AB: a vallási közösség képviselője nem hivatkozhat meggyőződésének szenzitív adat jellegére

  • Értesítő a rovat cikkeiről

Az Alkotmánybíróság a Fővárosi Ítélőtábla rágalmazás tárgyú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasította. A döntéshez Pokol Béla párhuzamos indokolást csatolt.

1. Az alapügy

Az indítványozó, mint magánvádló rágalmazás vétsége miatt feljelentéssel élt a vádlott ellen, egy országos napilapban megjelent olvasói levél miatt, amely az indítványozó hitközségbe történő belépése, pozícióba kerülése kapcsán tartalmazta a „szándékosan becsapta vallási státuszával kapcsolatban”, illetve „lebukott szemfényvesztő” és „szemfényvesztést leplezett le” kijelentéseket. A Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság a vádlottat a vád alól felmentette. Az indítványozó fellebbezése folytán a másodfokon eljárt Fővárosi Törvényszék azonban a vádlottat bűnösnek mondta ki rágalmazás vétségében. Harmadfokon, a Fővárosi Ítélőtábla a vádlottat a vád alól felmentette.

Az indítványozó a kifogásolt harmadfokú ítélet alaptörvény-ellenességét egyrészt abban látta, hogy a bíróság jogerős ítéletében olyan közlés tűrésére kötelezte, amely legbelsőbb magánügyét, a saját, illetve édesanyja vallási státuszát, származását érintette, a sérelmezett tényállítás pedig nem csupán becsületét csorbította, hanem megfosztotta annak lehetőségétől is, hogy a vallási státuszával kapcsolatban bármilyen – akár nemleges – nyilatkozat megtétele kérdésében ő maga dönthessen.

Álláspontja szerint az Alaptörvény VI. cikk (2) bekezdése szerinti, a személyes adatai védelméhez való jogát sértette, hogy a bíróságok ténybeli alapnak fogadták el a vádlott által jogellenesen kezelt, személyes adatait tartalmazó belső döntést, illetve a különleges személyes adatai védelméhez való jogának sérelmével járt az, hogy a jogerős döntés a vádlott jóhiszeműségét állapította meg a közléssel kapcsolatban, illetve vitatta az őt közszereplőnek minősítő bírósági érvelést.

2. A döntés indokai

Az Alkotmánybíróság tanácsa ­az ügyet azért fogadta be, mert az eset az egyházak belső autonómiáját és a személyek vallási közösséghez való tartozásának nyilvánosság elé tárását érintő alkotmányjogi kérdéseket vet fel. Az Alkotmánybíróság alkotmányossági vizsgálata során arra kereste a választ, hogy sérti-e az indítványozó szabad vallásgyakorláshoz fűződő jogát, továbbá magán- és családi életének tiszteletben tartásához, valamint különleges személyes adatai védelméhez való jogát a harmadfokú bíróság jogerős ítélete annak folytán, hogy az az indítványozót származásáról, vallási közösséghez való tartozásáról (mint legbelsőbb magánügyéről) való tényállítás tűrésére kötelezi.

A vallásszabadsághoz való jog tartalma az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdése szerint az, „hogy vallását vagy más meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon, akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa.” Az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdése a vallásszabadság hagyományos tartalmaként magában foglalja: a hit (meggyőződés) megválasztásának és kinyilvánításának szabadságát; valamint a vallásgyakorlás és a vallási meggyőződés tanításának szabadságát. A vallásszabadság magában foglalja a negatív vallásszabadságot is, vagyis azt a jogot, hogy valaki mellőzze meggyőződése kinyilvánítását. E jog arra jogosítja az őt megillető személyt, hogy szabadon dönthessen e joga gyakorlásáról, vagy e joga gyakorlásának mellőzéséről/megtagadásáról. Ugyanakkor bármely szabadságjog esetében ezek együttese: nevezetesen a jog gyakorlása, vagy a jog gyakorlásának a megtagadása egyszerre nem lehetséges, a jogosultnak mindenképp szükséges választania a két lehetőség közül. A vallásszabadsághoz való jog jogosultja is vagy gyakorolja e jogát, vagy nem, ez utóbbi esetben a meggyőződés kinyilvánítása  mellőzéséhez  való  jogával élve.  Azonban amennyiben e jog jogosultja élt a vallási meggyőződése kinyilvánításának jogával, azaz választott e szabadságjog gyakorlásának mikéntje felől, utólag már nem hivatkozhat arra, hogy jogában áll annak mellőzésére, hiszen e jog egyszerre csak egyféleképpen gyakorolható.

Jogászvilág hírlevél

Friss hírek, szakmai cikkek, bírósági döntések, jogszabályfigyelő.

Kéthetente megjelenő hírlevelünkben összefoglaljuk az elmúlt időszak aktuális változásait, válogatunk értékes szakmai tartalmainkból, valamint tájékoztatjuk a legújabb szakirodalmakról, szolgáltatásokról, képzésekről.

Feliratkozás >>

Amennyiben vallásszabadsághoz való jogát valaki egy meghatározott vallási közösség tagjaként gyakorolja, az adott közösségen belül, annak tagjai között (az indítványozó által hivatkozott) vallási meggyőződése, vallása, származása, mint szenzitív adat védelméről nem beszélhetünk. A jogvédelem, akár a vallásszabadságra, akár a szenzitív adatok védelmére irányul, csakis az állammal szemben áll fenn, a közösségen belül azonban nem. Azaz nem a vallási közösség irányában mondott le az egyén arról a jogáról, hogy ne tudják, milyen vallású (élve a szenzitív adatai védelmével), hanem a közösségben vállalt tisztség, közösség nevében történő feladatellátás folytán az állam felé.

Miután jelen esetben az indítványozó a vallási közösségben vezetőként vagy tisztségviselőként olyan feladatot vállalt, illetve látott el, amely feladat része volt ezen vallási közösség külső, közösségen kívüli, azon túlmutató képviselete, nem lehet hivatkozni a hitének, vallási meggyőződésének szenzitív adat jellegére, mivel ezen feladatkör ráruházásakor, önként járult hozzá annak külső, a vallási közösségen kívüli, állam általi megismeréséhez. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a jogerős bírói döntést nem találta az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdésébe ütközőnek.

Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta megvizsgálni a jogerős bírói döntést abból a szempontból is, hogy az sértette-e az indítványozó személyes adatai védelméhez fűződő, az Alaptörvény VI. cikk (2) bekezdése szerinti jogát, illetve generális szabályként az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdését oly módon, hogy a személyére vonatkozó belső egyházi döntést, mint az indítványozó különleges személyes adatait tartalmazó bizonyítékot – az indítványozó engedélye nélkül – értékelt.

Az Alkotmánybíróság az indítványozó által sérülni vélt Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésében rögzített és védett magánszférához való jogának tartalmával már szintén több határozatában foglalkozott. Az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdése átfogóan védi a magánszférát: az egyén magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét. A magánszféra lényege tekintetében azonban továbbra is fenntartható az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatában megfogalmazott – a magánélet fogalmának esszenciáját jelentő, általános érvényű megállapítás, miszerint a magánszféra lényegi fogalmi eleme, hogy az érintett akarata ellenére mások oda ne hatolhassanak be, illetőleg be se tekinthessenek.

Az indítványozó a harmadfokú bíróság jogerős döntése folytán az Alaptörvény VI. cikk (1) és (2) bekezdésének sérelmét arra hivatkozással állította, hogy az a személyére vonatkozó belső egyházi döntést, mint az indítványozó különleges személyes adatait tartalmazó bizonyítékot – az indítványozó engedélye nélkül – értékelt. A Büntető Törvénykönyv 229. §-a alapján nem büntethető – többek között – rágalmazás bűncselekménye miatt az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyul. Valóság bizonyításának pedig akkor van helye, ha a tény állítását, híresztelését, illetve az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát a közérdek vagy bárkinek a jogos érdeke indokolta.

Bírósági Döntések Tára

A folyóirat egyfelől publikációs fórumot kíván biztosítani a megyei, illetve az ítélőtáblai döntések számára, másfelől azzal, hogy a mértékadó bírósági döntések közül válogat, a jogalkalmazás egységességét kívánja támogatni.

További információ és megrendelés >>

Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben a harmadfokú jogerős ítélet alapján megállapította, hogy az az indítványozó mint magánvádló származására, vallására nézve, sem az indítványozó édesanyjának vallásával vagy származásával összefüggésben nem folytatott le valóságbizonyítást. Így valóságbizonyítás hiányában határozata meghozatalához ezzel összefüggésben nem használhatott fel semmilyen bizonyítékot, többek között a vallási közösség belső vallási döntését sem. Ezzel szemben a jogerős ítélet indokolásában az erre vonatkozó valóság bizonyítása elrendelésétől kifejezetten elhatárolódott. Ennek során hangsúlyozta, hogy „a sértett magánéletére, családi életére vonatkozóan – ide értve a származását, vallását is – a valóság bizonyításának elrendelésére nem kerülhet sor, ezekben a kérdésekben senkit sem terhelhet igazmondási kötelezettség. Alapvető emberi jog, hogy bárki származástól függetlenül valamely népbe, vagy közösségbe tartozónak vallja magát.” Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján megállapította, hogy az alkotmányjogi panasszal támadott harmadfokú jogerős bírói döntés nem sértette az indítványozó Alaptörvény VI. cikk (1) és (2) bekezdésében foglalt jogait sem.

Az ügy előadó alkotmánybírája dr. Schanda Balázs volt.

  • Értesítő a rovat cikkeiről
Az irányítópulton gyorsan elérhetőek az új funkciók Irányítópult

Az jogaszvilag.hu új funkciói itt elérhetőek az Ön számára, a megjelenéshez kérjük regisztráljon vagy jelentkezzen be!