Mikor tehető szóbeli végrendelet?


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A szóbeli végrendelet tételének konjunktív feltételei közül az életet fenyegető helyzet rendkívülisége jogi kategória. Megállapításához nem feltétlenül szükséges az örökhagyó egészségi állapotának ugrásszerű hanyatlása, az megvalósulhat hirtelen hanyatlás nélkül is, és ezen állapot hosszabb ideig folyamatosan is fennállhat – a Győri Ítélőtábla eseti döntése.


Ami a tényállást illeti, 2008. október 28-án került az S.-i Kórház Tüdőgyógyászati Osztályra a 81 éves P. L. (továbbiakban örökhagyó) mellkasi folyadékgyülem és fogyás miatt. Decemberben az örökhagyó házastársa is kórházba került. A házastárs 2009. január 1-jén végintézkedés hátrahagyása nélkül a kórházban elhunyt, törvényes örököse az örökhagyó. Férje haláláról az örökhagyó január 2-án délután az I. r. alperes közléséből értesült. Ekkor megkérte az I. r. alperest, hogy tegye meg az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy végrendelkezhessen. E nap pihenőnap volt, a január 1-3. napja közötti időszakban S.-ben közjegyzői ügyeletet nem tartottak. Az I. r. alperes január 2-án délután dr. H. T.-t, volt iskolatársát és édesapja közvetítésével az általa személyesen nem ismert dr. B. Á. ügyvédet kérte meg, hogy másnap nyújtsanak segítséget a nagynénjének abban, hogy végakaratát kifejezhesse. A jelentős mértékben lesoványodott örökhagyó január 3-án 13 óra körüli időben dr. B. Á. és dr. H. T. együttes jelenlétében kijelentette, hogy végrendeletet akar tenni, majd akként nyilatkozott, hogy „a ház és minden vagyonunk legyen unokaöcsémé, Gáboré és feleségéé, Ritáé, ahogy már Laci bácsival is megbeszéltük”. A nyilatkozat megtételekor az örökhagyó nem volt képes a nevének aláírására. Az örökhagyó másnap, január 4-én hajnali 4 óra 55 perckor elhunyt. Az egyesített hagyatéki ügyben hozott végzésével a közjegyző az örökhagyó hagyatékát a szóbeli végrendelet alapján fele részben teljes hatállyal, fele részben ideiglenes hatállyal az I-II. r. alpereseknek adta át.

Az elsőfokú bíróság eljárása

Az elsőfokú bíróság a szóbeli végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránti keresetet elutasította. Határozata indokolásában megállapította, hogy a felperes néhai örökhagyó törvényes örököse, az I. r. alperes pedig a törvényes örökös gyermeke, egyben az örökhagyó unokaöccse, a II. r. alperes pedig az I. r. alperes házastársa.

Az elsőfokú bíróság ítélete jogi indokolásában hangsúlyozta, hogy az 1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 634. §-a a szóbeli végrendelet tételének alapjául szolgáló feltételeket, a 635. §-a pedig a szóbeli végrendelet alaki, érvényességi kellékeit szabályozza. Az 1959-es Ptk. 634. §-ában írt két feltételnek együtt kell fennállnia, a végrendelkezéskor mindkettőnek egyidejűleg objektíve, azaz adott esetben az örökhagyó tudatától függetlenül meg kell lennie, tehát nem annak van döntő jelentősége, hogy az örökhagyó helyzetét rendkívülinek, életét fenyegetőnek élte-e meg, hanem annak, hogy a törvényes feltételek a valóságban léteztek-e. A következetes bírói gyakorlat szerint az életet fenyegető helyzet megítélése szakkérdés. A beszerzett szakértői vélemények és annak kiegészítése alapján aggálytalanul, a felek által sem vitatottan megállapítható, hogy az örökhagyó a perbeli időpontban általánosan leromlott testi állapota, ún. „senyvessége” okán súlyos, életét fenyegető helyzetben volt.

