AB: Nem szabható ki csatornabírság a törvényben meghatározott időn túl

  • Értesítő a rovat cikkeiről

Az Alkotmánybíróság egy, a jogalkalmazóknak megállapított alkotmányos követelmény mellett megsemmisítette a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ítéletét, és a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság és Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság határozatait. A döntéshez Salamon László, Szalay Péter és Sulyok Tamás párhuzamos indokolást, míg Czine Ágnes, Hörcherné Marosi Ildikó, Dienes-Oehm Egon és Stumpf István különvéleményt csatoltak.

1. Az alapügy

A panaszos egy cérnagyártással foglalkozó kft., amelynek a cérnagyártás során keletkező szennyvizét több vízvezeték vezeti a közcsatornába. A kibocsátott szennyvíz szennyezettségének ellenőrzését a Fővárosi Csatornázási Művek (FCSM) Zrt. végzi. Egy ilyen ellenőrzés keretében az FCSM azt állapította meg, hogy a kibocsátott szennyvíz túllépi a vízszennyező anyagok kibocsátásaira vonatkozó határértékekről szóló rendeletben foglalt mennyiséget, a szennyvíz összes sótartalma ugyanis a határérték szerinti 2500 mg/l értéket 6504 mg/l-rel meghaladta. A panaszosnál a következő mérésre 2013. március 4-én került sor, amelynek során a szennyezés már küszöbérték alatti volt. Ennek alapján az FCSM megállapította, hogy a szennyezéssel érintett időszaknak a 2013. év vonatkozásában a következő mérésig eltelt időszakot, vagyis a 2013. január 1. és 2013. március 3. közötti időszakot kell tekinteni. Az FCSM 8 845 777 forintos csatornabírság kiszabására tett javaslatot a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Természetvédelmi Felügyelőségnek, az elsőfokú közigazgatási hatóság pedig e javaslat alapján ilyen összegben szabta ki a csatornabírságot a panaszossal szemben. A jogutódként eljárt Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság azonban csak jelentős késéssel, 2015. február 17-én hozta meg határozatát, azaz az FCSM javaslata és a bírság kiszabása között csaknem egy év telt el. E határozattal szemben az indítványozó fellebbezett, a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság azonban az elsőfokú határozatot helybenhagyta.

A másodfokú közigazgatási határozattal szemben az indítványozó felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, mert szerinte a felszíni vizek minősége védelmének szabályairól szóló 220/2004. (VII. 21.) kormányrendelet (Fvr.) 33. § (1) bekezdésében meghatározott, szerinte jogvesztő határidő lejárta után került sor a bírság kiszabására. Az Fvr. 33. § (1) bekezdésének az ügy hatósági és bírósági elbírálásakor hatályos rendelkezése szerint: „A vízvédelmi hatóság a csatornabírságot a szolgáltató bírságjavaslata figyelembevételével, illetve a vízszennyezési bírságot a 2. számú melléklet 1. pontja szerint állapítja meg és a tárgyévet követő év június 30-ig szabja ki.”

A bíróság szerint azonban általános szabályként a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 94/A. § (2) bekezdése az irányadó, amely szerint „ha jogszabály eltérően nem rendelkezik, nem indítható a jogsértés megállapítására és bírság kiszabására eljárás, ha a jogsértő magatartásnak a bírság kiszabására jogosult hatóság tudomására jutásától számított egy év, vagy az elkövetéstől számított öt év eltelt”, e határidők pedig jelen ügyben nem következtek be. Azt is kimondta azonban, hogy jelen esetben volt olyan jogszabály, nevezetesen maga az Fvr., amely a Ket. imént idézett főszabályától eltérően rendelkezett, így a speciális szabályozás léte miatt azt kell figyelembe venni. E speciális szabályozás pedig határidőként a tárgyévet követő év június 30-át jelölte meg határidőként, vagyis az elsőfokú hatóság e határidőt kétségkívül elmulasztotta. Az indítványozónak a keresetét azonban ennek ellenére elutasította a bíróság, mivel érvelése szerint e határidő nem jogvesztő jellegű anyagi jogi határidő.

