Látogatás a „börtönvárosban, avagy mindenki „Erzsi nénije”, aki a fél világot „örökbe fogadja”


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Lados Józsefné, született Szécsényi Erzsébet alezredes, mindenki „Erzsi nénije”, nyugállományú büntetés-végrehajtási nevelőtiszt, történelem-pedagógia szakos tanár, Magyarországon az első női nevelőtiszt férfikörleten, harminc évet töltött a büntetés-végrehajtásban – ebből tizenöt évet fiatalkorú előzetes letartóztatottak körletén. A Kőbánya Közbiztonságáért Közalapítvány kuratóriumának tagjaként – többek között – börtönlátogatásokat szervez általános és középiskolás gyerekeknek. Erzsi nénivel beszélgetek a büntetés-végrehajtás „arcairól”, a börtönsorsokról, az ifjúságvédelem és a prevenció fontosságáról Kőbányán, a „börtönvárosban”.


Mielőtt elmesélnéd, hogy Kőbánya miért „börtönváros” és te hogyan kerültél a börtönvárosba, én szeretnék neked elmesélni egy történetet. Soha nem felejtem el: amikor szakvizsgáztam büntetőjogból a „csomag” része volt a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás is, és általában a felkészülési idő rövidsége miatt ez utóbbira már senkinek nem volt ideje, és nem is vettük komolyan. A vizsgabizottság őrnagy hölgy tagja mentő kérdést intézett hozzám, nevezetesen: mit csinálunk akkor, ha netán szökik az elítélt. Lelki szemeim előtt megjelent Rex felügyelő, és bizonytalanul kinyögtem, hogy először figyelmeztetjük, majd a levegőbe lövünk, aztán – ha minden kötél szakad – az elítélt lábára. A kivételeket munkajogi tanulmányaim segítségével sikerült felsorolnom: fiatalkorú, terhes, öreg, beteg, stb. Akkora jelest kaptam, hogy kilógott a bizonyítványomból! Kevés szakvizsgázott jogász tudja azt, hogy törvénytisztelő állampolgárként életében legalább egyszer találkozik nevelőtiszttel: a jogi szakvizsgáján… Mint ahogyan általában azt sem tudjuk, hogy Kőbánya miért „börtönváros”

Lados Józsefné, született Szécsényi Erzsébet, mindenki „Erzsi nénije”