Az objektíve fennálló rendkívüli helyzet azonban nem szakértői, hanem jogi kategória. Valamennyi peradat által alátámasztottan, tényként rögzíthető, hogy az örökhagyó állapota a kórházba kerülésétől kezdve romlott, a kezelés megkezdésekor még segítséggel járóképes volt, önállóan tudott étkezni, a közepes általános állapotú, kissé csökkent kooperációs készséget mutató, 42 kg súlyú örökhagyót december 20-át követően folyamatosan infúzió útján, illetve ápolók általi etetéssel kellett táplálni, ágyból nem tudott felkelni, és súlya nem haladta meg a 30 kg-ot. Dr. B. P. mellkasgyógyászati osztályos orvos tanúvallomásából kitűnik, hogy az örökhagyó állapota heteken, illetve hónapokon keresztül lassan hanyatlott. A PK 88. számú állásfoglalás b) pontja szerint az életet fenyegető rendkívüli helyzet megvalósulhat akár olyan váratlan hirtelenséggel fellépő okok alapján, amelyek kívülről közvetlenül fenyegetik a végrendelkező életét, akár pedig a végrendelkező személyében rejlő olyan belső (élettani) okok alapján, amelyek az életét a halál közvetlen bekövetkezésével fenyegetik. Téves az a felperesi álláspont, hogy a fenti állásfoglalás az életet közvetlenül fenyegető helyzet rendkívüli jellegének megállapításához feltétlenül hirtelen, ugrásszerű állapothanyatlást kíván meg. A Kúria több alkalommal foglalt állást akként, hogy fennállhat az örökhagyó életét fenyegető rendkívüli helyzet hirtelen hanyatlás, állapotrosszabbodás hiányában is, és akár több napig folyamatosan megvalósulhat (Pfv. II. 22 063/2001/5., Pfv. V. 20 375/1997, BH1982. 465.).

A szakértők meghallgatásából kitűnik, hogy az örökhagyó olyan egészségi állapotban volt, hogy halála bármikor bekövetkezhetett. Közvetlen halálokként a süllyedéses tüdőgyulladást diagnosztizálták a boncolás során, amelyet az örökhagyó életében nem diagnosztizáltak, s az orvosi iratok alapján még valószínűsíteni sem lehet a kialakulása időpontját.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az aggkorú, súlyosan lesoványodott, süllyedéses tüdőgyulladásban, általános érelmeszesedésben szenvedő, ágyhoz kötött, önállóan étkezni képtelen, folyamatosan romló testi állapotú örökhagyó – aki a végintézkedés megtételét megelőző napon szerzett tudomást házastársa haláláról – 2009. január 3-án életét fenyegető rendkívüli helyzetben volt, legyengült állapota a helyzet rendkívüliségét objektíven megalapozza. Nem zárja ki a helyzet rendkívüliségét, hogy előző nap kinyilvánította a végintézkedési szándékát, hiszen a kifejtettek szerint a rendkívüli helyzet több napon keresztül is fennállhat. A beszerzett adatokból az a következtetés vonható le, hogy az örökhagyó már január 2-án is életét fenyegető rendkívüli helyzetben volt, amely egészen haláláig fennmaradt.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint annak megítélésekor, hogy az örökhagyó a végintézkedés megtételekor olyan állapotban volt-e, amely miatt írásbeli végrendeletet nem tudott tenni, a szóbeli végrendelet tanúinak vallomásából kellett kiindulni. Hiszen az adott napon az alpereseken és az I. r. alperes már elhunyt édesanyján, valamint a kihallgatásra alkalmatlan állapotban levő anyósán, és az időmúlásra, illetve az általuk ellátott nagyszámú betegre figyelemmel az örökhagyó tényleges állapotára konkrét adatot nem tudó kórházi személyzeten kívül kizárólag ők találkoztak az örökhagyóval, és az orvosszakértői álláspont szerint orvosi szempontból az egészségügyi iratok alapján nem véleményezhető az örökhagyó írásképtelensége.

