Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy a menedékjogi kérelem elutasítását követően, a menekült személyek sajátos helyzetére tekintettel megfelelő határidőt kell biztosítani a kiegészítő védelem iránti kérelem előterjesztésére.
Történeti tényállás
E. Danqua ghánai állampolgár 2010. április 13‑án a menekült jogállás megszerzésére irányuló kérelmet nyújtott be Írországban, kérelmét azzal indokolta, hogy fennáll a veszélye, hogy Ghánában a túlnyomórészt nőket érintő rituális szolgaság, a „trokosi” gyakorlatának áldozata lesz.
A Refugee Applications Commissionner (a menedékjog iránti kérelmek elbírálásáért felelős biztos, Írországban) 2010. június 16‑i jelentésében a kérelmet nem találta hitelesnek, ezért a kérelem elutasítására tett javaslatot. Ezt a javaslatot 2011. január 13‑i határozatával a Refugee Appeals Tribunal (a menekültek jogállásával kapcsolatos jogorvoslatokkal foglalkozó bíróság) másodfokon helybenhagyta.
[multibox]A bíróság ítéletére alapozva a miniszter 2011. február 9‑én közölte E. Danquával a menedékjog iránti kérelmének elutasításáról hozott határozatát, és tájékoztatta őt azon szándékáról, hogy kitoloncolást rendel el vele szemben valamint különösen arról, hogy a közléstől számított 15 munkanapon belül kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelem benyújtására van lehetősége.
A miniszter határozatára hivatkozva a Refugee Legal Service (a menedékkérők jogi segélyszolgálata, Írországban) arról tájékoztatta E. Danquát, hogy a menedékjog iránti kérelmének elutasítása miatt nem fog segítséget kapni a kiegészítő védelmi jogállás megszerzésére irányuló eljárásban sem, azonban a szolgálat E. Danqua nevében humanitárius célból kiadott tartózkodási engedélyre irányuló kérelmet terjesztett elő.
A tartózkodási engedélyre irányuló kérelem azonban nem járt sikerrel, ezért a miniszter 2013. szeptember 23‑i levelével arról tájékoztatta E. Danquát, hogy a kérelmet elutasította, és hogy 2013. szeptember 17‑én kiutasítási határozatot hoztak vele szemben.
E. Danqua 2013. október 8‑án kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelmet terjesztett elő, azonban a miniszter 2013. november 5‑i levelében tájékoztatta E. Danquát, hogy kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelmét nem fogadhatták el, mivel kérelmét az elutasító miniszteri határozatban említett 15 munkanapos határidő után nyújtotta be.
E. Danqua a High Court (ítélőtábla, Írországban) előtt az egyenértékűség elvének megsértésére hivatkozva vitatta ezt a határozatot. E. Danqua a kérelmét arra alapította, hogy a kiegészítő védelem kérelmezőit az alapeljárásban előírt határidő betartására kötelezik, míg a menedékjog iránti kérelmek benyújtása esetén nem követelik meg hasonló határidő betartását.
A High Court 2014. október 16‑én meghozott ítéletében elutasította az E. Danqua fellebbezését, mivel gy ítélte meg, hogy az egyenértékűség elve ebben az esetben nem alkalmazható, mivel E. Danqua két, uniós jogon alapuló eljárási szabályt hasonlít össze.
E. Danqua 2014. november 13‑án megfellebbezte az ítéletet a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) előtt. Az érintett e bíróság előtt is hasonlóan érvelt, miszerint a kiegészítő védelem kérelmezőinek az alapeljárásban előírt határidő betartására való kötelezése sérti az egyenértékűség elvét, mivel a menekült jogállás megszerzésére irányuló kérelmet benyújtó személyekre nem vonatkozik hasonló határidő.
A Court of Appeal – arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy menedékjog iránti kérelem megfelelő viszonyítási alapul szolgálhat ezen elv tiszteletben tartásának biztosításához.
A kérdést előterjesztő bíróság előadta, hogy habár a menedékjogi kérelmek többségét a 2004/83 irányelv által létrehozott rendszernek megfelelően bírálják el, a tagállamok, legalábbis elméletileg, továbbra is nemzeti joguknak megfelelően adják meg a menedékjogot. Ebben az értelemben a menedékjogi kérelmek részben az uniós, részben a nemzeti jog hatálya alá is tartozhatnak.
