Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Egy magánszemély beadványa alapján vizsgálta az ombudsman a régi Btk-nak az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésből történő feltételes szabadságra bocsáthatóság feltételeit meghatározó rendelkezését, amely során megállapította, hogy a szabályozás sértheti az alkotmányos büntetőjog követelményét és embertelen büntetést eredményezhet.
A panaszos álláspontja
A panaszos sérelmezte a régi Btk. azon szabályát, amely szerint: ha az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét nem zárja ki, annak legkorábbi időpontját legalább húsz évben, ha az életfogytig tartó szabadságvesztést olyan bűncselekmény miatt szabta ki, amelynek büntethetősége nem évül el legalább harminc évben határozza meg. Álláspontja szerint a 30 éves kötelező alsó határ nem teszi lehetővé a Btk-ban megfogalmazott büntetéskiszabási szempontok vizsgálatát és érvényesülését, elvonja a bíró mérlegelési jogkörét, ezáltal pedig kiüresíti a bíróságok ítélkezési tevékenységét. Úgy vélte, hogy e kötelező szabály kizárja a súlyosító és enyhítő körülmények mérlegelését és a cselekmény tárgyi súlyához igazodó ítélkezést. A fenti érvek alapján a úgy ítélte meg, hogy a szabályozás sérti a jogbiztonságot, a bírói függetlenséget, a törvény előtti egyenlőséget, az emberi méltóságot és az arányosság elvét is.
[multibox]
Az ombudsman vizsgálata
Az alapvető jogok biztosa szerint a feltételes szabadságra bocsátás vizsgálatának legkorábbi időpontja generális minimumának törvényi meghatározása nem sérti a bírói mérlegelés, a bírói függetlenség, az arányosságot és az emberi méltóság elvét sem, ezért nem állapította meg az alapjogsérelmet, de egyben más szempontok alapján is vizsgálta az érintett rendelkezést.
Az ombudsman szerint mivel a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének vizsgálatára vonatkozó szabályozás csak egy minimumot jelez, az ítélkező bíróságnak lehetősége van a törvényi minimumon túli időpont meghatározására, amely magában hordozza annak lehetőségét, hogy a bíróság a feltételes szabadulás legkorábbi időpontját el nem évülő bűncselekmény esetén 30 évnél későbbi, egyéb esetben pedig 20 évnél későbbi időpontban jelölje meg. Az z új Btk. pedig már tartalmaz egy generális maximumot.
A Bv. tv. feltételes szabadságból kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre (a továbbiakban: TÉSZ) ítéltek számára bevezette a hivatalból indítandó kegyelmi eljárás intézmányét (a továbbiakban: kötelező kegyelmi eljárás).
Bevezetésének alapja az EJEB Magyar László-ügyben 2014. május 20-án meghozott ítélete, amelyben kimondta a Bíróság, hogy a magyar gyakorlat és a TÉSZ – az akkori feltételek mellett – az Emberi Jogok Európai Egyezményébe ütközik. Az EJEB szerint nem önmagában a TÉSZ intézménye, hanem a megfelelő felülvizsgálat hiánya miatt sértő a magyar szabályozás, hiszen az, hogy a büntetés fenntartása továbbra is szükséges-e, meghatározott idő elteltével vizsgálni kell.
A jogszabály-módosítás miniszteri indokolása az ombudsman szerint azt tükrözi, hogy a TÉSZ-re ítéltek és a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből ki nem zárt elítéltek között nem tehető olyan szabályozásbeli különbség, amelynek eredményeként a TÉSZ-re ítélt de facto kedvezőbb helyzetbe kerülhet a nem tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltnél.
Az ombudsman szerint azzal, hogy a régi Btk. értelmében az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabásakor a bíróság 30 éven túl, felső határ nélkül, jogosult megállapítani a feltételes szabadságra bocsáthatóság legkorábbi időpontját, míg a Bv. tv. értelmében TÉSZ-re ítélt esetében 40 év után kötelezően megindul a kegyelmi szabadulás lehetőségének vizsgálata, a jogalkotói szándék ellenére felmerül a büntetőjogi szankciók arányosságának sérelme.