Az elsőfokú bíróság dr. H. T. és dr. B. Á. a hagyatéki eljárás és a per során tett tanúvallomásai alapján megállapította, hogy az örökhagyó 2009. január 3-án képtelen volt a nevének aláírására. Egyik kezében sem volt elegendő erő és ügyesség a névaláíráshoz, ezért a tekintetben, hogy az örökhagyó jobb vagy balkezes volt-e, szükségtelennek ítélte a további bizonyítást. Mivel a nevét aláírni az örökhagyó nem tudta, csak közvégrendelet, illetve szóbeli végrendelet tételére volt mód, előbbinek a lehetősége azonban nem állt fenn, hiszen a közjegyzői kamara tájékoztatása szerint akkor nem tartottak közjegyzői ügyeletet.

A végrendeleti tanúk vallomása igazolja azt is, hogy az örökhagyó nyilatkozata végakaratát tartalmazta, szándéka végrendelet tételére irányult, ez a tanúk részére is egyértelmű volt. Egymásról és a másikuk e minőségéről is tudtak, mindketten végig jelen voltak a nyilatkozattétel során, tehát a végrendelet alaki érvényességi kellékei is maradéktalanul megvalósultak.

A törvényszéknek nem merült fel kétsége a végrendeleti tanúk vallomásának helytállósága, hitelessége tekintetében, csupán apróbb, az ügy eldöntése szempontjából jelentéktelen, részben az időmúlásra is visszavezethető eltérések mutatkoztak a vallomások között, így nem ítélte indokoltnak a tanúk ismételt meghallgatását, figyelemmel a végintézkedés óta eltelt 5 évre. Mellőzte a felperes által megjelölt két tanú meghallgatását, figyelemmel arra, hogy a felperes nyilatkozata szerint 2008. december 27-ét követően ők nem találkoztak az örökhagyóval, tehát lényeges tényekkel kapcsolatosan tőlük információ nem várható.

 

A fellebbezés tartalma

A felperes fellebbezésében elsődlegesen az ítélet keresetének megfelelő, tehát a szóbeli végrendelet érvénytelenségének megállapításával való megváltoztatását, másodlagosan a hatályon kívül helyezését kérte. Az életet fenyegető rendkívüli helyzet megállapításával kapcsolatosan hangsúlyozta, hogy az ítéletben foglaltakkal szemben mindvégig vitatta, hogy a releváns időpontban az örökhagyó súlyos, életét fenyegető helyzetben volt.

A felperes álláspontja szerint téves döntést hozott a törvényszék az ún. rendkívüliség megállapításának körében is. A PK 88. számú állásfoglalás alapján megállapítható, hogy az egészségi állapotban való hirtelen, ugrásszerű, súlyos hanyatlás nélkülözhetetlen az életet fenyegető rendkívüli helyzet megállapíthatóságához. Az elsőfokú bíróság az életveszélyes helyzet és a rendkívüliség fogalmát vegyítette, nem értékelte külön-külön. Az örökhagyót stagnáló állapot jellemezte, nélkülözte a rendkívüliséget. A halálhír sem okozott sokkot, inkább kitisztult a tudata. A rendkívüliséget már az is cáfolja, hogy az I. r. alperes nem arra kérte a végrendeleti tanúkat, hogy január 2-án azonnal menjenek a kórházba, vagy másnap korán reggel, mert az örökhagyó állapota nem indokolt effajta sietséget.

A felperes álláspontja szerint az írásbeli végrendelet tételének az 1959-es Ptk. 634. §-a szerinti másik feltétele sem volt megállapítható, nevezetesen, hogy az örökhagyó írásbeli végrendeletet egyáltalán ne, vagy csak jelentékeny nehézséggel tehessen. Téves az az ítéleti megállapítás, hogy az örökhagyó egyik kezében sem volt elegendő erő és ügyesség a névaláíráshoz. Mind a kórházi zárójelentés, mind a megnyilatkoztatott szakértő véleményével ellentétes a megállapítás. A 2008. december 24-ei neurológiai vizsgálatra utalással a zárójelentés tartalmazza, hogy a jobb felső végtagban aktív mozgás nincs, felemelve ejti, többi végtagját jól mozgatja.

