Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A szándékosan okozott kár megtérítésére irányuló követeléssel szemben nincs helye beszámításnak, a szándékos károkozás azonban nem azonos a károsodáshoz vezető magatartás szándékosságával. A vélt zálogjog gyakorlásával okozott kár nem tekinthető szándékosan okozott kárnak – a Pécsi Ítélőtábla eseti döntése.
Ami a tényállást illeti, a németországi székhelyű alperes a felperes jogelődje részére pékáru mozgóbolti értékesítéshez szükséges járműveket alakított át és szállított le, azokat a felperes jogelődje lízing útján szerezte be. Az egyik jármű 2007 nyarán bekövetkezett töréses sérülése miatt azt a felperes az alperes németországi szervizébe szállította, ahol a javíttatást az alperes megkezdte, majd az előleg átutalásának hiányára tekintettel felfüggesztette, és a gépjármű kiadását zálogjogára hivatkozással 2008. március hó 3-án megtagadta, azzal az indokolással, hogy az üzleti kapcsolattal érintett más járművek ellenértékéről is vita alakult ki közöttük. Az alperes arra is utalt, hogy peres eljárást indít a felperes ellen, amelyről valamennyi üzleti partnert értesíti.
[multibox]Az elsőfokú eljárás
A V. Tartományi Bíróság az alperes keresete alapján 2009. január 26-án a felperest 32 544,12 euró és kamata, valamint 1099 euró költség megfizetésére kötelezte, egy mobilárusító jármű kiadása ellenében. A jármű tulajdonjogát a felperes jogelődje utóbb megszerezte, majd a peresített követelését a felperesre engedményezte.
A felperes a keresetében a járműnek a termelésből kiesése folytán keletkezett elmaradt haszna megtérítésére kérte az alperes kötelezését arra hivatkozással, hogy a gépjárművön jogellenesen gyakorolt zálogjogot és a kár ezáltal keletkezett.
Az alperes az ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte, a zálogjog jogszerű gyakorlására hivatkozott, és beszámítási kifogást terjesztett elő a német bíróság által megítélt összeg, illetőleg az előlegszámlában foglalt költség tekintetében.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek kártérítés címén az 1979. évi 13. tvr. (a továbbiakban: Nmjtvr.) 26. § (2) bekezdése alapján alkalmazandó BGB 249. és 252. §-a szerint 9 877 520 forintot és ennek kamatait, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Kifejtette, hogy a zálogjogot az alperes az általa hivatkozott három jogcím közül egyik alapján sem gyakorolhatta jogszerűen. Kiemelte, hogy az üzleti kapcsolatból eredő, felperessel szemben fennálló igényre hivatkozással a zálogjog gyakorlását az ÁSZF 7.1. pontja szerinti, és a BGB 647. §-ban foglalt feltételek hiánya – a követelés nem vitatott vagy jogerős ítéleten alapul, illetve a megrendelés tárgya a felperes tulajdonában van – kizárta, a követelést a felperes vitatta, és a gépjármű nem volt a tulajdonában, mivel azt lízingelte. Kiemelte, hogy az alperesi előlegszámla alapján sem volt helye a zálogjog gyakorlásának, mivel az előleg nem az elvégzett munka díja, hanem a későbbi javítási munka ellenértékének fedezete. Megállapította, hogy az esetleg elvégzett javításból eredő díjigényre sem alapíthatta az alperes a zálogjogát, mivel a javítási díjat nem számlázta le, a felperest fizetésre nem szólította fel. A BGB 393. §-a alapján alaptalannak találta az alperes által a V. Tartományi Bíróság jogerős, felperest marasztaló határozatára alapított beszámítási kifogást. Megállapította, hogy a BGB 393. §-a kizárja a beszámítást a szándékosan okozott kárból eredő követeléssel szemben, ezért, mivel alperes a kárt szándékosan okozta – tudta, hogy a jármű nem a felperes tulajdona, és a követelése vitatott -, beszámításra nem jogosult. A jármű jogellenes visszatartása és a felperes tevékenységéből kiesése miatti a kirendelt igazságügyi szakértő által kimunkált elmaradt haszon megfizetésére a BGB 249., 252. §-a alapján kötelezte az alperest.
A fellebbezés tartalma
Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint tévesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az alperes a jármű tulajdonosi hátteréről tudomással bírt. Hivatkozott arra, hogy a felperes a kár összegét nem bizonyította, mivel az igazságügyi szakértő csak a főkönyvi kivonatok alapján dolgozott, nem álltak rendelkezésre az árbevétel, beszerzési értékek, költségek adatai. Hangsúlyozta, hogy a javítást megkezdte, ebből eredő követelése biztosítására a zálogjog megillette, ezért tevékenysége nem volt jogellenes, felróható, vele szemben kártérítési igény nem érvényesíthető. Kiemelte, hogy szándékos károkozás részéről nem történt, ezért beszámításra a BGB szerint jogosult. Utalt arra, hogy téves a javítás felfüggesztésére, a felperes részéről a többszöri visszaszolgáltatásra felhívásra vonatkozó tényállítás, és az, hogy alperes a zálogjogát adásvételi szerződésből eredően gyakorolta. Kiemelte, hogy a javítást megkezdte, közömbös, hogy a javítási költségeket kiszámlázta-e. Kifejtette: ha zálogjogát eredetileg jogszerűtlenül is gyakorolta, akkor a jogerős bírósági ítélet meghozatalától (2009. január hó 26. napja), de legkésőbb a felperes tulajdonszerzésétől (2010. június hó 3. napja) beállt a zálogjog érvényesíthetősége. Hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság a Pp. 215. § megsértésével a kereseten túlterjeszkedett, mivel a felperes által a keresetben megjelölt 2010. március 1. napja kamatfizetési kezdő időponthoz képest 2009. augusztus hó 16. napjától kötelezte az alperest késedelmi kamat megfizetésére.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.
[htmlbox BDT]A Pécsi Ítélőtábla megállapításai
A fellebbezés megalapozott.
Helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor a perbeli jogvita elbírálása során a német jogot alkalmazta. A felperes kártérítési igényét arra alapította, hogy az alperes a szerződés megszűnése után jogalap nélkül tartotta a járművet birtokban, ezért a felperes keresetét nem a szerződésszegés, hanem a szerződésen kívüli károkozás szabályai alapján kellett elbírálni. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló Európai Parlament és Tanács 864/2007/EK rendeletet (a továbbiakban: Róma II.) a 2009. január hó 11. napján következően keletkezett jogviszonyokra kell alkalmazni. Az alperes – felperes által állított – károkozó magatartása ezt megelőzően kezdődött, ezért uniós jog hiányában az 1979. évi 13. tvr. (a továbbiakban: Nmj. tvr.) alapján kell meghatározni az alkalmazandó jogot. Az Nmj. tvr. károkozás időpontjában hatályos 32. § (1) bekezdése értelmében a szerződésen kívül okozott kárért fennálló felelősségre – ha ez a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik – a károkozó tevékenység vagy mulasztás helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni.
Az Nmj. tvr. 5. § (1) bekezdése szerint a bíróság, vagy más hatóság az általa nem ismert külföldi jog felől hivatalból tájékozódik, szükség esetén szakértői véleményt is beszerez, és a fél által előterjesztett bizonyítékokat is figyelembe veheti. Az elsőfokú bíróság az elsőfokú eljárás iratai szerint a külföldi jog tartalmáról hivatalból nem tájékozódott, nem állapítható meg az elsőfokú ítéletben idézett BGB rendelkezések forrása. A másodfokú bíróság ezért a másodfokú eljárás során felhívta a felperest a Német Polgári Törvénykönyvnek a jogalap nélküli birtoklásra, kártérítésre vonatkozó rendelkezéseinek, az alperest pedig a kötelmi jog általános részének, a vállalkozási szerződésből eredő zálogjog és beszámításra vonatkozó rendelkezéseinek hiteles magyar fordítása csatolására. A felperes a felhívásnak részben eleget tett, az alperes az igazságügyért felelős miniszter megkeresését indítványozta az Nmj. tvr. 5. § (2) bekezdése szerint.
A másodfokú bíróság azonban a felek által a külföldi jog tartalmára tett nyilatkozatok, és a felperes által csatolt nem hiteles fordítás alapján mellőzte a külföldi jog tartalmának megállapítása érdekében a további intézkedést, mivel a releváns tényállításokhoz fűződően alkalmazandó jog tekintetében a külföldi jog tartalma megállapítható volt. A perbeli jogvita eldöntésénél a BGB 249., 252. § és 393. § rendelkezéseit kellett alkalmazni. A felperesi kereset jogalapjaként hivatkozott BGB 249., 252. § tartalmát az alperes nem vitatta, csak a hiteles fordítás hiányát kifogásolta, míg a beszámításra vonatkozó BGB 393. § elsőfokú ítéletben rögzített tartalmát a felek nem vitatták, a felperes kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy a BGB 393. §-a a magyar 1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 297. §-ával azonos módon zárja ki a szándékosan okozott kár megtérítésére irányuló követeléssel szemben a beszámítást.
