A sérelem bére és az élő kártérítési jog
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Olyan esetben, amikor a sérelemdíj jelképes lenne és nincs preventív hatása, akkor nem indokolt a sérelemdíj megítélése, még akkor sem ha a jogsértés tényét a bíróság megállapítja.
Idén már harmadik alkalommal rendezték meg, a Thermal Hotel Visegrádban a magyar jogásztársadalom minden hivatásrendjét érintő, az ország egyik legkiemelkedőbb szakmai rendezvényét, a Wolters Kluwer Jogi Konferenciát, amelynek kártérítési jog című szemináriuma Dr. Fuglinszky Ádám habilitált egyetemi docens (ELTE ÁJK Polgári Jogi Tanszék) és ügyvéd elnöklete alatt zajlott.
Az első előadás alatt Dr. Szabó Csilla (Fővárosi Törvényszék – bíró) „A sérelem bére” című előadása kapcsán foglalkozott azzal, hogy miként változott a bírói gyakorlatban a sérelemdíj megítélése a nem vagyoni kártérítéshez viszonyítva, valamint a sérelemdíj bünetőjellegéről beszélt és a hátrány bizonyításának szükségességének kérdését járta körül.
Előadásban a bírónő kiemelte, hogy nem lesznek egyértelmű válaszai, mert nagyon erősen formálódik a sérelemdíj kérdése, és a bírói gyakorlat nem egységes a kérdéskört illetően. A gyakorlat tekintetében is inkább a személyiségi jogokkal kapcsolatos ügyekben említhető valamilyen fajta gyakorlat, mert a személyi sérüléssel járó baleseteknél – mivel ezek az ügyek hosszabb kiterjedésűek – még kevés ítélet van.
A régi Ptk. (1959. évi IV. törvény) 355. § (4) bekezdése szerint kártérítés címén a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni előnyt, továbbá azt a kárpótlást vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges. Ebből egyértelműen kítűnik, hogy dogmatikailag a kártérítési jog keretrendszerében foglalt helyet a nem vagyoni kártérítés, amely a kártérítés egyik típusaként volt interpretálható.
A bírónő utalt az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB határozatára, amely az új Ptk. hatályba lépése előtt igyekezett rendezni a nem vagyoni kártérítés körüli problémákat. A határozat megállapításai szerint ugyanis: “A nem vagyoni kártérítés tehát a polgári jogban nem keletkeztetett új felelősségi tényállást, hanem az a személyhez fűződő jogok megsértéséért járó felelősség alakzata, amelynek körében a jogellenesség a személyhez fűződő valamely jog megsértésében áll. Ez azért lényeges, mert a nem vagyoni kártérítés jogintézménye egyébként olyan belső ellentmondásoktól és feszültségektől terhes, hogy az alkotmányossági kérdések a polgári jogi felelősségi rendszer kontextusában – az indítvánnyal ellentétben – csak kevéssé vizsgálhatók. A nem vagyoni károk ugyanis vagyoni mércével megmérhetetlenek, így a polgári jogi védelem módja – a kártérítés – a sérelemhez képest valójában inadekvát. A nem vagyoni károknak pénzbeli egyenértékük voltaképpen nincs is, így azok szoros értelemben vett megtérítéséről nem is lehet szó. Ezekhez az ellentmondásokhoz járul az a körülmény, hogy az intézmény történetileg büntetőjogi gyökerű. A pénzbeli kártérítésnek a nem vagyoni károknál az a funkciója, hogy az elszenvedett sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozásáról olyan vagyoni szolgáltatás nyújtásával gondoskodjon, amely az elszenvedett sérelemért körülbelül egyenértékű másnemű előnyt nyújt. Így a polgári jogi felelősség szempontjából a nem vagyoni kártérítés legfeljebb a vagyoni kár fikciós esete”.