A felperes a fentieken túl vitatta azt az ítéleti megállapítást, hogy a végrendeleti tanúk vallomásai ellentmondásmentesek. Kétséges a végrendelkezés dátum szerinti időpontja is, figyelemmel arra, hogy a végrendeleti tanúk szerint a doktornő egy három nappal korábbi neurológiai véleményt említett nekik, ami pedig az orvosi iratok alapján 2008. december 24-én készült. Ellentmondásos a végrendeleti tanúk és az I. r. alperes vallomása a tekintetben is, hogy ki jelezte az ápolóknak, hogy az orvossal akarnak beszélni, és mikor jelezték ezt. Kiemelte a felperes, hogy kérdéses az ügyben az is: a közjegyzői eljárás során a tanúk által még nem említett – dr. B. Á. által csatolt – feljegyzés miként készült a végrendelkezést követően.

Az alperesek fellebbezési ellenkérelmükben az ítélet helybenhagyását kérték. Álláspontjuk szerint a szakértői vélemények mindegyike alátámasztotta, hogy az örökhagyó életét fenyegető helyzetben volt. Ezt a helyzetet rendkívülivé az tette, hogy testi betegségeihez a férje halála miatti pszichés sokk okozta súlyos lelki megterhelés is társult. Utaltak a BDT2000. 287. eseti döntésre. Az életet fenyegető helyzet rendkívülisége hosszabb ideig is fennállhat, ahogy arra a BH1992. 762. eseti döntés is kitér. A kérdéses időszakban közjegyző S.-ben nem működött. A végrendeleti tanúk, miután személyesen is meggyőződtek arról, hogy az örökhagyó nem tud írásbeli végrendeletet alkotni, jogszerűen működtek közre a szóbeli végrendelkezésben. A felperes nem bizonyította, hogy az örökhagyó nevének aláírására képes állapotban volt. Igazolt, hogy jobb keze mozgásképtelen volt, maga az örökhagyó jelentette ki, hogy nem tud írni. Annak nincs jelentősége, hogy az örökhagyó jobb- vagy balkezes lett volna, mivel egyik kezével sem volt képes az írásra. A felperes fiainak a fellebbezésben foglaltakkal kapcsolatos meghallgatására a Pp. 235. § (1) bekezdése alapján nincs mód.

A fellebbezés alaptalanul vonja kétségbe a végrendeleti tanúk vallomásának hitelét dr. B. P. vallomása alapján, holott a lényegi kérdéseket illetően a tanúvallomások között nincsen számottevő eltérés. A három tanú emlékezetének esetleges eltéréseit magyarázza, hogy a történések mindenkinek eltérően voltak fontosak, másrészt az orvost először több évvel az eset után hallgatták meg. Alaptalan az a felperesi hivatkozás, hogy a végrendeleti tanúk az orvosnővel való kapcsolatfelvétel időpontját illetően eltérő vallomást tettek, hiszen mindketten azt nyilatkozták, hogy az örökhagyó kórtermének elhagyása, tehát a végrendelkezés után beszéltek az orvosnővel. Az, hogy ki mikor érdeklődött az ápolóktól az orvosnő holléte felől, nem releváns kérdés.

 

A Győri Ítélőtábla megállapításai

A felperes fellebbezése az alábbiak szerint nem alapos.

Az 1959-es Ptk. 634. §-ában szabályozott szóbeli végrendelet kivételes jellegű végintézkedési forma, amelynek érvényes létrejöttét, megtétele törvényes feltételeinek és alakszerűségi követelményeinek meglétét, valamint tartalmát egyaránt az köteles bizonyítani, aki a szóbeli végrendeletre jogot kíván alapítani. A perbeli esetben az elsőfokú bíróság a szükséges körben lefolytatott bizonyítási eljárás útján beszerzett peradatok okszerű mérlegelésével foglalt állást akként, hogy az alperesek a fentiek szerint rájuk háruló bizonyítási kötelezettségüknek eleget tettek. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás helyes, az ítélőtábla a keresetet elutasító döntéssel és annak indokaival is egyetértett.

