AB: sérti a diszkrimináció tilalmát az „egyházi 1 %” szabályozása
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Országgyűlés az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdését sértő, mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy nem biztosította a személyi jövedelemadó meghatározott részének az adózó rendelkezése szerinti felhasználásáról szóló 1996. évi CXXVI. törvényben az adózók számára, hogy rendelkező nyilatkozatuk kedvezményezettjeként valamennyi vallási közösség közül választhassanak. Az Alkotmánybíróság ezért felhívta a parlamentet, hogy jogalkotási feladatának 2017. december 31-ig tegyen eleget. A döntéshez Pokol Béla és Stumpf István párhuzamos indokolást, Salamon László különvéleményt csatolt.
1. Az alapügy
Az indítványozó a Kúria ítélete miatt fordult az Alkotmánybírósághoz (AB), mert az szerinte sérti az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdését, valamint a XV. cikk (1) és (2) bekezdését.
Az ügy tényállása szerint az indítványozó a Nemzeti Adó- és Vámhivatalhoz (NAV) benyújtott nyilatkozataiban arról rendelkezett, hogy a NAV a 2012. évi befizetett személyi jövedelemadója 1-1 százalékát az általa megjelölt szervezetek részére utalja át. Kérelmét megvizsgálva azonban a NAV a 2013. november 22-én kelt elsőfokú határozatában megállapította, hogy a személyi jövedelemadója egyik 1%-ának felajánlására vonatkozó nyilatkozata – a személyi jövedelemadó meghatározott részének az adózó rendelkezése szerinti felhasználásáról szóló 1996. évi CXXVI. törvény (Szf. tv.) 5/A. § (1) bekezdésében foglalt feltételekre tekintettel – érvénytelen. A NAV határozata indokolásában arra hivatkozott, hogy az indítványozó kérelmében egy olyan nyilatkozat-lapot is benyújtott, amely a kedvezményezett beazonosítására alkalmas adatot nem tartalmaz, így a NAV nem tudta megállapítani, hogy mely civil szervezet, illetve bevett egyház, vagy kiemelt költségvetési előirányzat részére történt a felajánlás.
A NAV másodfokú szerve az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A másodfokú határozat indokolásában a NAV rögzítette, hogy a nyilatkozat megtételekor hatályos Szf. tv. 4/A. §-a szerint kedvezményezett csak a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (Ehtv.) szerint elismert egyház, vallásfelekezet, vallási közösség lehet, feltéve, hogy azokat a NAV technikai számmal látta el. Az egyház a technikai szám kiadását követő évtől válhat kedvezményezetté. Később, 2013. augusztus 1-jétől az Szf. tv. szövege megváltozott, így ezt követően kedvezményezettnek csak a bevett egyház minősül. Az indítványozó nyilatkozatában nem érvényes technikai számot tüntetett fel, így nyilatkozata érvénytelen volt.
Ez után az ügyben eljáró Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a keresetet elutasította. A bíróság ítéletében megállapította, hogy az indítványozó által megjelölt hitközség 2013-ra vonatkozóan nem rendelkezett technikai számmal, mivel korábbi technikai száma 2012. május 20-án – az Ehtv. hatályba lépésére tekintettel – a törvény erejénél fogva megszűnt. A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
2. Az AB-döntés indokai
Az indítványozó alkotmányjogi panaszában azt kifogásolta, hogy a támadott ítéletekben a bíróságok és a NAV nem vette figyelembe az Alkotmánybíróság 6/2013. (III. 1.) AB-határozatát, illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) vonatkozó döntését, és nem állították helyre automatikusan a hitközség korábbi státuszát. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek tekintette, hogy a bíróságoknak és a NAV-nak az eljárása sértette-e a panaszosnak az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdésében, illetve a XV. cikk (1) és (2) bekezdésében deklarált jogait.
Az AB mindenekelőtt felidézte, hogy a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való jogot az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdése ismeri el. A testület gyakorlata szerint a vallási közösségek sajátos jogi formában történő – az államtól különvált, önálló – működésének lehetővé tétele a vallásszabadsághoz való jog gyakorlásának ugyan nem feltétele, de ahhoz szorosan hozzátartozik. A vallási közösségek nem körülhatárolt résztevékenységre vagy meghatározott érdekek képviseletére szerveződnek, mint a gazdasági társaságok vagy az egyesületek, pártok, szakszervezetek, hanem a vallás gyakorlására; a vallás viszont a hívő számára a teljes személyiséget és az élet minden területét érinti és meghatározza.
A vallásszabadsághoz való jog speciális területét képezi a vallásszabadság és annak intézményesített formában történő közösségi gyakorlása. Az Ehtv. a vallási tevékenység számára két szervezeti formát intézményesít vallási közösségként: a vallási tevékenységet végző szervezet (vallási egyesület) a közösségi vallásgyakorlás könnyen elérhető formai kerete, míg a bevett egyház az Alaptörvény által is kiemelt módon együttműködik az állammal, az Országgyűlés külön döntése alapján.