A biztos ezt követően megvizsgálta, hogy a törvényi felső határ hiánya mennyiben áll összhangban és logikai egységben az életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó alkotmányos és nemzetközi standardokkal, az új Btk. szabályaival, valamint a TÉSZ szabályozásával.
Az üggyel kapcsolatosan az alábbi kérdéseket tette fel az Igazságügyi Minisztériumnak.
1. Mi az indoka annak, hogy a régi Btk. szabályozás annak ellenére sem tartalmaz egy generális felső határt a feltételes szabadságra bocsáthatóság vizsgálatának előírására, hogy a régi Btk. 1999. március 1. előtt hatályos rendelkezése meghatározta, illetve az új Btk. egyaránt meghatározza a bíró számára az erre vonatkozó időkeret alsó és felső határát?
2. Álláspontja szerint a régi Btk. ezen rendelkezése mennyiben áll összhangban az új Btk. és a Bv. tv. feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezéseivel?
3. Megítélése szerint milyen eszközökkel biztosítható, hogy a régi Btk-ra figyelemmel adott esetben a feltételes szabadságra bocsáthatóság vizsgálatának legkorábbi időpontját 40 éven túli időpontban meghatározott ítélettel érintett elítélt ne kerüljön hátrányos helyzetbe ahhoz képest, akit a bíróság szigorúbb, tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt az új szabályok értelmében, így az ő esetében 40 év eltelte után kötelezően meg kell indítani a kegyelmi eljárást?
4. Tudomása szerint hány olyan elítélt van, akiket a régi Btk. alapján ítéltek életfogytig tartó szabadságvesztésre és esetükben az érintett rendelkezés alapján került sor a feltételes szabadságra bocsáthatóság legkorábbi időpontjának megállapítására?
Az Igazságügyi Minisztérium észrevételei
Az Igazságügyi Minisztérium szerint a generális felső határ az 1998. évi LXXXVII. törvénnyel került ki a régi Btk.-ból. és ezzel párhuzamosan, 1999. március 1-jétől egyfajta új szankcióként épült be a TÉSZ. Korábban a régi Btk. azért tartalmazta az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás ítéletben meghatározható legkorábbi időpontjának a maximumát is, mert a bíróságnak semmilyen, a mérlegelés során figyelembe vehető rendelkezés, iránymutatás nem állt volna rendelkezésére ahhoz, hogy mi tekinthető generális maximumnak. A TÉSZ bevezetésével a tárca szerint a felső határ elhagyhatóvá vált, mert a feltételes szabadságra bocsáthatóság vizsgálatára nem lehetett olyan hosszú időtartamot meghatározni, amely a valóságban már a TÉSZ-nek felelt volna meg, mivel az egy elkülönült, súlyosabb szankció.
A feltételes szabadságra bocsáthatóság legkorábbi időpontjának meghatározása során a bírónak – mind a régi Btk., mind az új Btk. alapján – figyelemmel kell lennie az elkövető életkorára és a születéskor várható élettartamra is ahhoz, hogy a büntetés az arányosság követelményének megfeleljen.
Önmagában a generális maximum előírása nem garantálja a tényleges feltételes szabadságra bocsátást, ám garanciális jelentősége van annak, hogy a Bv. tv. alapján a büntetés-végrehajtási bíró, a feltételes szabadságra bocsátás mellőzésétől számított legkésőbb két év múlva, azt követően pedig évente köteles felülvizsgálni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét.
