Mítoszok a hazai büntetőeljárásban

  • Értesítő a rovat cikkeiről

Vajon jelen vannak-e a hazai büntetőeljárásban azok az angolszász jogintézmények, amelyek a köztudatban leginkább a vádalkuhoz és a keresztkérdezéshez kapcsolódnak?

Az angolszász jogrendszerből ismert vádalkunak nem sok köze van ahhoz, amit mi itthon „meghonosítottunk”. Két jogintézménnyel is azonosítja a vádalkut a magyar köztudat. Az egyik a megegyezés a bűncselekmény elkövetőjével, a másik pedig a tárgyalásról való lemondás jogintézményénél érhető tetten. Az „igazi” amerikai vádalku nincs jelen a hazai igazságszolgáltatásban, de az európaiban sem. A vádalku transzplantálására ugyanis azért nem került mindezidáig sor Európában, mert egy ország igazságszolgáltatási rendszere, annak megoldási módjai, ahogy M. Damaska fogalmaz, szorosan kötődnek a hazai tradíciókhoz, mindahhoz, amelyhez az adott közösség tagjai hozzá szoktak. Az igazságszolgáltatás szoros kapcsolata a nemzeti kultúrához jelentősen csökkenti annak esélyét, hogy idegen intézményeket sikeresen átültessenek. A tárgyalásról lemondás intézményét a vádalku-jellegű intézmények körébe tartozónak vélik, hiszen itt szó sincs alkudozásról, mint a plea bargaining esetében, mert a beismerésért járó kedvezményt a törvény írja elő.

Az angolszász rendszerekben az eljárás teljesen másképpen alakul. Az Egyesült Államokban például, a védő számára a bírósági tárgyalást megelőzően az iratbetekintést nem biztosítják, így információhoz csak úgy juthat, ha magánnyomozást folytat, amit az Amerikai Ügyvédi kamara kötelezővé is tesz számára abban az esetben, ha a vádlott beismerő vallomást kíván tenni. A hétköznapok joggyakorlatában viszont az ügyvédek nagy része eltekint a saját nyomozástól, és inkább az ügyész dolgozószobájában egy csésze kávé vagy tea mellett alkudoznak. Aki látott már ilyen amerikai típusú vádalkut, az tudja, hogy az alkudozás egymás öltönyének, nyakkendőjének a dicsérgetésével is kezdődhet. Ha az alku létrejött, a bíró nem tehet mást, mint hogy szentesíti azt.

Az ilyen jellegű eljárások hazánkban elképzelhetetlenek, még akkor is, ha a két jogrendszer között megfigyelhető egyfajta közeledés, s annak vagyunk tanúi, hogy bizonyos konszenzuális elemek beszivárognak a kontinentális igazságszolgáltatásokba. A 20. század harmadik harmadától kezdve egyre több konszenzuális elem jelenik meg az európai igazságszolgáltatások rendszerében. Ha nem is fogadják el teljes egészében a vádalku intézményét, mégis egyfajta európai alternatívájaként jelennek meg. Az eredeti jogintézmény tehát a „plea bargaining” néven ismert, és az angolszász jogterületekre jellemző. Fordítható beismerési vagy védekezési alkunak is, de nálunk vádalkuként lett népszerű.
Az Egyesült Államokban a büntető ügyek 96 %-át a vádalku segítségével fejezik be. A vádemelést követően az ügyész és a vádlott védője között végbement alkudozás eredményeként jön létre az a megegyezés, amely meghatározza a bírósági eljárás további menetét. Amennyiben a vádlott a megegyezés szerinti bűncselekményben beismeri bűnösségét, s ezzel lemond arról a jogáról, hogy ügyében az esküdtek döntsenek, úgy az egyesbíró bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül, a beismerés alapján hozta meg ítéletét. Az eljárás így sokkal gyorsabban véget ér, ezért cserébe az ügyész a vádbeli bűncselekményt enyhébben minősíti, de változatlan minősítés mellett is a bíróság enyhébb büntetést szab ki.

A felek általi kikérdezés jogintézménye sem azonosítható az angolszász keresztkérdezéssel, ugyanis csak azt jelenti, hogy a bírót megelőzően az ügyész és a védő kérdezi ki a vádlottat, a tanút és a szakértőt. A keresztkérdezés esetében pedig arról van szó, hogy a tanúk kihallgatása a felek részéről történik, és a bíró teljesen passzív marad. Ő a vádlót és a védőt követően sem vesz részt a kihallgatásban.

A tévedések és a helytelen szóhasználat hátterében az áll, hogy angolszász és kontinentális eljárási rendszerekről, valamint ezek közeledéséről beszélünk. A közeledéssel pedig elhisszük, hogy bizonyos amerikai jogintézmények beszivároghatnak jogrendszerünkbe. Pedig itt nem erről van szó. Ahhoz, hogy a meglévő különbségeket továbbra is észrevegyük, és bizonyos fogalmakat ne mossunk egybe, az is szükséges, hogy a két jogrendszert másképpen közelítsük meg. Így jutunk el a hierarchikus és a koordinatív igazságszolgáltatási rendszerekhez, melyek létrejöttét folyamatában kell látnunk.

II. Wolters Kluwer Jogi Konferencia

2016. május 11-12. között kerül megrendezés a II. Wolters Kluwer Jogi Konferencia, melynek fő témái között az új Ptk. gyakorlata, valamint az új polgári perrendtartás szerepel.