A kiegészítő védelem kérelmezőinek az alapeljárásban előírt határidő betartására való kötelezését illetően a kérdést előterjesztő bíróság úgy vélte, hogy ezt a határidőt objektív szempontok indokolják. A 2014. május 8‑i N.‑ítélet (C‑604/12, EU:C:2014:302) kihirdetése előtt hatályos nemzeti szabályozást ugyanis két különálló és egymást követő eljárás jellemezte, amelyek közül egyiknek a célja a menedékjog iránti kérelem vizsgálata, a másiknak pedig a kiegészítő védelem iránti kérelem vizsgálata volt, és amelyben a kiegészítő védelem iránti kérelem vizsgálatának feltétele a menekült jogállás megszerzése iránti kérelem előzetes elutasítása volt.
A Court of Appeal szerint az alapeljárás időpontjában hatályos szabályozás azt a célt szolgálta, hogy a nemzetközi védelemre irányuló kérelmeket ésszerű időn belül bírálják el.
A Court of Appeal felfüggesztette az eljárását, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„1) Lehet‑e egy menedékjog iránti kérelmet, amelyet [a 2004/83 irányelv] szerinti tagállami kötelezettségeket tükröző nemzeti jogszabály szerint bírálnak el, az egyenértékűség elvére tekintettel a kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelemhez megfelelő összehasonlítási alapnak tekinteni?
2) Amennyiben az első kérdésre igenlő választ kell adni, van‑e jelentősége ebből a szempontból annak, hogy az ilyen kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelmek benyújtására rendelkezésre álló határidő azt a fontos célt szolgálja, hogy a nemzetközi védelemre irányuló kérelmeket ésszerű időn belül bírálják el?”
A Bíróság ítélete
A kérdést előterjesztő bíróság együttesen vizsgálandó két kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a tényleges érvényesülés elvét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az alapeljárásban szóban forgóhoz hasonló olyan nemzeti eljárásjogi szabály, amely a kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelemre tizenöt munkanapos jogvesztő határidőt ír elő attól számítva, hogy az illetékes hatóság az elutasított menedékkérőt értesíti arról, hogy lehetősége van ilyen kérelmet benyújtani.
Mivel a 2004/83 irányelv nem tartalmaz a nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatára vonatkozó eljárásjogi szabályokat, ezért A 2005/85 irányelv az, amely minimumszabályokat állapít meg a nemzetközi védelem iránti kérelmek vizsgálatára irányuló eljárásokra vonatkozóan, és amely meghatározza a menedékkérők jogait. Ezen irányelv 3. cikkének (1) és (3) bekezdése pontosítja, hogy az irányelvet a menekültek helyzetére vonatkozó, 1951. július 28‑án Genfben aláírt egyezményen alapuló kérelemként, és a 2004/83 irányelv 15. cikkében megállapított körülmények alapján másfajta nemzetközi védelemre irányuló kérelemként vizsgált menedékjog iránti kérelmekre egyaránt alkalmazni kell. A Bíróság a fentiek alapján kimondta, hogy a 2005/85 irányelv csak akkor alkalmazható a kiegészítő védelem iránti kérelmekre, ha a tagállam olyan egységes eljárást vezetett be, amelynek a keretében a kérelmet a két nemzetközi védelmi forma – nevezetesen a menekült jogállás és a kiegészítő védelmi jogállás – alapján vizsgálja (2014. május 8‑i N.‑ítélet, C‑604/12, EU:C:2014:302, 39. pont).
Az ügy irataiból azonban az állapítható meg, hogy az alapügy tényállásának időpontjában, Írországban nem ez volt a helyzet.
Írországban alkalmazandó uniós jogi szabályozás hiányában tehát a tagállam belső jogrendjének feladata ezen eljárási szabályok oly módon történő meghatározása, hogy az említett szabályok egyfelől nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló belső jogi helyzetekre vonatkoznak (az egyenértékűség elve), másfelől pedig nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve)
[htmlbox BDT]Az egyenértékűség elvének tiszteletben tartása megköveteli, hogy az uniós jogon alapuló és a nemzeti jogon alapuló eljárásokra vonatkozó nemzeti szabályokat különbségtétel nélkül alkalmazzák (lásd ebben az értelemben: 2015. január 28‑i ÖBB Personenverkehr ítélet, C‑417/13, EU:C:2015:38, 74. pont).
A kérdést előterjesztő bíróság kétségeit fejezte ki azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy a menekült jogállás megszerzésére irányuló kérelem megfelelő alapot képez a kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelemmel való összehasonlításhoz. Márpedig a jelen ügyben – ahogyan erre a főtanácsnok indítványának 54. és 58. pontjában rámutatott– az alapeljárásban szóban forgó helyzet két uniós jogon alapuló kérelmet érint, nevezetesen az érintett menedékjog iránti kérelmét és a kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelmét.
A fenti megfontolásokra tekintettel azt kell megállapítani, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló esetben, amely két olyan kérelemtípusra vonatkozik, amelyek mindegyike az uniós jog megsértésén alapul, nem releváns az egyenértékűség elvére való hivatkozás.
A jelen esetben a kérdést előterjesztő bíróság által feltett két kérdést úgy kell érteni, mint amelyek arra irányulnak, hogy a tényleges érvényesülés elvét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az alapeljárásban szóban forgóhoz hasonló olyan nemzeti eljárásjogi szabály, amely a kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelemre tizenöt munkanapos jogvesztő határidőt ír elő attól számítva, hogy az illetékes hatóság az elutasított menedékkérőt értesíti arról, hogy lehetősége van ilyen kérelmet benyújtani.
Ezzel az elvvel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az alapeljárásban szóban forgóhoz hasonló nemzeti eljárásjogi szabály nem teheti gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását. Ezért az ilyen szabálynak a jelen esetben a kiegészítő védelmet kérelmező személyek számára a 2004/83 irányelv által nyújtott jogaikhoz tényleges hozzáférést kell biztosítania.
Következésképpen meg kell vizsgálni azt a kérdést, hogy az E. Danquához hasonlóan kiegészítő védelmet kérő személyek konkrétan érvényesíthetik‑e a 2004/83 irányelvből eredő jogaikat, azaz a jelen esetben az ezen védelem iránti kérelem benyújtásához való jogot, és – amennyiben az említett védelemben részesüléshez szükséges feltételek teljesülnek – a védelem által biztosított jogállás megszerzéséhez való jogot.
Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból és a Bíróság rendelkezésére álló ügyiratokból az következik, hogy az alapeljárásban szóban forgó nemzeti eljárásjogi szabály szerint a kiegészítő védelem kérelmezője a menedékjog iránti kérelme elutasításának közlésétől számított tizenöt munkanapos jogvesztő határidő lejárta után főszabály szerint már nem nyújthat be kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelmet.
E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy a Bíróság korábban már kimondta, hogy minden esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy egy nemzeti eljárásjogi rendelkezés lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé teszi‑e az uniós jog alkalmazását, azt kell megvizsgálni, hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, hogy a különböző nemzeti fórumok előtt hogyan zajlik az eljárás és melyek a sajátosságai.
Ebből a szempontból adott esetben figyelembe kell venni különösen a védelemhez való jogot, a jogbiztonság elvét és az eljárás szabályos lefolytatásának elvét.
A jogvesztő határidőkkel kapcsolatban a Bíróság kimondta, hogy a tagállamok feladata az uniós jog hatálya alá tartozó nemzeti rendelkezésekben szereplő határidők meghatározása, különösen arra való tekintettel, hogy a meghozandó határozatok mennyire jelentősek az általuk érintett személyek számára, mennyire bonyolultak az alkalmazandó eljárások és rendelkezések, hány személyt érinthetnek, illetve milyen egyéb köz‑ és magánérdekeket kell figyelembe venni (lásd ebben az értelemben: a fent hivatkozott 2009. október 29‑i Pontin‑ítélet, C‑63/08, EU:C:2009:666, 48. pont).
A Bíróság álláspontja szerint kiegészítő védelem iránti kérelmek vizsgálatára irányuló eljárás különös jelentőséggel bír, mivel e védelem nyújtása révén lehetővé teszi a nemzetközi védelmet kérelmezők számára legalapvetőbb jogaik megvédését.
Tekintettel a nehézségekre, amelyekkel az ilyen kérelmezők különösen az emberi és anyagi szempontból adott esetben nehéz helyzetük miatt szembesülhetnek, meg kell állapítani, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló jogvesztő határidő rendkívül rövidnek mutatkozik, és a gyakorlatban nem biztosít valamennyi ilyen kérelmező számára tényleges lehetőséget arra, hogy kiegészítő védelem iránti kérelmet nyújtsanak be, és adott esetben megszerezzék a védelem által biztosított jogállást.
Ezért azt kell megállapítani, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló nemzeti eljárásjogi szabály veszélyeztetheti a kiegészítő védelmet kérelmezőknek a 2004/83 irányelv által számukra biztosított jogokhoz való tényleges hozzáférését.
A fenti megállapítások összességére tekintettel a feltett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy a tényleges érvényesülés elvét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az alapeljárásban szereplőhöz hasonló olyan nemzeti eljárásjogi szabály, amely a kiegészítő védelmi jogállás iránti kérelemre tizenöt munkanapos jogvesztő határidőt ír elő attól számítva, hogy az illetékes hatóság az elutasított menedékkérőt értesíti arról, hogy lehetősége van ilyen kérelmet benyújtani.