Az új Ptk. (2013. évi V. törvény) hangsúlyozottan nem a kártérítés körében szabályozza a kérdést, hanem a személyiségi jogi jogsértés egyik nem objektív szankciójaként. Innentől kezdve egyértelmű, hogy sérelemdíj esetén – akkor is, ha objektív szankciót nem kér a felperes – mindenképp megkell jelölni a megsértett személyiségi jogot, és a bíróságnak legalább az indoklásban utalnia kell erre. A sérelemdíj – mint nem vagyoni kártérítés – az új Ptk. alapján egyértelműen tölt be egyszerre kompenzációs funkciót és magánjogi büntetést, amely utóbbinak egy szankciós jellege is van. Ez a szándék olvasható ki az új Ptk. 2:52. § (3) bekezdéséből, amely szerint „(a) sérelemdíj mértékét a bíróság az eset körülményeire – különösen a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására – tekintettel, egy összegben határozza meg.”Az idézett szakasz értelmében a hátrány megjelölése a károsult érdeke, hiszen az összegszerűség meghatározásakor befolyásoló tényező.
A vita a kérdéskört illetően arra koncentrálódik, hogy az új Ptk. szerint a sérelemdíjat – jogsértés esetén – szükségszerű megítélni vagy csak lehetséges. A bírói gyakorlatban felmerült kérdéssel a Kúria Tanácsadó Testülete is foglalkozott, amelynek véleménye szerint „olyan joggyakorlat kialakítása és követése lenne indokolt, amely megakadályozza a személyiségi jogok és a jogvédelem inflálódását, továbbá a joggal való visszaélést megvalósító igényérvényesítést. Ez akkor biztosítható, ha a bíróságnak a Ptk. személyiségi jogok védelmét biztosító rendelkezései körében megfelelő tere van a jogértelmezéshez. A Tanácsadó Testület álláspontja szerint nem állapítható meg a magatartás jogsértő jellege, ha abba a sérelmet szenvedett fél beleegyezett, ha azzal az alperes törvényes kötelezettségének tesz eleget, vagy ha a felperes által a magatartás eredményeként elszenvedett érdeksérelem azoknak a kockázatoknak a körébe tartozik, amelyek bekövetkezésével a mindennapi életben – az alperes magatartásától függetlenül is – általában számolni kell.”
A válaszadás szükségszerűen megoldást kívánt nyújtani arra a kérdésre, hogy bagatel ügyekben hogyan járjon el a bíróság. A Kúria kicsit lakonikusan fogalmaz egy esetben (BH2016. 241.), ahol azt az ítéletet hozta, hogy a személyiségi jogi jogsértés megállapításának nem automatikus következménye a sérelemdíj megítélése. A körülmények bírói mérlegelése adott esetben azt is eredményezheti, hogy a jogsértő nem kötelezhető sérelemdíj megfizetésére. Ezen gyakorlathoz igazodott a Szegedi Ítélőtábla is egy döntés során (BDT.2017. 3657)
A bírónő személyes álláspontja az volt, hogy olyan esetben amikor a sérelemdíj jelképes lenne és nincs preventív hatása, akkor nem indokolt a sérelemdíj megítélése, még akkor sem ha a jogsértés tényét a bíróság megállapítja.
Az előadáson, ami szakmai diskurzussá alakult – hiszen az elnöki tanácsadó testület tagjai is a sorokban ültek – végül az az álláspont született, hogy nem lenne jó út ha a bíróság visszatérne a korábbi nem vagyoni kártérítéshez kapcsolódó joggyakorlatra, hanem meg kell érteni a sérelemdíj kontextusát, mind a bizonyítás, mind a jogsértés megállapítása mind pedig a vagyoni kompenzáció mértékét illetően. A testületi állásfoglalás lényege abban határozható meg a bíróság számára az legyen az első vizsgálandó szempont hogy személyiségi jogsértés történt-e egyáltalán. A bírói gyakorlat eddig nem támogatta jelképes nemvagyoni kártérítés megítélését. A Tanácsadó Testület indokoltnak tartja hasonló gyakorlat követését a sérelemdíj kapcsán is.A Tanácsadó Testület körében megfogalmazott többségi álláspont szerint személyiségi jogsértés megállapítása, valamint az objektív szankciók megítélése mellett is a bíróság elutasíthatja a sérelemdíj iránti keresetet, ha a sérelmet szenvedett felet nem érte olyan nemvagyoni sérelem, amely sérelemdíj megítélésére adhatna alapot.
A második előadást dr. Boronkay Miklós (Szecskay Ügyvédi Iroda) tartotta „Élő kártérítési jog” címmel, ahol az ügyvédi gyakorlat szemüvegén keresztül vizsgálta a felelősségi és kártérítési kérdéseket. Három fő témát érintett: a kártérítési felelősség szerződéses korlátozását illetve kizárását, az elmaradt haszon számítását és bizonyítását kártérítési perekben, valamint a kártérítést fedezeti szerződés alapján, amely újdonságnak minősül az új Ptk-ban.
Az előadás előtt röviden bemutatásra kerülnek a szerződésszegés szabályozásának egyes jogvitás kérdései a „bölcsek tanácsának” gyakorlatából, amelyet korábban Dr. Kemenes István a Szegedi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának kollégiumvezetője egy plenáris előadás keretében ismertetett a hallgatósággal.
Az új Ptk. bizonyos jogpolitikai megfontolásokból bevezeti a Non-cumul elvet. Ennek értelmében a törvény kizárja az igények kumulációját. A szerződési jog kockázat-elosztó szempontokat követ, azonban ezzel szemben a deliktuális kárfelelősség ilyen megfontolásokat alig ismer. Nem lenne célszerű az, ha a károsult választhatna a felelősségi rezsimet illetően, csak azért, mert a választással esetleg kedvezőbb eredményt érhet el, tehát hogy nagyobb kártérítést követelhet. A kontraktuális felelősség körében érvényesülnek a magánautonómia szempontjai. Pontosan erre tekintettel az új Ptk. nem akarja lehetővé tenni azt, hogy a károsult ne választhassa deliktuális felelősségi rendszert, amenyiben erre nem jogosult, tehát nem állnak fenn az ehhez szükséges feltételek. A törvény tiszteletben tartja a szerződő felek autonómiáját, méghozzá azzal, hogy a szerződésszegés szabályai diszpozitív jellegűek, így azoktól a felek a felelősségkorlátozás és felelősség kizárás határai között eltérhetnek.
Az ilyen szerződési kikötésenek azonban van egy határa, ugyanis az új Ptk 6:152. § értelmében (a) szándékosan okozott, továbbá emberi életet, testi épséget vagy egészséget megkárosító szerződésszegésért való felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződési kikötés semmis.
Az ügyvéd úr által, a gyakorlatból hozott példáknál előkerült az a kérdés, hogy felelősségkorlátozás érvényes-e, amennyiben az ellenszolgáltatást ennek megfelelő összeggel csökkentették. Egyes esetekben nehéz meghatározni, hiszen például egy szerződés esetén egységes árat adnak meg egy adott szolgáltatást illetően, és nem bontják az árat apró részletekre. A szerződésnek természetesen a Ptk. generálklauzulájának, a jó hiszeműség és tisztesség elvének is meg kell fellelniük, azonban az előadó szerint ez önmagában nem érvénytelenségi ok. Az Általános Szerződési Feltételek nem képezték az előadás részét, ugyanis azokra speciális szabályok vonatkoznak. A kártérítési felelősség korlátozásában körében amit előnyben részesítenek a gyakorlatban, az az összegszerű korlátozás (maximum cap), amely legtöbb esetben az ellenszolgáltatás valamekkora hányadát teszi ki. A gyakorlatba ritkábban előfordul az az amerikai joggyakorlat, amely egy minimum kárt (basket) határoz meg a szerződésben.
A szerződések körében kétfajta meghatározás ismeretes a megtérítendő kárt illetően. Az egyik az, hogy a negatív oldalt határozzák meg, tehát melyek azok a kizárt elemek, következmények (ált. ilyen az elmaradt haszon) amelyekért az illető nem vállalja a kártérítési felelősséget. A másik megoldás szerint pedig, pozitív oldalról megemlítik azokat az elemeket, amikért az illető kártérítési felelősséggel tartozik.
Az érvénytelen felelősségkorlátozással kapcsolatosan előkerült a részleges érvénytelenség problematikája, amelynek értelmében, (ha) az érvénytelenségi ok a szerződés meghatározott részét érinti, az érvénytelenség jogkövetkezményeit a szerződésnek erre a részére kell alkalmazni. A szerződés részbeni érvénytelensége esetén az egész szerződés akkor dől meg, ha feltehető, hogy a felek azt az érvénytelen rész nélkül nem kötötték volna meg (6:114. §). Ekörben az elnélkül nem kötötte volna meg kitétel értelmezése kulcsfontosságú. Mit jelent a részlegesség az érvénytelenség tekintetében, amennyiben a felelősségkorlátozó kikötéssel már nem írták volna alá a szerződést, vagy a szerződés mely része lesz érvénytelen, illetve a kikötés része, vagy részben lesz érvénytelen. Ehhez hasonló kérdésekre keresték közösen a választ a konferencia résztvevői.
A második része az előadásnak az elmaradt haszon kérdéskörét járta körül. Nem csak magyar példák és jogtudományi megállapítások kerültek előtérbe, mind példul Grosschmid Béni elmaradt haszonnal kapcsolatos példázata, hanem nemzetközi kitekintésre is sor került, méghozzá a Bürgerliches Gesetzbuch (BGB) 252. §-ra való utalással, amely a „valószínűséggel várható” kifejezést használja az elmaradt haszon tárgyalása során. Az elmaradt haszonnal kapcsolatban az a kérdés merült fel, hogy a bizonyítási nehézségek elkerülése végett, a a joggyakorlat könnyen az általános kártérítés felé fordulhat, amelynek értelmében, (h)a a kár mértéke nem állapítható meg, a károkozásért felelős személy olyan összegű kártérítés megfizetésére köteles, amely a károsult kárának a kiegyenlítésére alkalmas (6:531.§). Az irány a konferencia résztvevői részéről nem üdvözölendő.
Végül pedig a fedezeti szerződés ismertetésére került sor a Bécsi Vételi Egyezmény alapján. A kontraktuális felelőség terén újításnak számít, az új Ptk. a 6:141. §-ában szabályozott fedezeti szerződés. Ez a fajta szerződés egy speciális kárszámítási módot jelent. A jogintézmény a nemzetközi gyakorlatban már kiformálódottnak látszik, azonban a jogintézmény magyar jogi részletszabályainak kidolgozására még nem került sor. Az ügyvéd a szabályozási koncepció mellet még kitért a piaci ár szabályozására is (CISG 76. cikk). Az előadás végén pedig 3 különböző kárszámítási módozatot ismertetett a hallgatósággal, ahol mind a fedezeti szerződés alapján, mind az elmaradt haszonra alapozva, mind pedig a piaci árra alapozva bemutatta a különböző kárszámítási módokat.
A szemináriumot Prof. Dr. Menyhárd Attila dékán, tanszékvezető egyetemi tanár (ELTE ÁJK, Polgári Jogi Tanszék) zárta, aki az „ellenőrzési körön kívüli ok” értelmezési dilemmáival, az ok-okozati összefüggés és az előreláthatóság viszonyával valamint a párhuzamos igényérvényesítési tilalmáról (non-cumul) értekezett.
A kezdő gondolata végül is a konklúziónak is tekinthető. Amikor szerződésszegésért való felelősségről beszélünk, akkor igazából legnagyobb szerepük a feleknek van – mondta, méghozzá abban a tekintetben hogy milyen szerződést építenek fel. Az egyik felvetés az érintett témakörökkel kapcsolatban az volt, hogy akár szerződésszegésért, akár azon kívüli felelősségről beszélünk, az írott szabályokat erős korlátokkal kell kezelni. A kártérítési felelősség körében a megszokott jogértelmezési metódusok nehezen alkalmazhatók, hiszen az okozati összefüggés vagy az előreláthatóság problematikája esetén, nagyon széles – gyakorlatilag korlátlan – tartományban kell gondolkozni.
Az ilyen ügyek esetében valójában arról van szó, hogy a bíróság kockázatot telepít. Ez nem hangzik persze túl jól, de a bíróság részéről mindig egy utólagos reakció történik, amikor megállapítja hogy milyen kockázatot kell viselnie a feleknek. Ezáltal üzen a gazdaság és társadalom szereplőinek, hogy hasonló helyzetben mi az, amivel számolniuk kell. Ez a folyamat mindenképp így működik, hiszen ez a jog belső logikájából fakad.
Ami szerződéseknél érdekes, hogy itt maguk a felek telepítik a kockázatot. Önmagában a legegyszerűbb szerződés is már kockázat telepítés, hiszen ha nem teljesítek vállalom hogy kártérítést fizetek. Tranzakciós szempontból pedig talán az a helyes gondolkodás, hogy amit a szerződésben megfogalmazunk az úgy van. A bíróság csak esetenként egészíti ki azt, ha valamire nem gondoltunk. Ez nem csak a felelősségre igaz, hanem a szerződés kikényszeríthetőségre is, például ha az adott körülmények megváltoznak, akkor lehetséges hogy előkerül a szerződés lehetetlenülésének kérdése (6:248. §).