Mindezekre tekintettel a Minisztérium álláspontja szerint a régi Btk. szabályozása alkotmányjogi szempontból megfelelő volt. Az új Btk.-ban ugyanakkor – elsősorban a megfelelő joggyakorlat orientálásának céljából, valamint az EJEB kialakult gyakorlata és eseti döntéseire tekintettel került meghatározásra a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége megnyílásának legkésőbbi időpontja. A tárca szerint összesen két olyan eset volt, amikor a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontja az általánosan érvényesülő tendenciától eltért, tekintettel azonban az előfordulásra, a jogalkotó ennek elkerülése érdekében biztosítékként építette be a szabályozásba a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége megnyílásának legkésőbbi időpontját.
Azon vádlottak esetében, akik cselekményüket a régi Btk. hatálya alatt követték el, de a büntetőeljárás még folyamatban van, az új Btk. szerint a bűncselekményt az elkövetése idején hatályban lévő büntető törvény szerint kell elbírálni, azonban az új Btk. azt is kimondja, hogy, ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntető törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el akkor az új büntető törvényt kell alkalmazni.
A bíróságnak annak megítélésénél, hogy az elkövetéskori vagy az elbíráláskori szabályozás eredményezi-e a cselekmény enyhébb megítélését, nem pusztán a kétféle büntetőjogi tényállást kell összehasonlítania, hanem értékelnie kell a büntethetőségi akadályokat, a kiszabható szankció lehetséges mértékét, valamint a büntetéskiszabási körülményeket is. E körbe a feltételes szabadságra vonatkozó szabályozás vizsgálata is beletartozik. Ha mindezek alapján a bíró mégis arra az eredményre jutna, hogy a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjára tekintettel a régi Btk. biztosítja az enyhébb elbírálást, akkor ezzel nyilvánvalóan nem hozhatja hátrányosabb helyzetbe az elkövetőt az új Btk.-hoz képest, hiszen ez ellentmondana az új Btk. fenti rendelkezésének.
[htmlbox BDT]A Minisztérium álláspontja szerint a jövőben „a jogszabályok helyes alkalmazásával valószínűleg nem fog sor kerülni olyan ítélet meghozatalára, ahol a bíróság a cselekmény elkövetésének idején hatályos régi Btk. alapján úgy állapítaná meg a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, hogy az hátrányosabb helyzetbe hozná az elítéltet, mint ha az új Btk. rendelkezései alapján történt volna az elítélés.
A tárca tájékoztatása szerin jelenleg 218 fő tölti életfogytig tartó szabadságvesztés büntetését. Közülük mindössze két olyan elítélt van, akiknél a bíróság a feltételes szabadságra bocsátást nem zárta ki, de annak lehetőségét – a régi Btk. alapján – negyven évnél későbbi időpontban határozta meg.
Az ombudsman megállapításai
Az enyhébb elbírálhatóság kérdéskörében az ombudsman hivatkozott a 4/2013. (X. 14.) BK véleményre, amely kimondta, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének legkorábbi törvény erejénél fogva kötelező időpontjára vonatkozó rendelkezés az új Btk. alapján az elbírálás fogalmába tartozik és megváltozása alapot ad az új törvény alkalmazására.
A biztos szerint a feltételes szabadságra bocsáthatóság tekintetében az új Btk. szabályozása akkor minősíthető kedvezőbbnek, amikor egy el nem évülő bűncselekménnyel állunk szemben, ilyenkor ugyanis a régi Btk. szerint a feltételes szabadságra bocsáthatóság legkorábban 30 év elteltével, míg az új Btk. szerint legkorábban 25 év elteltével vizsgálható. Ilyenkor tehát nagy eséllyel előfordulhat, hogy a régi Btk. hatálya alatt elkövetett bűncselekmény esetében már az új Btk. alkalmazása szükséges, így a régi Btk. jelenleg vizsgált rendelkezése fel sem merül.
Ezzel szemben az egyéb bűncselekmények esetében az új Btk. szerinti minimum 25 éves határ szigorúbb, a régi Btk. általi minimum 20 éves határnál, ebben az esetben már felmerülhet a régi Btk. alkalmazásának szükségessége.
Előfordulhat továbbá az is, hogy egyazon cselekményre bizonyos szempontból az elkövetéskori más szempontból az elbíráláskori törvény minősül enyhébbnek. Ilyenkor azt szükséges megvizsgálni és mérlegelni, hogy egészében és összhatásában melyik biztosít enyhébb elbírálást. Az alapvető jogok biztosa egyetértett a Minisztériummal abban, hogy a mérlegelés során a bíró nyilvánvalóan nem hozhatja hátrányosabb helyzetbe az elkövetőt az új Btk. szabályaihoz képest, tehát az esetek szűk körében képzelhető csak el, hogy a bíró e mérlegelés eredményeként mégis a régi Btk.-t alkalmazza. Ennek esélye azonban nem zárható ki teljes bizonyossággal – figyelemmel arra is, hogy két esetben is előfordult a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának az általánosan érvényesülő tendenciától eltérő meghatározása -, a régi Btk. vonatkozó rendelkezésének vizsgálatától nem lehet eltekinteni.
Az alapvető jogok biztosa szerint szükséges figyelemmel lenni arra, hogy a régi Btk. jelenleg is hatályos rendelkezése értelmében előfordulhat, hogy adott esetben az elítélt feltételes szabadságra bocsátásának legkorábbi időpontját a bíró a törvény szerinti minimális 30 év helyett annál hosszabb időtartamban (akár például 45 évben) határozza meg, tehát eddig az időpontig – a kegyelmi kérelmet leszámítva – nincs jogalapja az elítélt szabadulás iránti reményének. Ezzel szemben a szigorúbb, TÉSZ-re ítélt személy esetében hamarabb, azaz a Bv. tv. szerinti 40 év elteltével kötelező megvizsgálni a feltételes szabadulás lehetőségét.
A kötelező kegyelmi eljárás jogintézményének bevezetését követően ugyanakkor az EJEB 2016-ban a hazai szabályozást bíráló döntést hozott, amelyben kifejtette, hogy a szabadon bocsáthatóság 40 év eltelte után történő vizsgálata nem felel meg az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkéből eredő nemzetközi elvárásoknak.
Az ombudsman szerint a Minisztérium érvelése nem ad választ arra, hogy mi a megoldás, ha a kérdéses időpont reálisan még nem éri el a TÉSZ-nek minősíthetőség „határát”, azonban a kötelező kegyelmi eljárásra tekintettel a TÉSZ-re ítélt kedvezőbb helyzetbe kerül a többi életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélthez képest. A régi Btk. ugyanis azzal, hogy a feltételes szabadulás vizsgálatának legkorábbi időpontja tekintetében a kötelező törvényi minimumon kívül a bírói mérlegelésnek nem szab felső határt, alkalmas arra, hogy ilyen helyzetet teremtsen. A biztos szerint a minisztérium által fent hivatkozott szempontok ugyan kiolvashatóak a szabályozás logikájából, azonban a törvény szövegében nem jelennek meg expressis verbis.
Az alapvető jogok biztosa szerint a vizsgált rendelkezés nem áll összhangban az alkotmányos büntetőjog egyik legalapvetőbb elvárásával, a nulla poena sine lege certa elvből eredő pontos törvényi megfogalmazás, kiszámíthatóság és előrelátható szabályozás követelményével, ebből következőleg pedig a jogbiztonság alkotmányos elvárásával sem.
Az ombudsman szerint a feltételes szabadságra bocsáthatóság legkorábbi időpontjának bírói meghatározása nyilvánvalóan nem tekinthető a szabadulás garanciájának. Az IM szerint ugyanakkor garanciális jelentőség tulajdonítható a Bv. tv. szerinti kötelező szabálynak, amely alapján, ha a büntetés-végrehajtási bíró az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltet adott esetben nem bocsátotta feltételes szabadságra, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét legkésőbb két év múlva, azt követően pedig évente újra megvizsgálja. Azonban e garanciális szabály nem változtat az ítélkező bíró által meghatározandó időpont jelentőségén, hiszen ez a szabály a végrehajtási szakaszt érinti, nem pedig az ítélkező bíró döntését.