A szóbeli végrendelet megtételének az 1959-es Ptk. 634. §-ában foglalt együttes feltételei kapcsán mindenekelőtt abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a néhai a végintézkedés tételekor életét fenyegető rendkívüli helyzetben volt-e. Helytállóan hivatkozott arra a felperesi fellebbezés, hogy a felperes vitatta az ISZKI Budapesti Orvosszakértői Intézet kiegészítő szakértői véleményében tett azon megállapítást, mely szerint az örökhagyó orvosi értelemben életét fenyegető helyzetben volt a kórházi kezelése megkezdésétől kezdődően. A szakvélemény azonban további kiegészítésre került. A 28. számú – a 2015. március 11. napján megtartott tárgyalásról készült – jegyzőkönyvben foglalt – szakértői nyilatkozatában a szakértő által kiegészített szakértői vélemény a további peradatok együttes értékelésével eldönthetővé teszi a vitatott szakkérdést, aggály nélkül alátámasztja azt az ítéleti megállapítást, melyet e körben az elsőfokú bíróság tett. A felperesi fellebbezéssel szemben a 2015. április 10-én benyújtott beadványa tartalma alapján nem minősíthető a kiegészített szakértői vélemény e körben való megállapításának vitatásaként.

Az életet fenyegető helyzet rendkívülisége tekintetében az elsőfokú bíróság helytállóan emelte ki, hogy ennek eldöntése nem orvosszakmai, hanem – jogi kategória lévén – bírói kompetenciába tartozik. Ennek megítélése során a néhai egészségi állapotával kapcsolatos orvosszakmai megállapításokon túl a rendkívüliséget egyébként megalapozni képes további körülmények együttes mérlegelésére is szükség van.

Az elsőfokú bíróság az általa felhívott eseti döntésekben megnyilvánuló bírói gyakorlat és a PK 88. számú polgári kollégiumi vélemény helyes értelmezése alapján helytállóan foglalt állást azon jogkérdésben, hogy az életet fenyegető rendkívüli helyzet nem kíván meg feltétlenül ugrásszerű hanyatlással bekövetkezett állapotrosszabbodást, hanem ilyen helyzet akár enélkül is létrejöhet, és hosszú ideig folyamatosan fennállhat. Ennek megítélése során az elsőfokú bíróság helytállóan tulajdonított jelentőséget az örökhagyót a házastársa halálhírével kapcsolatosan ért pszichés hatásnak is.

Az elsőfokú bíróság a fenti körben releváns körülményeket maradéktalanul és helyesen értékelte, a mérlegelés tárgyává tett körülmények és az abból levont jogi következtetés tekintetében az ítélőtábla az elsőfokú bíróság jogkövetkeztetését az indokaira is kiterjedően maradéktalanul osztotta, azok szükségtelen megismétlését mellőzve csupán utal az első fokú ítélet 5. oldalának 3. bekezdésében részletesen kifejtettekre.

A lefolytatott bizonyítás anyagának logikai ellentmondástól mentes értékelésével foglalt állást az elsőfokú bíróság az 1959-es Ptk. 634. §-ában foglalt másik konjunktív feltétel fennállása tekintetében is. Az örökhagyó íráskészsége tekintetében az adott időpontra vonatkozó következtetés levonására kizárólag a végrendeleti tanúk vallomása lehetett alkalmas, hiszen az orvosi dokumentáció és az örökhagyó egészségi állapotára vonatkozó egyéb adatok nem tették lehetővé, hogy a szakértők az írásképesség fennállta vagy hiánya tekintetében orvosszakmai következtetést vonjanak le. A szóbeli végrendelet megtételekor és az azt megelőző rövid időszakban (előző nappal bezárólag) a végrendeleti tanúkon kívül ezen körülményeket megtapasztaló és azokról nyilatkozni tudó személyek nem voltak meghallgathatóak. Mindkét végrendeleti tanú úgy nyilatkozott, hogy az örökhagyó saját nyilatkozata szerint nem tudott írni, illetve aláírni, tollat fogni. Vallomásaik egyöntetűen tartalmazzák, hogy dr. B. Á. részéről az írásképesség vizsgálata az örökhagyó bal kezére is kiterjedt. Az elsőfokú bíróság ezen két tanú részletgazdag vallomása és a néhai egészségi állapotának együttes mérlegelésével helytállóan állapította meg, hogy az örökhagyó képtelen volt még nevének aláírására is. A felperesi fellebbezés az első fokú ítélet ezzel kapcsolatos megállapításának csak egy kiragadott, csupán az önálló étkezéssel kapcsolatos részletét idézi, ezzel szemben az elsőfokú bíróság a fentiek szerint a bizonyítékokat együttesen értékelve állapította meg azt is, hogy az örökhagyó sem a jobb, sem a bal kezével nem volt képes nevének aláírására. Ebből kifolyólag helytállóan ítélte szükségtelennek annak további vizsgálatát is, hogy az örökhagyó bal- vagy jobbkezes volt-e.