Azért, mert itt helyezkedik el a Budapesti Fegyház- és Börtön, a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet – népszerűbb nevén a „Markó” – harmadik objektuma, a Venyige utcai börtön, és az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) is. Jómagam úgy kerültem a „börtönvárosba”, pontosabban a büntetés-végrehajtásba, hogy édesapám polgári beosztásban a honvédségnél dolgozott, így én olyan közegben nőttem fel, ahol katonatisztek éltek honvédségi szolgálati lakásokban. A mi házunkban a felső szinten egy honvéd alezredes lakott – György Istvánnak hívták úgy, mint a volt polgármestert –, ő volt az én második apám. Én akkor gyors- és gépíró iskolába jártam. Az alezredes úr éppen valamilyen szakmai munkán dolgozott, és megkért arra, hogy gépeljem be az anyagot. Ő diktált, én meg gépeltem. Persze, közben beszélgettünk, mint pótapa és lánya. Jómagam érdeklődő, cserfes kislány voltam, és nekem mindig is érték volt az egyenruha. Mondtam neki, hogy „Alezredes Elvtárs – akkor még az elvtárs volt a megfelelő megszólítás –-, miért nem lehetnek a lányok katonák?” (Abban az időben nők még nem mehettek katonának.) Azt felelte, hogy azért, mert más a dolguk… Miután elvégeztem a gyors- és gépíró iskolát, leérettségiztem. Egyik nap egy volt érettségizős osztálytársnőm – aki a Vöröskeresztnél dolgozott, és akivel rendszeresen egy buszon jártunk haza – mondja nekem, hogy van a Vöröskeresztnél egy büntetés-végrehajtásban dolgozó úr, bizonyos Zimmermann Béla újságíró, aki az elítéltek lapjának, a Heti Híradónak dolgozott, és ő mesélte valakinek, hogy ha eljönne a büntetés-végrehajtáshoz dolgozni, kapna lakást. Mondja a barátnőm, hogy gépírónőre végül is a büntetés-végrehajtásnak is szüksége lehet, próbáljam meg. Két nap múlva szól fel a portás – akkor én a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam –, hogy jöjjek le, mert keresnek. Lementem, és ott állt Zimmermann Béla őrnagy úr, aki megkért, hogy másnap fáradjak be Lázár Jánoshoz, a Heti Híradó akkori főszerkesztőjéhez (közben jót mosolygunk immár a második névazonosságon) próbagépelésre. Miután átestem a szokásos felvételi procedúrán (pszichológus, orvos, stb.), felvettek. Nem sokkal azután, hogy közben leérettségiztem, egy napon a Lázár úr megkérdezte, hogy nem akarok-e elmenni a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára. Ugyanis lehetne belőlem egy jó nevelőtiszt. Akkoriban ez úgy működött, hogy ha a főiskolán két évet elvégeztél, kérhetted, hogy kihelyezzenek börtönbe. Én kértem, miközben a többiek két kézzel kapaszkodtak az íróasztalukba. Amikor kineveztek – az első rendfokozatom zászlós volt –, az első utam a pótapámhoz vezetett. Egyenruhában. Az első munkahelyem a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet Gyorskocsi utcai objektuma lett, amit akkor még Pest Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetnek neveztek, később összevonták a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézettel és a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet kettes objektuma lett. A főiskola befejezését követően hadnaggyá léptettek elő. Harminc évesen lettem nevelőtiszt, és 2000. január elsejével mentem nyugdíjba.

Azt gondolom, hogy egy törvénytisztelő ember a büntetés-végrehajtásról csak annyit tud, hogy kulcs, bilincs és smasszer – ha úgy tetszik: foglár –, de azt már nem tudja (szerencsére), hogy mi történik a falakon belül. Mi történik a falakon belül? Mi a feladata egy nevelőtisztnek?

Munkában az egykori nevelőtiszt

Egy nevelőtiszt hivatali munkaidőben – reggel nyolctól délután négyig – dolgozik. Amikor én állományban voltam, minden nevelőtisztnek volt rendfokozata: ez akkor nem is lehetett másképp. Most már lehet rendfokozat nélküli, közalkalmazott, aki ennek megfelelően nem egyenruhát, hanem hivatali öltözéket, azaz öltönyt vagy kosztümöt visel. Az én napom úgy kezdődött, hogy felvettem az egyenruhámat – viccesen fogalmazva: én életemben többet vetkőztem és öltöztem, mint egy showgirl –, majd bementem a körletőrhöz, hogy megkérdezzem, történt-e valami rendkívüli az éjszaka. Bizony történt. Rendben főtörzsőrmester úr, akkor a mai napot teljes körű zárkaellenőrzéssel kezdjük.

Miért?

Azért, mert látni akartam azt a zárkát, ahol például egy tizenhat éves fiatalkorú összevert egy másik fiatalkorút. A jelen esetben ezt a gyereket rabszállítóval – nem mentővel – a tököli rabkórházba szállították. Én kíváncsi voltam a cellatársakra is, mert úgy látszott, hogy „valami volt a levegőben”. Azt a cellatársat, akiről bebizonyosodott, hogy ő tette, már áthelyezték a fogdára, ami az úgynevezett fogdakörletben található magánzárkák egyike: az erőszaktevőt minden esetben ki kell(ett) emelni. Ebben a zárkában fapriccs van, és az ágyneműt minden reggel ki kell tenni az ajtó elé. Természetesen se telefon, se tévé, se kávé, se dohányzás. Én – erős dohányosként – nagyon sajnáltam emiatt az elítélteket… A parancsnok a történések és az orvosi látlelet eredménye alapján kiszabta, hogy hány napot kell a fogvatartottnak a fogdában eltöltenie. De hangsúlyozom, nem voltak jellemzőek az ilyen esetek.