Napijeggyel a részvétel mindössze 39.990 Ft+ áfa!

Részletes program és jelentkezés >>

A hierarchikus igazságszolgáltatás

Amikor az állam magára vállalta, hogy átveszi a sértett terheit, akkor olyan igazságszolgáltatási rendszer kiépítésére törekedett, amely az állami hatalom kizárólagosságát helyezte előtérbe. Az állam azzal, hogy vállára vette a bűnüldözést, azt is kimondta, hogy egyedül ő az, aki az igazságot szolgáltatja. A bűncselekményt szenvedett személyt pedig mellékszereplővé tette: sérelmét szűk körben orvosolhatta, és a magánszféra védelméhez, valamint a biztonsághoz fűződő érdekeit sem védték garanciális szabályok.

A vád tehát közfunkcióvá vált, s így a büntető igény érvényesítése felett csak az államközösség rendelkezhetett. Éppen ezért a vád képviselete az ügyész feladata lett. A perrendtartásokat is ennek megfelelően építették fel, s az eljárás célja az igazság megállapítása lett, a jogalkalmazótól pedig megkövetelték, hogy döntésének meghozatala előtt jusson el a bizonyossághoz. Az állam ebben a nehéz helyzetben nem hagyta magára a döntéshozót, hanem az egységes kriminálpolitika kialakításával a segítségére sietett. Az igazságszolgáltatás rendszerét centralizálta, és minden más jogosultságot fentről delegált.

A központosítás pedig azt jelenti, hogy az igazságszolgáltatás szervezete hierarchikus jelleget ölt. Ez nem egyszerűen csak alá-fölérendeltséget jelent, hanem ezen túlmenően azt is, hogy az egyes szinteken pontosan meg kell határozni a hatásköröket. Jelenti továbbá, hogy a felettes megváltoztathatja a korábban hozott döntést. Ez a rendszer nem tűri a mérlegelési jogkört, ezért ezt vagy kizárják, vagy a lehető legszűkebb körre korlátozzák.

A hierarchikus igazságszolgáltatási rendszerben kiemelkedő szerepe van az ügyiratnak: mindent dokumentálni kell. A jegyzőkönyvek fontossága az egész eljárásra kihat, és a perben később is mankót jelent. (Lásd az előzetes iratismeretet!) A döntési jogosultsággal rendelkezők ebben a struktúrában egyszerű hivatalnokok, akiket a jogszabályok kötnek. Attól eltérniük nem lehet, hiszen akkor az egész rendszer alapjai kérdőjeleződnének meg. A rendszer sajátossága megfigyelhető a döntési jogkörbe kerülők képzésénél, valamint később, az előléptetésüknél is. A belépés a legalsó fokon történik általában, és a bürokratikus technika elsajátítása a felettes folyamatos értékelése segítségével történik. A felülről jövő kötelező utasításoktól eltérni nem lehet. A laikus részvétel bár megengedett, súlya nincs, nem gyakorol nyomást a döntésre. (Farkas Ákos: Áldozatvédelem és büntetőeljárás. Magyar Jog, 1993. 12. sz. 760. o.)

A koordinatív igazságszolgáltatás

A koordinatív modellnek megfelelően működő eljárási rendszerek sajátja a decentralizáció. A hatáskörök tekintetében megfigyelhető a mellérendeltség, és a hatáskörök közötti átfedések sem hiányoznak. A mérlegelési jogkör gyakorlása széleskörű. Bár itt sem hiányzik a bizonyosságra törekvés igénye, a jogszabályok mindenhatóságának elve nem érvényesül. A mérce mindig az adott ügyben legmegfelelőbb döntés meghozatala. Az ítélkezési gyakorlat éppen ezért nagyon eltérő lehet. Az eljárás egyes szakaszain rögzítendő dokumentumok fontossága veszít erejéből, és az írásbeliség is szükségtelen formaságnak tűnik.  A döntéshez szükséges hatalom gyakorlása mellőz mindenféle kötöttséget. Mindez természetesen kihat a képzésre és a szervezetbe kerülésre is. A kiválasztáskor követelmény, hogy a jogalkalmazó tapasztalattal rendelkezzen, és társadalmilag elismert személy legyen. Nem csupán jogtechnikusra, hanem az adott élethelyzettel tisztában lévő gondolkodó lényre van szüksége ennek a rendszernek. Itt elképzelhetetlen, hogy röviddel a jogi egyetem elvégzése, illetve a szakvizsga letétele után valaki bíró lehessen. A döntéshozó korábban sikeres ügyvéd vagy politikus volt, és hatalmas élettapasztalatot szerez, mire eljut a bírói székig.

Ezek alapján látható tehát, hogy a hazai büntetőeljárás, bár látszatra számos konszenzuális elemet tartalmaz, mégis leginkább a hierarchikus modellel azonosítható.

  • Értesítő a rovat cikkeiről

Hozzászólások

Hozzászóláshoz lépjen be felhasználói nevével és jelszavával, vagy regisztráljon!

Az irányítópulton gyorsan elérhetőek az új funkciók Irányítópult

Az jogaszvilag.hu új funkciói itt elérhetőek az Ön számára, a megjelenéshez kérjük regisztráljon vagy jelentkezzen be!