Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az előzetes letartóztatás helyett alkalmazható házi őrizet feltételeinek könnyítését szorgalmazza a Kúria joggyakorlat-elemző csoportja, mivel számos esetben „csak” a műszaki feltételek hiányoznak a szükséges technikai eszközök működtetéséhez, holott a törvényi lehetőség biztosított lenne hozzá. Ennek ellenére a házi őrizet vagy lakhelyelhagyási tilalom elrendelése esetén a bíróságok általában pontosan és egyértelműen megfogalmazzák a jogintézménnyel összefüggő korlátozásokat, illetve a figyelmeztetéseket. A Kúria szerint az alaposság tekintetében ugyanakkor aggályos lehet az a bírói gyakorlat, amikor az előzetes letartóztatást elrendelő határozatok szövege nem más, mint az ügyészi indítvány szó szerinti átvétele. Igaz, ennek megvannak a sajátos büntetőeljárási okai, így a határozatok helyességét ezek összevetésével kell megvizsgálni.
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján a büntetőeljárásokban – ahol erre a törvény lehetőséget ad – a bíróságok ma már viszonylag gyakran alkalmazzák az enyhébb kényszerintézkedéseket, kiváltandó az előzetes letartóztatásokat. Igaz, például a lakhelyelhagyási tilalom esetében ez könnyebb, mivel ott nincs ellenőrzési kötelezettsége a hatóságoknak, ráadásul a terheltnek elég nagy szabadságot, mozgásteret biztosított saját településén, így a szökés veszélye is minimalizálható. Ezzel szemben a házi őrizet intézménye kevésbé működik, leginkább azért, mert az ahhoz szükséges technikai eszközök működtetésének sok esetben nincsenek meg a műszaki feltételei – állapította meg a Kúra „a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésekkel kapcsolatos” joggyakorlat-elemző csoportjának összefoglaló véleménye, melyet a Kúria Büntető Kollégiumának május végi ülése is szentesített. A grémium munkájáról egy minapi sajtó-háttérbeszélgetésen számolt be az elemzést irányító dr. Mészár Róza, a legfőbb bírói fórum tanácselnöke. (Az összefoglaló vélemény teljes szövegét itt olvashatja el – a szerk.)
A joggyakorlat-elemző csoport megkereste a törvényszékeket és az ítélőtáblákat, hogy bocsássák a csoport rendelkezésére a vizsgálathoz szükséges adatokat és határozatokat, melyek a 2014-es és 2015-ös éveket ölelték fel. A lefolytatott vizsgálat kiterjedt a kényszerintézkedések vádemelés előtti és vádemelés utáni elrendelésére, meghosszabbítására, megszüntetésére és időszakos felülvizsgálatára. A vizsgálattal érintett kényszerintézkedésekre vonatkozó törvényi rendelkezések: az előzetes letartóztatás, a lakhelyelhagyási tilalom, a házi őrizet, előzetes letartóztatás a fiatalkorúak ügyében, előzetes letartóztatás a katonai eljárásban. Megnézték továbbá, hogy a kényszerintézkedések okait feltüntették-e a vizsgált ügyekben; valamint a bírói döntéseket és azok indokolását; az időszerűséget; a hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértéseket; a határozatok szerkesztését.
[htmlbox BDT]A Jogászvilág.hu kérdésre a tanácselnök az elemzés tapasztalatait összegezve elmondta, az előzetes letartóztatások helyett a jelenleginél jóval gyakrabban lehetne alkalmazni az annál enyhébb, de a lakhelyelhagyási tilalomnál szigorúbb házi őrizet intézményét, ha ennek meglennének a szükséges technikai feltételei. Ám a bírói gyakorlat elemzése azt mutatja, hiába is állnak fenn a személyi szabadság eme közepes fokú, de a büntetés-végrehajtási intézmények túlzsúfoltságát is enyhítő korlátozásának törvényi feltételei, ugyanez már nem mondható el a házi őrizetben lévő ellenőrzéséhez szükséges technikai eszközök (jelzőberendezések, nyomkövető eszközök – a szerk.) műszaki hátteréről. Ez jogalkalmazási szempontból egy ellentmondásos helyezet, aminek oka vélhetően a rendőrhatóság szűkös anyagi lehetőségeiben keresendő. Ezért a joggyakorlat-elemző csoport javaslatot tett a Kúria Büntető Kollégiumának, illetve elnökének arra, jogalkotatási kezdeményezéssel éljen annak érdekében, hogy az illetékes döntéshozók dolgozzák ki a házi őrizet feltételeinek könnyítését.
A dr. Mészár Róza által vezetett testület ugyanakkor megállapította azt is: a házi őrizet vagy a lakhelyelhagyási tilalom elrendelése esetén a bíróságok általában pontosan és egyértelműen megfogalmazták a jogintézménnyel összefüggő korlátozásokat, illetve a figyelmeztetéseket. Ezek jól áttekinthetőek és érthetőek voltak az érintettek számára is.
Helyteleníthető azonban az a néhány eset, amikor az elsőfokú bíróság az ügydöntő határozat kihirdetése után a vádlott előzetes letartóztatását a Be. 129.§ (2) bekezdés b) pontjára – és nem a 327.§ (2) bekezdésére – hivatkozva tartotta fenn, holott az indokolásban arra utalt, hogy a szökés, elrejtőzés veszélyét a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamában látta.