Az eljáró bíró szabadon mérlegelheti az elkövetett bűncselekmény súlyosító és enyhítő körülményeit, az elkövető személyes körülményeit, amelyek alapján diszkrecionális jogkörében eldöntheti elsősorban, hogy egyáltalán a régi Btk. alkalmazható-e, továbbá, hogy határozott idejű szabadságvesztésre, a feltételes szabadulás lehetőségét ki nem zárva életfogytig tartó szabadságvesztésre, vagy TÉSZ-re ítéli a terheltet. E mérlegelési kompetencián belül azt is az eset összes körülményének és az elkövető személyiségének figyelembe vételével döntheti el, hogy a feltételes szabadságra bocsáthatóság vizsgálatának legkorábbi időpontját mely időpontban jelölje meg. Azonban e szabályozás nem garantálja kellőképpen az érintett személy alapvető jogainak érvényesülését, hiszen a törvényi keret egyik oldala, azaz a felső határ hiányában adott esetben az ítélkező bíró az elkövető reálisan várható élettartamára tekintet nélkül a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének legkorábbi időpontját olyan késői időpontban is megjelölheti, amikor a büntetése már alappal tekinthető de facto TÉSZ-nek.
[htmlbox Jogászvilág_hírlevél]A szabályozás által előállhat az a helyzet, hogy a jogalkotó által objektíve enyhébben kezelendő személyi kör elveszíti „előnyét” az eredetileg szigorúbban kezelendő elkövetőkhöz képest, a TÉSZ-hez viszonyítva nem biztosított a szankció fokozatosságának és arányosságának elve; továbbá a döntés – mivel a TÉSZ-nél érvényesülő kötelező kegyelmi eljárásra vonatkozó szabályokat sem lehetne alkalmazni – aligha lenne összeegyeztethető az emberi méltósághoz való joggal és az abból következő embertelen büntetés kiszabásának alaptörvényi tilalmával.
A fentiek alapján az ombudsman szerint a régi Btk. érintett szabályozási rendje – amellett, hogy nincs koherenciában a Bv. tv.-ben és az új Btk.-ban megjelenő szabályozással – nem áll összhangban az alkotmányos büntetőjoghoz kapcsolódó nulla poena sine lege certa elvből és egyben a jogbiztonságból eredő pontosság, kiszámíthatóság, előreláthatóság követelményével, ezért alkotmányos aggályokat vet fel. Figyelemmel továbbá az EJEB Magyarországot érintő, fent hivatkozott legfrissebb döntésére a nem TÉSZ-re ítélt személy számára a szabadulás reményének kizárását jelentő várakozási idő törvényi felső határának hiánya, és ezáltal akár a 40 éven túli időpont meghatározásának lehetősége az embertelen büntetés tilalmát érintő aggályokat is felvet.
Mivel azonban a régi Btk. már nincs hatályban, annak módosításával nem orvosolható a feltárt probléma. Ellenben az olyan, a régi Btk. alapján életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elkövetők esetében, akiknek a feltételes szabadságra bocsáthatóságának legkorábbi időpontját 40 éven túli időpontban jelölte meg a bíróság, megoldást jelenthet a kötelező kegyelmi eljárás szabályaihoz hasonló jogintézmény alkalmazása.
Az alapvető jogok biztosa a feltárt jogszabályi hiányosságokkal összefüggésben felkérte az igazságügyi minisztert, hogy megfelelően vizsgálja felül a szabályozást és intézkedjen annak jogszabályi szintű garantálására, hogy a régi Btk. alapján történő jövőbeni elítéléseknél, továbbá a régi Btk. alapján elítélt azon személyek esetében, akiknek a feltételes szabadságra bocsáthatóságát a bíróság 40 éven túli időpontban jelölte meg, a szabadulás reális reményével számolhassanak.