A zálogjoggal, jogalap nélküli birtoklással kapcsolatban – az alperes által csatolt ÁSZF-re figyelemmel – nem tartotta szükségesnek a másodfokú bíróság a külföldi jog tartalmának feltárását. Az alperes zálogjoga gyakorlását a 2008. március hó 3. napján kelt e-mailben jelentette be, és kifejezetten a felek közötti, nem a perbeli járműve vonatkozó szerződés alapján gyakorolta a zálogjogot. Az alperes utólag a per során nyilatkozott úgy, hogy a zálogjog gyakorlására az előleg számla kifizetésének elmulasztása, illetve a megkezdett javításból eredő díj igénye biztosítása érdekében került sor, ezt alátámasztó okiratot, bizonyítékot azonban nem csatolt, ezért kizárólag azt lehetett vizsgálni a perben, hogy a 2008. március hó 3. napján kelt e-mailben megjelölt okból a zálogjog gyakorlására jogszerűen került-e sor. Minderre figyelemmel mellőzi a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének jogi indokolásából az előlegszámlára és a megkezdett javítás díjigényére gyakorolt zálogjoggal kapcsolatos megállapításokat.
Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a zálogjog gyakorlásának az alperes által az e-mailben megjelölt jogalapra hivatkozással nem volt helye. Az ÁSZF 7.1. pontja értelmében az üzleti kapcsolatból eredő egyéb igények vonatkozásában a zálogjog csak akkor gyakorolható, amennyiben az nem vitatott, vagy azt jogerős ítélet állapította meg. A nem perbeli járműre vonatkozó igényt a felperes jogelődje vitatta, és a zálogjog gyakorlása időpontjában még jogerős ítélet nem állapította meg, ezért az alperesnek zálogjoga nem volt, ezért a gépkocsi jogcím nélküli birtoklásával, illetve a felperes birtoklástól való megfosztásával okozati összefüggésben felmerült kár megtérítésére köteles a BGB 249. és 252. §-a alapján.
Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság a kártérítés összegét is az igazságügyi szakértői szakvélemény alapján. Az igazságügyi szakértő főkönyvi adatokat figyelembe véve kalkulálta a mozgóbolti tevékenység eredményét a 2008., 2009. és 2010. évre, majd a három évre vonatkozó eredményt átlagolva jutott el a lehetséges elmaradt haszon kimutatására. Áttekintette a készletnyilvántartó program adatait, de a menetlevelek hiányában egy gépjárműre jutó, egységnyi, kalkulált, átlagolt eredményt számolt. Felperes jogelődje felszámolása miatt további iratot a szakértő rendelkezésére bocsátani nem tudott. Az átlagolt, kalkulált eredmény azonban konkrét adatokon (főkönyv, eredménykimutatás, készletnyilvántartás) alapult, ezért az igazságügyi szakértői szakvéleményt helyesen fogadta el az elsőfokú bíróság ítélkezésének alapjául, mivel abban ellentmondás nem tapasztalható, és a szakértő egyértelmű, világos válaszokat adott a felek által feltett kérdésekre.
A továbbiakban azt kellett vizsgálni, hogy a felperes kártérítési követelésével szemben a felperes által hivatkozott okból – alperes a felperes kárát szándékosan okozta – a BGB 393. §-a kizárja-e az alperes jogerős ítéleten alapuló követelése beszámítását. A másodfokú bíróság álláspontja szerint polgári jogi szempontból a szándékosság a másik fél károsodásának előidézésére irányuló magatartás. A szándékos károkozás nem egyenlő a károsodáshoz vezető magatartás szándékosságával, a szándékos károkozás akkor valósul meg, ha a károkozó magatartásának célja a kár mint eredmény előidézése. Amennyiben a magatartás nem irányul károkozásra, hanem a magatartást kifejtő személy vélt jogának – perbeli esetben vélt zálogjogának, mellyel a másik féllel szemben fennálló követelését kívánta biztosítani – gyakorlását célozza, és ezzel egyidejűleg más személynek kárt okoz, a károkozás – a magatartás szándékosságától függetlenül – nem tekinthető szándékosnak. A perbeli esetben a felperes a felek szerződésének téves értelmezésével jutott arra a következtetésre, hogy a zálogjog megilleti, szándékos magatartásának kiváltó oka a téves jog, illetve szerződésértelmezés – és nem károkozási célzat – volt, amely legfeljebb gondatlanságnak minősíthető.
A fentiek okán a felperest megillető 9 877 520 forint kártérítési igénnyel szemben az alperes jogerős ítéleten alapuló 32 544,12 euró, 1.99 euró és 2431,5 euró követelése – kizáró törvényi rendelkezés hiányában – beszámítható, melynek beszámításával (a beszámítási kifogás előterjesztéskori MNB középárfolyam 298,39 forint figyelembevételével) a felperes követelése megszűnt, ezért keresete alaptalan. Ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján fellebbezett részében megváltoztatta, és a felperes keresetét teljes egészében elutasította. (A határozatot a Kúria Pfv. III. 20 187/2016/6. számú határozatával hatályában fenntartotta.)
Az ismertetett döntés (Pécsi Ítélőtábla Gf. IV. 40 013/2015/15.) a Bírósági Döntések Tára folyóirat 2016/10. számában 139. szám alatt jelent meg.
A kép forrása: https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/59/e3/69/59e369465237289cc378887d5761b37e.jpg