Mészár Róza szerint egy későbbi joggyakorlat-elemzéssel meg lehetne vizsgálni, hány előzetes letartóztatás elrendelése, illetve megszüntetése bizonyult később alaptalannak, mivel a jelenlegi elemzés erre vonatkozó statisztikai összevetést nem tartalmaz (Fotók: Kúria Sajtótitkársága)
A háttérbeszélgetésen szóba került az a közvélemény, de olykor a jogászszakma által is gyakran hangoztatott kifogás, miszerint a bíróságok a legtöbb esetben kritika és mérlegelés nélkül hagyják jóvá az ügyészség előzetes letartóztatásra vonatkozó indítványát, ami számukra „helyből” a legkényelmesebb döntés lehet. Ám ez – mivel az előzetes nem egy megelőlegezett büntetés – akár sértheti is a védelem, illetve a terhelt jogos érdekeit.
Nos, a joggyakorlat-elemzés részletesen vizsgálta ezt a kérdést is. (Fontos tudni, hogy a személyi szabadságot korlátázó kényszerintézkedéseket illetően két szakaszról beszélünk: az egyik a vádemelés előtti, ekkor a nyomozási bíráké a döntés joga és kötelezettsége, a másik a vádemelés utáni, amikor már az eljáró bírság mérlegelheti a két oldal bizonyítékait. A törvény szerint egyébként az egész büntetőeljárás során többször, több szakaszban is vizsgálni kell az előzetes letartóztatás fennállásának feltételeit, s ha az már indokolatlan, meg kell szüntetni.)
| Alkotmányos „tévedések” |
|---|
| Ugyan ritkán, de előfordult, hogy a másodfokon eljárt bíróságnak hatályon kívül kellett helyeznie a felülbírált határozatot és az elsőfokú bíróságot új eljárásra kellett utasítania, mert az a tárgyalás előkészítése során egyesbíróként határozott a kényszerintézkedés tárgyában a Be. 14. § (1) bekezdésében a) pontjában foglaltak ellenére. (Ezzel a kérdéskörrel az Alkotmánybíróság egyik idei döntése is foglalkozott – a szerk.) |
A joggyakorlat-elemzők megállapították, a tárgyalás előkészítése során a kényszerintézkedés tárgyában hozott határozat több esetben tartalmazta részletesen a vádirati tényállást ahelyett, hogy a bíróság a kényszerintézkedés különös okait megalapozó tényeket ismertette volna. Néhány törvényszék illetékességi területén a határozatok szövege valóban nem más, mint az ügyészi indítvány szó szerinti átvétele. Ez pedig aggályokat vethet fel az iránt is, hogy kellő alapossággal járt-e el a bíróság, vagy kritika nélkül fogadta el az indítványt. Ráadásul a bíróságok a kényszerintézkedésről szóló határozatban gyakran tényként állapították meg: „a terhelt cselekményével elkövette…” – holott ez a fordulat nyilvánvalóan sérti az ártatlanság vélelmét. A helyes gyakorlat ezzel szemben az, ha a bíróság határozatában a gyanú vagy a vád szerinti, illetve a terhelt terhére az első fokú ítéletben megállapított cselekmény minősítésére utal.
A kúriai tanácselnök magyarázatképp a büntetőeljárás sajátos szabályaira hívja fel a figyelmet, miként maga a joggyakorlat-elemzés is megfogalmazza azt. Tudniillik a nyomozás során az ügyésznek a kényszerintézkedés elrendelésére vagy meghosszabbítására vonatkozó indítványához azokat a nyomozási iratokat kell becsatolnia, amelyekre az indítványát alapozza (Be. 211. §). Természetesen ilyen dokumentumokat a védő is becsatolhat, ám erre ritkábban kerül sor ebben a – vádemelést megelőző – szakban. A nyomozási bírónak a teljes peranyagot látnia kellene ahhoz, hogy kellő alapossággal dönthessen az előzetes (vagy más kényszerintézkedés) elrendeléséről, csakhogy ő nem mérgelheti a bizonyítékokat. Ebből következően pedig a nyomozási bíró nem rendelkezik az ügyben valamennyi információval, így az is nyilvánvaló, hogy döntése – ami tehát főleg a számára biztosított nyomozati iratokon alapul – általában egyezik az ügyész indítványával.
Ám ebből olyan következtetést levonni, hogy a nyomozás során eljáró bírák kellő kritika nélkül fogadják el az ügyészi indítványokat, nem lehet – szögezte le a csoport vezetője. Ahhoz ugyanis, hogy megalapozottan kritikával éljenek, nyilvánvalóan további adatokra lenne szükségük. Azonban csupán az ülésen elhangzottak – tehát már a vádemelés után a gyanúsított, illetve a védő által elmondottak – nyújthatnak további információkat, az eljárási törvény egyéb módon nem teszi lehetővé a nyomozási bíró számára adatok beszerzését.
Ennek ellenére a nyomozási bírónak is körültekintően kell eljárnia, mielőtt dönt a személyes szabadságot korlátozó vagy elvonó kényszerintézkedésekről, és nem hagyhatja figyelmen kívül a terhelti és védői érveket, indítványokat.
Dr. Mészár Róza szerint ugyanakkor egy későbbi joggyakorlat-elemzéssel meg lehetne vizsgálni azt is, hány előzetes letartóztatás (első- és másodfokú) elrendelése, illetve megszüntetése bizonyult később alaptalannak. A jelenlegi elemzés erre vonatkozó statisztikai összevetést ugyanis nem tartalmaz.