Az indítványozó szerint azzal, hogy a hatóság közel egy évvel az eljárás megindítására szolgáló okról való tudomásszerzését követően indított ténylegesen eljárást és szabott ki szankciót, megsértette az ésszerű határidőn belül történő ügyintézéshez, vagyis a tisztességes hatósági eljáráshoz való jogát, ezt pedig a bíróság ugyancsak alaptörvény-ellenesen hagyta jóvá, amikor e határozatot annak alaptörvény-ellenessége ellenére nem helyezte hatályon kívül. Szerinte a közigazgatási jogi normákban nem szükséges a határidőkhöz a jogvesztés következményét fűzni, mert ha az eljárás bármikor lefolytatható lenne, akkor eleve nem szerepelne határidő a jogszabályban; ha viszont szerepel határidő, az nem jelenthet mást, mint a bírság kiszabására jogszerűen nyitva álló határidőt, amelynek eltelte után a bírság kiszabása jogtalan.

2. Az AB-döntés indokai

Az Alkotmánybíróság a támadott döntéseket az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdése vonatkozásában bírálta el. Ezen érdemi bírálat során észlelte, hogy az indítványozó alaptörvényben biztosított jogának esetleges sérelmét nemcsak a bírói döntés, hanem az annak alapjául szolgáló anyagi jogi norma megfogalmazása is okozhatta.

Az AB szerint a hatósági eljárás méltányosságának, illetve tisztességességének alapvető feltétele, hogy a közigazgatási hatóságok a rájuk irányadó jogszabályi határidőket betartsák. Különösen erősen kell, hogy érvényesüljön ez a követelmény azokban az esetekben, amikor a közigazgatási hatóság az ügyféllel szemben szankciót állapít meg. Az AB megállapítása szerint a közigazgatási anyagi jogi szankció kiszabására biztosított speciális, a Ket. egyéves relatív és ötéves abszolút, szubszidiárius jelleggel alkalmazandó határidejétől eltérő határidő értelme az, hogy a közigazgatási jogviszonyból származó, az ügyfelet, illetve ügyfeleket terhelő kötelezettségek, beleértve a jogsértésért fennálló felelősséget is, ezen idő elteltéig, és csak eddig legyenek a közigazgatási hatóságok által érvényesíthetők.

Az Alkotmánybíróság szerint a közigazgatási anyagi jogi határidők esetében a „jogvesztő” és „nem jogvesztő” jellegű határidőknek a polgári anyagi jogi normákban kialakított dogmatikai fogalmának átvétele hibás analógia. A közigazgatási szervnek ugyanis nem joga, hanem hatásköre és illetékessége (és ennek megfelelően lehetősége) van eljárni, és eljárása során szankciót alkalmazni. Így a közigazgatási hatóság számára a szankcióalkalmazás lehetőségének elenyészése sem „jogvesztés”, hanem pusztán egy addig fennálló lehetőség megszűnése. Így a Ket. szubszidiárius jelleggel alkalmazandó anyagi jogi határidejétől eltérő, valamely ágazati közigazgatási jogszabályban nevesített anyagi jogi határidő esetén e határidő elteltét követően a hatóságnak nincs lehetősége szankciót alkalmazni, különben e határidők léte veszítené el az értelmét.

Az esetet értékelve az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, a tisztességes hatósági eljáráshoz való jogból az következik, hogy a szankcióalkalmazási határidő elmulasztását a mulasztó, jogszabályi kötelezettségüket határidőben nem teljesítő hatóságoknak, nem pedig az ügyfeleknek kell viselniük. Ennek jövőbeni biztosítására – a jelen ügyben jogorvoslatot biztosító megsemmisítések mellett – az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményt állapított meg. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Fvr. 33. § (1) bekezdése alkalmazásában az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdéséből eredő alkotmányos követelmény, hogy az ott meghatározott határidő leteltét követően szankció nem szabható ki.

Az ügy előadó alkotmánybírája dr. Pokol Béla volt.

  • Értesítő a rovat cikkeiről
Az irányítópulton gyorsan elérhetőek az új funkciók Irányítópult

Az jogaszvilag.hu új funkciói itt elérhetőek az Ön számára, a megjelenéshez kérjük regisztráljon vagy jelentkezzen be!