Ezzel összefüggésben fontos kiemelni, hogy az államot széles mérlegelési lehetőség illeti meg a vallási közösségeknek nyújtható anyagi, pénzügyi támogatások, kedvezmények és mentességek területén. Az Alkotmánybíróság azonban hangsúlyozta, hogy az ilyen anyagi támogatások szabályainak meghatározása során az államnak különös figyelemmel kell lennie a vallásszabadsághoz való jog sajátosságaira, valamint arra, hogy valamely vallási közösség ne kerüljön sem más vallási közösségekhez, sem pedig velük összehasonlítható helyzetben lévő más szervezetekhez képest indokolatlanul hátrányos helyzetbe. Nem alkotmányos elvárás, hogy minden vallási közösség ténylegesen azonos jogosultságokkal rendelkezzen, sem az, hogy minden bevett egyházzal ténylegesen ugyanolyan mértékben működjön együtt az állam. A vallásszabadsághoz való joggal összefüggő jogok érvényesítésében meglévő gyakorlati különbségek alkotmányos határok között maradnak mindaddig, amíg nem diszkriminatív jogi szabályozásból erednek, illetve amíg nem diszkriminatív gyakorlat eredményei.
Mindazonáltal az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdése nem hozható közvetlen összefüggésbe az egyházak támogatásának kérdésével, az Alaptörvény e rendelkezése ugyanis a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való jogot deklarálja. Alkotmányjogi panaszában az indítványozó sem állította, hogy a NAV és a bíróságok az ő szabad gondolathoz, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való jogát csorbították volna – panaszában ugyanis csak azt kifogásolta, hogy személyi jövedelemadója 1 százalékát nem ajánlhatta fel a hitközség részére. Így az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdésének sérelme a NAV és a bíróságok eljárása vonatkozásában nem állapítható meg.
Az indítványozó panaszában azt állította továbbá, hogy a NAV és a bíróságok indokolatlanul tettek különbséget a hitközség és a bevett egyházak között, ezáltal sértették az Alaptörvény XV. cikk (1) és (2) bekezdésében deklarált jogát. Az Alkotmánybíróság egyenlőséggel kapcsolatos korábbi gyakorlata szerint az azonos szabályozási koncepción belül adott, homogén csoportra nézve eltérő szabályozás a diszkrimináció tilalmába ütközik, kivéve, ha az eltérésnek ésszerű, kellő súlyú alkotmányos indoka van, azaz nem önkényes.
Mindazonáltal az alkotmányjogi panaszban támadott ítéleteket, illetve határozatokat az érintett bíróságok és a NAV a hatályos jogszabályok figyelembe vételével hozták meg. A személyi jövedelemadó 1 százalékának kedvezményezetti körébe pedig a hatályos szabályok alapján a hitközség nem tartozott bele. Így magának a jogalkotó döntésének az eredménye, hogy a bevett egyházak és a hitközség, mint vallási tevékenységet végző szervezet, a hatályos Szf. tv. szabályozása alapján nem alkotnak homogén csoportot. Márpedig az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében meghatározott diszkrimináció-tilalom csak azonos, homogén csoportba tartozók esetében értelmezhető. A csoportképzést jelen esetben maga a jogalkotó végezte el, amikor az Ehtv.-ben megalkotta a bevett egyházak csoportját, és az Szf. tv.-ben csak azok számára tette lehetővé a kedvezményezetté válást. Így azonban az is megállapítható, hogy az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszban támadott NAV-eljárás és a bíróságok eljárása önmagában nem volt diszkriminatív.
Az Abtv. 46. § (1) bekezdése felhatalmazza az Alkotmánybíróságot arra, hogy ha a hatáskörei gyakorlása során folytatott eljárásában a jogalkotó általi mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállását állapítja meg, akkor a mulasztást elkövető szervet – határidő megjelölésével – felhívja jogalkotói feladatának teljesítésére.
Az AB jelezte, hogy a vallási közösségek jogi helyzete különbözik az Alaptörvény értelmében. Eszerint a vallásgyakorlás feltételei különbözőek lehetnek az egyes vallási közösségekben. A különböző vallási közösségek – bevett egyházak és vallási tevékenységet végző szervezetek – eltérő jogokat élvezhetnek, és a jogalkotó is eltérő módon szabályozhatja a számukra jutatott kedvezményeket és támogatásokat is. A szabad vallásgyakorláshoz fűződő jog tekintetében azonban a különböző vallási közösségek tagjai között nem tehető különbség: minden vallási közösség valamennyi tagját megilleti a vallásszabadság joga.
A személyi jövedelemadó meghatározott részének felajánlása alapján nyújtott támogatás rendeltetése a vallási közösségek hitéleti tevékenységének támogatására szolgál. E rendszer két évtized alatt meghonosodott Magyarországon, és a civil szervezetek támogatása mellett a vallási közösségek vonatkozásában is az állampolgári részvétel fontos elemévé vált. Míg azonban a „civil” 1 százalék vonatkozásában az adófizető könnyen találhat a kedvezményezetti körből esetleg kieső szervezet helyett támogatására érdemes szervezetet, addig a vallási meggyőződés természetéből adódó kizárólagossága folytán nem életszerű, hogy egy vallási közösség tagja más vallási közösséget támogasson.
[htmlbox akr]
A fentiek alapján az AB arra a megállapításra jutott, hogy nem indokolható az olyan megkülönböztetés, ami által a bevett egyházak tagjai jövedelemadójuk 1 százalékát egyházuk számára felajánlhatják, a vallási tevékenységet végző szervezetek tagjai azonban nem élhetnek e lehetőséggel. Mindez ugyanis a hívők csoportján belül teremt ésszerűtlen és indokolatlan különbségtételt. Minderre tekintettel az AB mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet állapított meg, és felhívta a jogalkotót a szabályozási hiány pótlására.
Az ügy előadó alkotmánybírája dr. Schanda Balázs volt.
