, tanulságosnak, művészinek ítélt képeket a mester különböző életkorszakaiból.

Utcaművész (New York, 1958, Zsigmond Vilmos felvétele)

 

Azok a szerencsések, akik részt vehettek Zsigmond Vilmos alkalmi tárlatvezetésén a Ludwig Múzeumban, hallhattak a művész képeihez fűződő személyes kötődéseiről, egy-egy kép elkészítésének történetéről. (A mester három ilyen tárlatvezetést is tartott, az elsőt mindjárt a nyitónapon a sajtó képviselőinek, stílszerűen kamerák és fényképezőgépek kereszttüzében.) Az ötvenes évek bámulatos fekete-fehér szociofotóin a magyar vidék szegénysége tárul elénk barlanglakásokkal, ökrösszekerekkel. Ezek előtt állva mesélte el, mennyire szerette a vidéket járni, mennyi témát adott neki az ott élő sanyarú sorsú emberek világa. Nem szerette a színeket, a csillogást, elvontabbnak, érdekesebbek tartotta a fekete-fehér képeket – magyarázta. Kevés színes fotóinak egyike az 1955-ben készített Blaha Lujza tér című alkotása, melyen a főváros egyik legjellegzetesebb akkori köztéri neonreklámja ragadta meg figyelmét: „Igyunk barna sört!”

Ekkoriban készült az a felvétel is, melyet a tárlaton kedvencének tart: későbbi első feleségét, Böbét ábrázolja, amint ellenfényben kihajol a korláton az egri minaret tetején állva.

Böbe a minareten (Eger, 1956, Zsigmond Vilmos felvétele)

 

Szeretett hidakat is fényképezni – ezt már A hídon át című képénél megállva jegyezte meg. Ez a fotó már azt követően készült, hogy az 1956-os forradalmi eseményeket követően – csomagjában az októberi háborús budapesti állapotok mozgóképeivel – átlépte az országhatárt, és hamarosan az Egyesült Államokban kötött ki. 1958-ban örökítette meg az egyik monumentális New York-i hidat, amint egy pár átsétál rajta. A véletlen is segíti a fotóst, mondta a párra mutatva, mely véletlenül sétált bele a képbe, de végül éppen ettől lett jó a fénykép, remekül ellenpontozza a hatalmas acélszerkezetet.

A művész A hídon át című képét magyarázza

 

A hatvanas években Zsigmond Vilmos beutazta az Egyesült Államokat. Láthatunk természeti és életképeket a 66-os útról, Coloradóból. A hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek filmes sikeridőszakából forgatási helyszínek fényképei tárulnak elénk, miközben monitorokon mozgóképben meg is elevenedik néhány operatőri munkája, többek között a Cinikus hekus (1990) Jack Nicholsonnal vagy a Sliver (1993) Sharon Stone-nal.

A mester imádja a naplementét, bármerre jár a nagyvilágban lencsevégre kapja. A tárlaton ott függnek naplementék pillanatképei Dél-Afrikából, Kaliforniából, Coloradóból, Katalóniából. Mindegyik más és más.

Car Service (Colorado, 1962, Zsigmond Vilmos felvétele)

 

Zsigmond Vilmos roppant gazdag és eredményes pályafutásának áttekintését két hatalmas tablón idővonal segíti: dátumokkal, képekkel, az alkotói pálya jelentős állomásaival. Véletlenül se hagyja ki a látogató az utolsó termet, ahol egy vitrinben kiállították a mester legdicsőségesebb és legféltettebb díjait: a Harmadik típusú találkozások című Steven Spielberg rendezte film (1977) operatőri munkájáért Oscar-díjat érdemelt, A szarvasvadász (1978) című Michael Cimino-alkotásért a Brit Filmakadémia (BAFTA) díját kapta, a Sztálin című tévéfilm, Ivan Passer rendezése pedig a csillogó Emmy-díjat jelentette számára 1992-ben.

A mester legrangosabb díjai

 

Zsigmond Vilmos talán maga sem gondolta, hogy ilyen szép kiállítással lepi meg Budapest, ekkora érdeklődés lesz iránta, s hogy ilyen szakmai tisztelet és szeretet fogja övezni. De Budapest sem gondolta, hogy ilyen kiváló fotográfiák kerülnek elő a fiók – pontosabban – az operatőr garázsának rejtekéből.


Kapcsolódó cikkek

2024. április 18.

A segédmotoros kerékpárra is kell kötelező gépjármű-felelősségbiztosítást kötni

A robogótulajdonosok jelentős része továbbra sincs tisztában azzal, hogy biztosítási kötelezettség nem csupán a rendszámmal ellátott járművekre, hanem minden olyan segédmotoros kerékpárra is kiterjed, amely részt vesz a közúti forgalomban – hívta fel a figyelmet a Független Biztosítási Alkuszok Magyarországi Szövetsége (FBAMSZ) csütörtökön.