Alappal mellőzte az elsőfokú bíróság a közvégrendelet tételének további lehetősége iránti felperesi indítvány teljesítését is. Az elsőfokú bíróság megkeresésére a közjegyzői kamara tájékoztatást adott arról, hogy az irányadó időszakban közjegyzői ügyeletet nem tartottak. Az 1959-es Ptk. 634. §-a a szóbeli végrendelet megtételének lehetőségét nem kizárólag arra az esetre biztosítja, ha a körülmények folytán írásbeli végrendelet tétele lehetetlen, hanem elismeri a szóbeli végrendelet tételére való jogosultság fennálltát akkor is, ha az írásbeli végrendelet megtétele jelentékeny nehézségekbe ütközne. A közjegyzői kamara ügyelet hiányát igazoló tájékoztatása, továbbá az a körülmény, hogy a szóbeli végrendelet megtételének szükségessége közvetlenül az új évet követő napon, az adott évben munkaszüneti napon merült fel, a szóbeli végintézkedés megtételére pedig a következő napon, szombaton, tehát hétvégén került sor, együttesen igazolja, hogy közvégrendelet tétele csak jelentékeny nehézségek mellett történhetett volna.

Az ítélőtábla megítélése szerint a felperes fellebbezésében alaptalanul hivatkozott a végrendeleti tanúk, továbbá dr. B. P. ügyeletes orvos vallomása közti ellentmondásokra mint a tanúvallomások bizonyító erejének meggyengítésére alkalmas körülményre. A felperesi állásponttal szemben ugyanis megállapítható, hogy a tanúvallomások lényeges tartalma, tehát a szóbeli végrendelet feltételeivel, a megtételének előkészítésével és megtételével kapcsolatos releváns körülmények tekintetében lényegi, a tanúk szavahihetőségének megdöntését megalapozni képes ellentmondások nincsenek, ezzel kapcsolatosan további tanúbizonyítás lefolytatása is szükségtelen. Az elsőfokú bíróság ítéletében a további bizonyítás mellőzésének e körben is helyes indokait adta.

Az elsőfokú bíróság a – fentieken túl az 1959-es Ptk. 635. § (1) bekezdésében foglalt érvényességi kellékek meglétére is kiterjedően – helyesen megállapított tényállásból helytálló jogkövetkeztetésre jutva határozott a kereset elutasításáról. A kifejtettekre figyelemmel az ítélőtábla a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az ítéletet helybenhagyta.

 

Az ismertetett döntés (Győri Ítélőtábla Pf. III. 20 102/2015/4.) a Bírósági Döntések Tára folyóirat 2016/6. számában 90. szám alatt jelent meg.


Kapcsolódó cikkek

2024. április 24.

Szolgáltató közigazgatás – 3. rész

Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Szolgáltató közigazgatás – A tájékoztatáshoz való jog a magyar szociális ellátórendszerben című Wolters Kluwer-kiadvány egyes részleteibe.

2024. április 23.

A hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárások versenyre gyakorolt káros hatásai és kivételes körülmények közötti alkalmazhatósága 

A Közbeszerzési Hatóság Elnöke a hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárás kapcsán hangsúlyozza, hogy az ajánlatkérőknek a közbeszerzési eljárás előkészítése során, az eljárásfajta kiválasztásakor törekedniük kell a gazdasági versenyt támogató beszerzési megoldások és eljárásfajták alkalmazására. Az ajánlatkérők formális indokok alapján nem alkalmazhatnak hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárást.