Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban Be.) egy konkrét rendelkezését az alábbiakban vizsgálva arra mutatunk rá, hogy a külföldön, ismert helyen tartózkodó terhelt tisztességes eljáráshoz és megfelelő védelemhez való joga nehezen egyeztethető össze a büntető igazságszolgáltatás hatékony és gyors működéséhez fűződő társadalmi elvárásokkal. Bemutatjuk azt a folyamatot, aminek eredményeként olyan rendelkezés született, amely a távollevő terhelttel szembeni büntető igény érvényesítése során valamiféle egyensúlyt biztosít a terhelt alkotmányos jogainak védelme és az említett társadalmi elvárások között.
A 2011. december 19. napján kelt 166/2011 (XII.20.) AB határozat megállapította a Be. 532. § (1) bekezdésének alkotmányellenességét.
Az érintett Be. rendelkezés az alábbi volt:
„Ha a terhelt külföldön ismert helyen tartózkodik, az ügyész a vádiratban indítványozhatja, hogy a tárgyalást a vádlott távollétében tartsák meg”.
Az Alkotmánybíróság fenti határozata indoklásaként hivatkozott a 14/2004. (V.7.) AB határozatában írtakra, mely szerint a terhelt távollétében történő kivételes eljárás csak akkor egyeztethető össze az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4. napján kelt Egyezménnyel (továbbiakban Egyezmény) és az Alkotmánnyal, amennyiben megalapozottan lehet következtetni a terhelt rosszhiszemű, az igazságszolgáltatás elkerülését célzó magatartására, és az eljárás megindítására önmagában nem elég a terhelt felkutatására tett intézkedések sikertelensége.
A tisztességes eljárásból és a védelemhez való jogból az következik tehát, hogy a büntető hatóságok csak akkor lehetnek feljogosítva az ilyen eljárásra, ha olyan adatok birtokában vannak, amelyekből megalapozottan lehet következtetni a terhelt rosszhiszemű, az igazságszolgáltatást elkerülését célzó magatartására.
A 14/2004 (V.7.) AB határozat részletesen kifejtett álláspontjának a jelen ügyre is irányadó megállapításai közül a 166/2011. (XII.20.) AB határozat egyebek mellett azt is kiemelte, hogy a jogállamiság normatív tartalma, valamint az alkotmányos büntetőjog garanciális követelményei megkívánják, hogy az állam a távollévő terhelttel szembeni büntető igény érvényesítésére olyan szabályt alkosson, amelyek egyensúlyt teremtenek a terhelt alkotmányos jogainak védelme és a büntető igazságszolgáltatás megfelelő működésével kapcsolatos társadalmi elvárások (például az állami büntető igény megfelelő időn belüli érvényesítése) között.
Változásfigyeltetés |
|---|
|
Ne maradjon le! Használja Változásfigyeltetés szolgáltatásunkat az Önt érdeklő jogszabályok, jogterületek és tárgyszavak figyeltetésére! Megrendelés >> |
Ahhoz, hogy az eljárás tisztességes volta megmaradjon, és a védelem jogának szükségképpeni korlátozása arányos legyen, a terhelt távollétében történő eljárást szabályaiban a kivételesség és az átmenetiség követelményeinek kell érvényesülniük.
Az Alkotmánybíróság az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatából többek között egy olyan esetre (Sejdovic kontra Olaszország – 2006. március 01.) is utalt, melyben azt mondták ki, hogy az in absentia (távollétében lefolytatott) eljárás jogszerűségének előfeltétele, hogy az illető tudatosan vonja ki magát az igazságszolgáltatás alól, vagy pedig ha egyértelműen lemondott a tárgyaláson való részvételi jogáról.
Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a 166/2011. (XII.20.) AB határozatban arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a Be. támadott rendelkezése csak abban az esetben egyeztethető össze az egyezménnyel, ha a külföldi ismert helyen tartózkodó terhelt szökésben van, azaz tudatosan vonja ki magát az igazságszolgáltatás alól, illetve ha egyértelműen lemondott a tárgyaláson való részvételi jogáról, és a szökésben lévő terhelt ellen távollétében kimondott ítélettel szemben perújításnak van helye, elfogása esetén.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az akkor hatályos szabályozás a kivételességet és átmenetiséget nem biztosította, és nem tekintette önmagában elegendő garanciának a perújítást.
Erre figyelemmel a Be. 532. § (1) bekezdését megsemmisítette.
Ezt követően módosították a Be. alkotmánybírósági határozattal érintett 532. § (1) bekezdését.
A 2012. január 1. napjától kezdve a hatályos szöveg (jelenleg is) az alábbi:
Ha a terhelt külföldön tartózkodik, és kiadatásának vagy az európai elfogatóparancs alapján történő átadásának nincs helye, illetve kiadatását vagy az európai elfogatóparancs alapján történő átadását megtagadták, és a büntetőeljárás átadására sem került sor, az ügyész a vádiratban indítványozhatja, hogy a tárgyalást a vádlott távollétében tartsák meg.
A Be. módosított 532. §-ában írt rendelkezésekkel összefüggésben ezen esetben nem arról van szó, hogy a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik, hiszen a terhelt külföldön való hollétéről a hatóságnak tudomása kell legyen, ellenkező esetben nem a Be. 532. §, hanem a Be. 527. § szerinti esetről lenne szó.
|
Új értesítő szolgáltatás az Ügyvédvilág portálon
Díjmentes értesítő rendszerünk |
 |
A Be. 532. § szerinti esetben a terhelt olyan ismert helyen tartózkodik, ahonnan a hatóságok számára elérhetetlen.
A külföldön tartózkodó terhelt akkor tekinthető „elérhetetlennek”, ha az általános szabályok szerint az ismert címére megküldött, szabályszerű idézés ellenére nem jelenik
meg a bíróság előtt, és kiadatásának vagy az európai elfogatóparancs alapján történő átadásának nincs helye, vagy a kiadatását, illetőleg az európai elfogatóparancs általi átadását megtagadták, és a büntetőeljárás átadására sem került sor. (A kiadatással és a büntetőeljárás átadásával kapcsolatos főbb rendelkezéseket az 1996. évi XXXVIII. törvény I. Fejezete, II. Fejezete és III. Fejezete; míg az európai elfogatóparancs alapján történő átadásra vonatkozó főbb szabályokat a 2012. évi CLXXX. törvény 25. §- 34. §-ai rögzítik.)
A fent hivatkozottakra figyelemmel – álláspontom szerint – a Be. 532. §-ben írt – a külföldön ismert helyen tartózkodó terhelt távollétében folytatott – eljárás szabályai kizárólag akkor alkalmazhatóak, amennyiben a terhelt tudatosan vonja ki magát az igazságszolgáltatás alól, elérhetetlenné téve magát a hatóságok számára (akár a vádirat benyújtása előtti akár azt követő perszakról van szó).
Az idézett AB határozat ugyan kifejezetten a Be. 532. § (1) bekezdésében írtakkal összefüggésben született, ugyanakkor a fent hivatkozottak alapján egyértelműen megállapítható, hogy a terhelt „elérhetetlensége” – ami a távollétében folytatott eljárás kivételes jellegét alapozza meg – a bírósági szakban (tehát a vád benyújtását követően) is megkövetelendő, önmagában az a körülmény, hogy a terhelt bírói szakban külföldön, ismert helyen tartózkodik, és az ügyész ezt indítványozza, nem alapozza meg a Be. 532. § (2) bekezdésében szabályozott eljárás jogszerűségét.
Véleményem szerint az említett AB határozat(ok) szellemével nem egyeztethető össze, ha egy magát a büntetőeljárásból kivonni nem szándékozó, a bíróság előtt a megjelenési szándékát több ízben megerősítő, a kitűzött tárgyalási napokon alapvetően megjelenő, lakcímének megváltozását a bíróság tudomására hozó, a külföldi munkavállalás, majd (pontos címmel) a külföldre történő kiköltözés tényét is bejelentő vádlottal szemben az eljárást – az ügyész indítványára – távollétében folytatja le a bíróság a Be. 532. § (2) bekezdése alapján, és hoz marasztaló határozatot.
A szerző – Dr Czikajló Ádám – a Székesfehérvári Törvényszék 1. számú Büntető Fellebbviteli tanácsában előadó bíróként végez ítélkező tevékenységet, kirendelés útján.