Nem volt jellemző általában az erőszak? Csak azért kérdem, mert az amerikai krimikben előszeretettel mutatnak véres börtönjeleneteket, például azt, hogy a hierarchiában „magasabb” polcot kivívott fogvatartott válogatott módszerekkel kínozza és „csicskáztatja” a gyengébbet.

Nem volt gyakori. Legalábbis a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben, azaz a Markóban nem, annak ellenére, hogy a büntetés-végrehajtás egy kényszerközösség – benne van a nevünkben: büntetést hajtunk végre –, és ennél fogva módunk van arra, hogy odafigyeléssel megakadályozzuk az erőszakos cselekedeteket.

Visszatérve a „verekedős” történetre: Neked ezzel kapcsolatban pontosan mi volt a feladatod? Beszélned kellett a tettessel, a sértettel?

Miután körülnéztem a cellában – annak ellenére, hogy ez nincs előírva – lementem a fogdába, hogy beszéljek a fogvatartottal, hogy tőle is halljam, hogy mi történt. A kávé és a cigaretta a börtönben kincs, csomagban küldhetik be a hozzátartozók a fogvatartottnak. Aki kap csomagot, attól a többiek kérnek kávét és/vagy cigarettát, és amikor nekik jön csomag, abból visszaadják. Azonban ennek a fogvatartottnak nem adták vissza… Erre még valami rátehetett egy lapáttal, mire a fogvatartott nekiesett a cellatársának. Nem csoda egyébként, ha egy ilyen kényszerközösségben ilyen eset történik, ugyanis a másik reakcióját többnyire nem lehet előre kiszámítani. Lehet, hogy ez a fogvatartott – aki garázdaságért volt bent – például kapott az eset előtt egy levelet, ami lehetséges, hogy feldühítette. Nekem minden, a fogvatartottaknak küldött levelet el kellett olvasnom, ezért arra, hogy ebben a konkrét esetben mi volt a levélben, nem emlékszem. A következővel kezdtem: „Tudja, mit mondok én magának, édes fiam? Azt, hogy maga most itt ücsörög ezen a priccsen, gondolkozzon el azon, hogy nem kellene valahogyan saját magával megbeszélni, hogy egy kicsit uralkodjon magán? Megérte?” Ez pedagógia. És még azt sem mondom, hogy kriminálpedagógia, mert az egészen más. Rá kell érezni arra, hogy mivel tudok rendet, fegyelmet és nyugalmat teremteni. Azt mondták nekem, amikor bementem egy zárkába zárkafoglalkozásra, hogy „ha a nevelőnő azt mondja, hogy igen, akkor az úgy is van, és hogy ha azt mondja, hogy nem, az is úgy van”. Egy nevelőtiszt olyan, mint egy „jó házigazda”: felel az adott körletért. Amikor eligazítást tartottam nekik, azt szoktam mondani, hogy „Figyeljenek ide! Maguknak jogaik vannak, és kötelességeik. És ezt jól jegyezzék meg. Nekem kell biztosítanom az önök jogait és önöknek kell a kötelességeiket teljesíteni, mert ha elolvassák a börtönszabályzatot, ami önökre vonatkozik, az feketén-fehéren tartalmazza, hogy mit kell csinálni. Ez nem egy juhakol, ez egy zárka: rendet kell tartani.” A zárkában négy, nyolc, illetve tizenkét fogvatartott tartózkodott, közülük kerül ki a zárkafelelős. A zárkaellenőrzés során ellenőriztem, hogy bevetették-e az ágyukat. Van az ellenőrzésnek egy másik típusa, az úgynevezett „hipis”. Ez azt jelenti, hogy három-négy őr – teljesen váratlanul – bemegy egy tizenvalahányfős zárkába, az összes ott lévő fogvatartottat kivezetik vagy a folyosóra, vagy ha volt üres zárka, akkor oda be, és az utolsó hajszálig mindent átkutatnak a zárkában. Ez az úgynevezett hipis is zárkaellenőrzés hivatalosan, de ez nem az, amit én csináltam. Amikor a felügyelet belép a zárkába, a fogvatartottnak azonnal abba kell hagynia, amit csinál, és fel kell sorakoznia, a zárkafelelős pedig jelenti, hogy például a zárka teljes létszáma tizenkét fő, ebből tárgyaláson van két fő, a foglalkozás tárgya pedig szabadfoglalkozás. Ezen én mindig mosolyogtam belülről, mert azt, hogy a körletemről ki hol van, azt én hivatalból mindenkinél jobban tudtam. Aztán kinyittattam a szekrényeiket: „most kiderül ki rendszerető, ki nem”. Hogy is mondjam. Nem anyásra vettem a figurát, hanem próbáltam azt az üzenetet közvetíteni, hogy én odafigyelek rájuk, de „cserébe” ők is figyeljenek arra, amit én mondok. Akinek a szekrényében rendetlenség volt, vagy akinek az ágya nem volt bevetve, annak mondtam, hogy – ugyan ez nem a fegyelmi lap esete – ezt sürgősen orvosolja. Zárójelben jegyzem meg, hogy az ágyat minden reggel be kellett vetni, és a fogvatartott nap közben nem is fekhetett az ágyon. Ezzel vége volt a zárkaellenőrzésnek. Persze, nem az a célja egy nevelőtisztnek, hogy minél több fegyelmi lapot állítson ki, vagy állíttasson ki a körletőrrel, hanem az volt a célom, hogy a körletben rend és tisztaság legyen.

Soha nem volt abból hátrányod, hogy nő vagy?

Nem volt hátrányom, ugyanis ahhoz úgy is kell (kellett volna) viselkedni. Én soha nem nyafogtam, nem azt néztem, hogy milyen kedvezményt tudok igénybe venni, hanem egy hang nélkül felültem a teherautóra a pisztolyommal, és mentem az éves lövészeti gyakorlatra, ugyanúgy, mint a férfi kollegák. Benne volt a munkaköri leírásomban. Ez feladat volt, végre kellett hajtani. Az már egy más kérdés, hogy soha nem használtam élesben a pisztolyomat. Talán nem is mertem volna.

Mi volt az a legmegrázóbb sors, amivel találkoztál a börtönben? Vagy egy, két, netán több olyan életút, ami különösen megérintett?

Nagyon sok. Amit soha nem fogok elfelejteni: egyszer nevelői kihallgatásra kijött egy komoly családi problémával küszködő elítélt: nem volt ki nevelje a kiskorú gyermekeit, és tudni akarta, hogy mi lesz velük: ilyen esetekben sajnos intézetbe kerülnek. Az elítéltek ítéletkiadmányát – ami az elítéltek nevelési anyagához volt hozzácsatolva – hivatalból megkapjuk, de én nem mindenkiébe néztem bele. Ebben az esetben annyit tudtam, hogy az elítélt emberölésért van itt. De azt nem, hogy pontosan mi történt. Elmondta. Nem csodáltam, amit tett. Emberéletet elvenni nem lehet. De azt, amit ez az anno buszsofőrként dolgozó elítélt átélt, azt nem kívánom senkinek. Ő egy régi, gangos, körfolyosós bérházban lakott a feleségével és a két kisgyermekével. A buszsofőrök akkoriban is hasonló módon dolgoztak, mint ma, több műszakban, kora hajnaltól vagy késő estig, így bizonytalan volt, hogy mikor ér haza. Mialatt ez az ember dolgozott, a kedves felesége – azt nem tudni, hogy ellenszolgáltatásért cserébe, avagy nem – nagyon kellemes időtöltést választott magának: leküldte a gyerekeket az udvarra a porolófához játszani, miközben ő a lakásban férfi vendégeket fogadott. Az egyik „jó” szomszéd ezt persze elmondta a férjnek. Azon a napon is lent voltak a gyerekek az udvaron. A férfi felelősségre vonta a feleségét, hogy mit csinál, ahelyett, hogy a gyerekeket nevelné. Szóváltásra került sor. A tett közvetlen kiváltó oka az volt, amikor a felesége üvöltve megkérdezte tőle, hogy miért érdekli őt a gyerekek sorsa, amikor egyik gyereknek sem ő az apja. Az elítélt erre felkapta a konyhaasztalon hagyott kést, és tizenkétszer belemártotta az asszonyba. Ez az ember azt mondta nekem, hogy egyszerűen nem tudta, hogy mit csinál. Komolyan mondom, hogy – azzal együtt, hogy ilyen nincs, mert emberéletet nem lehet elvenni –, de azt büntesse meg az élet, aki ezt nem tudja megérteni. Hogy nem elég a megrázkódtatás, nem elég, hogy a gyerekekre senki nem vigyáz, és ez a nő még azt merte neki mondani, hogy ne ugráljon, egyik gyerek sem az övé… A kést nem az elítélt vette ki a fiókból. Még az sem tudatosult, hogy odamegyek, kihúzom a fiókot: ott volt a konyhaasztalon a kés. Az asszony azonnal meghalt.

Hány évet kapott?

Tízen fölül. De nem tizenkettőt. Még el is gondolkodtam: minden késszúrásért egyet… Ez tragikus volt. Borzasztó tragikus volt.

Váltsunk „vidámabb” témára. Mondtad, hogy volt politikai elítélted is. Már csak azért, hogy teljes legyen a kép.

Nevelőtiszti pályafutásom kezdetén a Gyorskocsi utcában felraktak a hatodik emeletre, ahol női fogvatartottakat őriztek. Egy nevelőtiszt százados asszony mellé kerültem. Közös lónak túros a háta: ebből azért elég sok probléma generálódott. Közöltem a nevelési osztályvezetővel, hogy százados úr, ne haragudjon, de én ezzel a nővel nem tudok együtt dolgozni. Kiderült, hogy a kolleganő ÁVH-s volt, és a fogvatartottakhoz is ennek megfelelően viszonyult. Azt nem mondom, hogy ütötte-verte az elítélteket, csak éppen a módszerei nem voltak elfogadhatóak: elvonások, megalázások, stb. Az osztályvezető végül a kettőnk ügyét felterjesztette a parancsnokhoz. Akkor már fél évet ledolgoztam a női körleten, el is vett az életemből nem keveset: a női fogvatartottakat sokkal nehezebb kezelni, mint a férfiakat. A parancsnok úr úgy döntött, hogy áthelyez férfi körletre. Pillanatok alatt lent találtam magam a negyedik emeleten, a politikai elítéltek „politikások” között. A politikások nevelési kartonjának a jobb sarkán egy nagy vörös „P” betű virított: innen tudtuk, hogy az elítélt politikás. Ítéletkiadmánya logikusan egyik politikásnak sem volt, így azt, hogy az illető mit csinált, mindig csak a nevelési kihallgatáson tudtam meg. Kijön az egyik – ma is van belőlük elég az utcán – izmos, kigyúrt, „kivagyi”, fenyegető megjelenésű elítélt. Az volt a súlyos politikai bűncselekménye, hogy a Margithídon letépte a szovjet zászlókat… Nem emlékszem, hogy pontosan mennyit kapott, de öt-hat évet biztosan. Egy másik történet viszont nem volt vicces. Mondja nekem az elítélt, hogy „jó hírem van, nevelőnő”. Mondtam, hogy üljön le, gyújtson rá. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy volt olyan, hogy megvádoltak azzal, hogy cigarettát fogadok el az elítéltektől.) Az elítélt tehát elmesélte nekem, hogy most ment el az ügyvédje – másnap volt az elítélt tárgyalása –, aki azt mondta neki, hogy nyugodjon meg, mert három évnél többet nem fog kapni. Megkértem, hogy mondja el, mégis mit csinált. Elmesélte, hogy egy amerikai – őt, mint honvédtisztet – beszervezte, hogy kémkedjen neki azokról az orosz katonákról, akik ugyanabba a kultúrkocsmába jártak vidéken, mint ő. Konkrét megbízásokat is kapott, amit nekem nem mondhatott el. Azért mindezt a hidegháború idején… Számomra ez azért nem volt bocsánatos bűn. Másnap iszonyú ordításra lettem figyelmes. Az irodám ajtaja be volt csukva, de ezt a csukott ajtón keresztül is lehetett hallani. Artikulátlan hangon üvöltött. Kinéztem: a „kém” volt. Ilyet még nem láttam: órák alatt hófehér lett a haja! Világosbarnáról. Szóltam az őrnek, hogy engedje be hozzám. Az őr megkérdezte: „Ilyen állapotban? És ha magának megy?” Mondtam, nyugodtan: nem én voltam a bíró. Az elítélt zokogott: tizenkét évet kapott. Ez volt az egyetlen „igazi kémem”. A többiek „bűne” például az volt, hogy ordítottak a Moszkva téren dehonesztáló szavakkal minősítve Kádár Jánost.

Soha nem féltél?

Nem. Soha, sem az elítéltektől, sem például attól, hogy lehallgatnak. Az egyik elhárítótiszt kollegám – neki az volt a dolga, hogy figyelje az elítélteket és minket is –, egyszer mondta nekem, hogy vigyázzak, mit beszélek, mert poloska van az irodámban. Mint ahogyan egyébként az összes zárkában a politikás körleten. Elgondolkodtam – tudod, amikor a rossz kölyköt fülön csípik –, te jó Isten, mondtam én valamit? Maximum megkínáltam az elítéltet egy cigarettával. Ez lehetett az összes „bűnöm”. Mindig azt mondtam, amit helyesnek tartottam, azt mondtam, amiről meg vagyok győződve, ez akkor is így volt, ha ez a fogvatartottnak nem tetszett.

A BV Hírlevél 2016/1. számában olvastam egy összefoglalót Csóti András altábornagy országos parancsnok 2015-ös évértékelő beszédéből. Ő – többek között – azt mondja, hogy a szervezet a fogvatartottak foglalkoztatásának növelésében és az intézeti zsúfoltság csökkentésében is sikeresen teljesített, és 250 fővel bővült a személyi állomány létszáma. Te hogy látod most a büntetés-végrehajtás helyzetét?

Megmondom őszintén: személyfüggő. Például a Budapesti Fegyház és Börtönben rend, béke és nyugalom van. A rendszer jól szervezett, készséges kollegáim vannak, jó szakemberek vannak, ez biztos, mert ezt én is tapasztalom. Egyébként pedig – nagyon nem szívesen mondom – tragikus.

A zsúfoltság miatt?

A zsúfoltság miatt is, és amiatt is, hogy a büntetés-végrehajtás állományába gyakorlatilag bárkit felvesznek, csak teljen a létszám, mert létszámhiány van. Az én fiam épületvillamossági szerelő, a Venyige utcai objektum műhelyében dolgozik. Van olyan hét, egy hónapban kétszer, hogy hajnalban megy be: tárgyalásra előállítani. Pisztollyal. Bilinccsel. Ugyanis előírás, hogy a tárgyalásra előállítás során legalább három őrnek jelen kell lennie, és nincs meg egyébként a három fő.

Visszatérve a fiatalokra. Meséltél nekem egy történetet, amikor vásárlásból hazafelé menet leültél egy padra az Árkád előtt…

Tudod, az unokám, Dani miatt én minden tizennyolc-tizenkilenc éves forma fiút olyan szemmel nézek, mintha az unokám lenne, és ha azt látom, hogy itt most segíteni kell, akkor meg is teszem. Aznap a padon ülve cigiztem, amikor leült mellém egy Dani-forma fiú, köszönt tisztességgel, én pedig megkérdeztem, hogy dohányzik-e. Igen, dohányzott, így megkínáltam egy szál cigivel, és elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy nincs jó passzban, mert elhagyta a barátnője. Kiderült, hogy azért, mert garázdaságba keveredett, és egy hónap múlva be kell vonulnia a tököli börtönbe. És az is kiderült, hogy volt már ott. Lopásért. Nem emlékszem pontosan: talán három évet kapott, amiből semmit nem ült le előzetesben. Elmondtam a srácnak, hogy én nevelőtiszt voltam a fiatalkorúak börtönében, a Markóban. És azt, hogy sajnos már nem tudok rá „vigyázni”, mert nyugdíjas vagyok. Pedig úgy felhívnám a nevelőtisztjét, hogy figyeljenek rá. Hogy segítsenek neki. Ahogyan azt egy szőke, kék szemű, akkor épp tizenöt éves fiú esetében is tettem, aki lakótelepi házak között kialakított játszótéren lógott a haverjaival tanítás után. Megismerkedtek egy kislánnyal, és a vége az lett, hogy az egyik ház pincéjében a srác három haverja megerőszakolta a kislányt. Ez a kis szőke, kék szemű dermedten állt, de nem jött ki a pincéből, mert szegény azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány. A bíróság pszichikai ráhatás miatt két év nyolc hónap börtönbüntetésre ítélte… Azt hittem, hogy megőrülök, úgy sajnáltam ezt a kölköt! Ezért is meg kell mutatni az ifjúságnak, hogy milyen könnyű a börtönbe bekerülni, ugyanis ha a srác otthagyja őket, visszamegy a játszótérre, megúszhatta volna. Amikor megkaptam a jogerős ítéletet, felhívtam a fiú nevelőtisztjét Tökölön, és megkértem, hogy vigyázzon erre a srácra, ha van rá mód, tegye olyan zárkába, ahol nem fogják bántani, hisz van elég baja. Ezt a történetet elmeséltem a mellettem a padon ülő fiúnak, aki kért tőlem később ötszáz forintot. Adtam. Kérdezte, hogy mivel hálálja meg. Azt feleltem, hogy egy egyszerű „köszönömmel”, és vigyázzon magára. Erre levette a csuklójáról a rózsafüzérjét, és nekem adta azzal, hogy „vigyázzon önre a Jóisten”. A rózsafüzér ma is ott van a polcomon, és valahányszor ránézek, imádkozom ezért a gyerekért.

Mennyire hiszel abban, hogy a bűnelkövetők javíthatók?

Ez is személyiségfüggő, és – ez már közhely –, de nagyon sok múlik a környezetén, hogy milyen társaságba kerül, és hogy ő maga milyen habitussal rendelkezik. Azokon is sok múlik, akik odafigyelnek az illetőre. Ha ez mind negatív, akkor megint bele fog keveredni valamibe. Az, hogy mennyire képes valaki megváltozni, az attól is függ, hogy milyen hatással lesz rá a börtön. Hogy el tudja-e kerülni az útvesztőket. Persze a bűnelkövetéshez úgy is hozzá lehet állni, hogy lehet, hogy más lebukik, de én biztosan nem fogok. Egy biztos: ha nem segít senki, a bűnelkövető nem fog megváltozni.

A nevelői foglalkozásokon elég hamar kiderül, hogy „veszett fejsze nyele” vagy itt még lehet segíteni. Ez pedig megfelelő pedagógiai ismereteket és a gyakorlati tapasztalatokat igénylő feladat.

„Szeretnék egyensúlyba kerülni, egyenlíteni, szeretném a tartozásomat (bármi legyen is az!) kifizetni, hogy ne kelljen pironkodnom, ne legyen okom bűntudatot vagy félelmet érezni. Remélem, nem giccses, amit mondok, de szeretnék megállni isten színe előtt. Abban a tudatban, hogy becsületes, egyenes és tiszta vagyok.” (Norman Mailer: A hóhér dala, Gary Gilmore levele)

Folytatjuk


Kapcsolódó cikkek

2024. március 26.

Versengő zálogjogok: kié az elsőbbség?

Az üzleti életben gyakori, hogy szerződő felek az egymással szembeni kötelezettségeik biztosítására biztosítékokat alapítanak. Előfordulhat, hogy egy ilyen jellegű biztosíték szerződéssel, a felek megállapodása alapján jön létre, azonban léteznek olyan esetek is, amikor törvény alapít valamilyen biztosítékot.