A kiindulópontnak a szerződéses felelősségi rendszer körében mindig annak kell lennie, hogy a jogalkotó a feleknek mekkora szabadságot ad. Minél nagyobb ez a szabadság, annál jobban igaz az, hogy a felek saját maguk telepíthetik a szerződésszegésből fakadó kockázatokat, akár részletekbe menően is.
Három tényező lehet érdekes. Egyrészt foglalkozni kell azzal, hogy szerződésszegésért való felelősség esetén mennyire lehet eltérni az adott szabályoktól, tehát van a kérdésnek egy kógencia-diszpozitivitás tengelyén mozgó dimenziója, másodszor a felelőség korlátozás lehetőségeit is érdemes körüljárni, harmadszor pedig a felelősség standarizálását. Az utolsó pontról a Professzor Úr szerint akár külön panelt is lehetne tartani, ugyanis külföldi joggyakorlatban előfordul, hogy általány kártérítésként ú.n. liquidated damages klauzulákat építenek a szerződésbe. Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy megmondjunk, hogy szerződésszegés esetén mit kell fizetni. Ezeket a kikötések nagyon jól elhatárolhatóak a kötbér kikötésektől, azonban a magyar bírói gyakorlat még várat magára, hogy érzékeny legyen erre az elhatárolásra. A különbség abban fedezhető fel, hogy más a helyzet amikor büntetni kívánják egymást felek a szerződésszegésért és emiatt kötbért kötnek ki, és más a helyzet akkor, amikor előre megpróbálják belőni azt, hogy mivel jár a szerződésszegés, és ezzel a kikötéssel kívánják mentesíteni magukat a különböző bizonyítási kötelezetségetől.
A szerződésszegésért való felelősség kontextusát illetően három elemet lehet kiemelni, egyrészt azt, hogy van egy erős felelősségi szabály, másrészt az előreláthatósági kártérítési limitet, harmadrészt pedig a párhuzamos igényérvényesítés kizárását, tehát a non-comul szabályát. Az erős felelősség központja a kimentésre vonatkozó Ptk. rendelkezés, amely négy konjúnktív feltételt tartalmaz. Alapvetően az, aki a szerződés megszegésével a másik félnek kárt okoz, köteles azt megtéríteni, azonban mentesül a felelősség alól az, aki bizonyítja, hogy a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső, a szerződéskötés időpontjában előre nem látható körülmény okozta, és nem volt elvárható, hogy a körülményt elkerülje, vagy a kárt elhárítsa. (6:142. §). Sok bizonytalanság merül fel az ellenőrzési kör fogalmát illetően. Az előreláthatóság esetén pedig egy kártérítési limitről kell beszélnünk, tehát azt próbálja meg a szabály elérni, hogy a szerződés megkötésekor előre nem látható károk ne kerülhessenek beszámításra. A polgári jogi gondolkodástól kicsit távol áll a szándékosság és gondatlanság elhatárolásának kérdésköre, hiszen ez a büntetőjog dogmatikájában található meg sokkal tisztábban, azonban fel kell tenni a kérdést, hogy vajon minden szerződésszegés szándékos-e? Amennyiben a felperes ezt állítja akkor, az alperesre hárul a bizonyítási teher, amely sokkal nehezebb helyzetet eredményez számára.
Ami a korábban említett kógencia és diszpozitivás kérdéskör illeti, azt a megállapítást lehet tenni, hogy a felek játéktere rendkívül széles. A kimentési szabályok és az előreláthatósági szabályok is a diszpozitív tartományban vannak, így előfordulhat hogy a felek azt mondják hogy nem ilyen erős kimentéssel, hanem felróhatósággal szeretnének operálni, és ezzel erőteljesebb felelősséget és nagyobb kockázatot telepítenek egymásra. Tranzakciós szempontból rendkívül nehéz megmondani mi a felek érdeke, ezért a témakör kapcsán kiemelt fontosságú lesz a jogi képviselők tanácsadásának minősége. A Professzor Úr bizonytalanul tudna válaszolni arra a kérdésre – a kógencia-diszpozitívitás tekintetében – hogy a non comul szabály kapcsán rendelkezhetnek e úgy a felek hogy a felperes választhat a kontraktuális és deliktuális felelősség között. Azonban ha úgy fogalmazzuk meg a kérdést, hogy mondhatják-e a felek azt a szerződésben, hogy szerződésszegés esetén is a szerződésen kívüli károkozásért felelnek, akkor lényegében ezzel azt mondják, hogy a felróhatóság alapú lesz a kimentés és nem érvényesül az előreláthatósági korlát.
A mentesülés kapcsán felmerültek az ellenőrzési kör defininitív nehézségei. Mit jelent ez a kifejezés? Valójában ez az angol beyond his control magyarra fordítva és implementálva a magyar jogba. A kifejezést használó nemzetközi dokumentumok (például Bécsi Vételi Egyezmény) olyan esetekben használják, amikor a vis maior fogalmáról értekeznek, tehát akkor foglalkoznak az ellenőrzési körrel, amikor vis maior vagy force majeure merül fel. A Bécsi Vételi Egyezmény 79. cikke nyomán kialakult, valamint a Németországi Szövetségi Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának (BGH) gyakorlatára tekintettel vizsgált előadása során két jogesetet a Professzor Úr az előreláthatósággal kapcsolatosan. Egyik esetben lipázzal fertőzött tejet adtak el, és hibás teljesítés jogcímén kártérítés követeltek a gyártótól. Ezzel kapcsolatosan a bíróság megállapította, hogy még ha a fertőzés idején nem volt kimutatható a lipázzal való fertőzöttsége a tejnek, mert a technológia nem állt ezen a szinten, akkor is mivel a probléma a gyártás során merült fel, ezért az a gyártó ellenőrzési körébe tartozott. A másik érdekes példa egy nemzetközi kereskedelmi tranzakcióhoz kapcsolódott, hiszen ilyen tranzakcióknál megszokott, hogy az eladó kiengedi a kezéből az árut, azonban ez egy fuvarozó által kerül el a vevőhöz, és valójában csak ekkor kerül sor a teljesítésre. A bíróság egy esetben, amikor azt vizsgálta az ellenőrzési körre való tekintettel, hogy vajon amikor egy hajó hűtőberendezése elromlik, s így romlott áru kerül a vevőhöz, akkor mi történik, arra a következtetésre jutott, hogy ilyen esetben nem szállt még át a kárveszély, így az eladónak gondolnia kellet volna arra, hogy a berendezés elromolhat, így ez az ő ellenőrzési körébe tartozik. Látható tehát, hogy az ellenőrzési körbe rendkívül sok minden beletartozhat, azonban nagyon hangsúlyos, hogy milyen érveléssel dolgozunk.
Előadását a Professzor Úr a gondossági kötelmekkel kapcsolatos gondolatokkal zárta. A kimentési szabályok jórészt dologszolgáltatásra koncentrálódnak, így egy adásvételi, vállalkozási vagy bérleti szerződés esetén jól működnek. Azonban amikor tevékenység szolgáltatásról esik szó, már bizonytalanság van az erőben. Ez nem csak egy sima megbízási szerződés esetén merül fel, hanem a vezető tisztségviselő esetén is, hiszen a Ptk 3:24. § (1) alapján a vezető tisztségviselő az ügyvezetési tevékenysége során a jogi személynek okozott károkért a szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség szabályai szerint felel a jogi személlyel szemben. A tevékenységre irányuló kötelmek esetében a kellő gondossággal való eljárást kell kiemelni. Sok függ a kötelem tartalmától is, de ha kellő gondossággal járunk el, akkor nem jutunk el a felelősségig és akkor nincs szükség a kimentési szabályokra sem. A probléma azzal kapcsolatosan merül fel, hogy senki nem köt azért egy szerződést, hogy járjon el pl. az ügyvéd, aztán majd lesz valahogy. Az illető azért köti a szerződést, mert van egy elvárása, amihez óhatatlanul kapcsolódik egy eredmény. Tehát a probléma az, hogy ezt az elvárást hogyan lehet számon kérni, ugyanis attól még a megbízási szerződés nem lesz eredménykötelem, hogy az illető társít hozzá egy elvárást.
