Kínzás tilalmának megsértése ügyében döntött az EJEB


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2016. október 4-én kihirdetett döntése értelmében a kínzás tilalmának megsértését jeleneti a hatályos magyarországi életfogytig tartó szabadságvesztés büntetések felülvizsgálatára vonatkozó szabályozás.


Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) előtt az ügy két beadvány alapján indult (ügyszámok: 37871/14 és 73986/14), amelyet Magyarországgal szemben nyújtottak be a kérelmezők T. P. és A. T. urak – mindketten magyar állampolgárok – az Emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény (Egyezmény) 34. cikke („Egyéni kérelmek”) szerint. A kérelmezők többek között azt állították, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésük de iure és de facto sem csökkenthető, amely így az Egyezmény 3. cikkébe („Kínzás tilalma”) ütközik. Az eljárásban a Magyar Helsinki Bizottság harmadik félként vett részt.

Előzményi eljárások

Kérelmező: T. P. úr

Első kérelmező T. P. úr 1981-ben született jelenleg szabadságvesztés büntetését tölti Sátoraljaújhelyen. A Nógrád Megyei Bíróság 2006. november 22-én különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés és lőfegyverrel való visszaélés bűntette miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásával. A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú verdiktet helyben hagyta (2007. június 28.), hozzátéve, hogy a vádlott a bűncselekményt aljas szándékból követte el, tekintettel arra, hogy az áldozatot különösen kegyetlen módon ölte meg annak érdekében, hogy megakadályozza őt, hogy az elrablásának kísérletét és megkéselését jelenthesse, az emberöléssel tehát egy megelőző bűncselekményt kívánt leplezni. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálat iránti kérelmet 2008. február 14-én elutasította. A köztársasági elnök az elsőrendű kérelmező kegyelem iránti kérvényét 2013. november 5-én elutasította.

Kérelmező: A. T. úr

Második kérelmező A. T. úr 1985-ben született, jelenleg szabadságvesztés büntetését tölti Sátoraljaújhelyen. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 2010. május 14-én két emberen elkövetett emberölés és lőfegyverrel való visszaélés bűntette miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárásával. A Debreceni Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet helyben hagyta (2010. november 9.). A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálat iránti kérelmet 2011. szeptember 13-án elutasította. A köztársasági elnök a kérelmező kegyelem iránti kérvényét 2014. október 23-án elutasította.

Kérelmek

1. T. P. és A. T. úr érvelése

Kérelmezők akként érveltek, hogy az általános kegyelmi eljárásban a köztársasági elnök kegyelmi döntését az igazságügyi miniszternek is alá kell írnia, ami így pusztán diszkrecionális politikai döntés, valódi kötőerő nélkül. Az egész rendszer átláthatatlan, figyelemmel arra, hogy sem a köztársasági elnök, sem az igazságügy miniszter nem köteles döntését indokolni. Ennek kapcsán a kérelmezők hivatkoztak arra, a Magyar László kontra Magyarország- (ügyszám: 73593/10) ügyben az EJEB kimondta, hogy az ítéleteket felülvizsgáló eljárásban az államnak biztosítania kell, hogy a döntések tartalmazzák az engedélyezés vagy éppen elutasítás indokait, valamint, hogy az elítélt számára ésszerűen átlátható legyen az a követelményrendszer, amely szerint a kegyelmet megkaphatja. A kérelmezők álláspontja szerint a rendszer nem felel meg eme követelményeknek. Sérelmezték továbbá, hogy a fennálló rendszerben csupán negyven év után kérvényezhetik a feltételes szabadságra bocsátást, amely időtartam sérti a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság-ügyben (ügyszám: 66069/09, 130/10 and 3896/10) tett EJEB-megállapítást. Ez alapján az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetéseket maximum huszonöt év elteltével felül kell vizsgálni ezzel garantálva a de iure és de facto lehetőségét a feltételes szabadságra bocsátásnak, amennyiben annak körülményei fennállnak. A jelenlegi rendszerben a kérelmezők álláspontja szerint nem látható előre a szabadságra bocsátás, csakis negyven év embertelen büntetés után, amely során teljességgel figyelmen kívül hagyják az elítélt személyében bekövetkezett változásokat, a társadalomra való veszélyességüket vagy azon törekvésüket, hogy a társadalomba visszaintegrálódjanak.

2. A kormány érvelése

A kormány álláspontja szerint a szabályozásban lefektetett kötelező kegyelmi eljárás biztosítja a de iure és a de facto lehetőségét az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésének csökkentésére. A szabályozás értelmében a hatóságoknak meg kell vizsgálniuk, hogy a szabadságvesztés büntetésének folytatása jogos-e, amikor a fogvatartott negyven évet letöltött a büntetéséből. Minden egyes elítélt a büntetésének kezdetétől tisztában van azokkal a feltételekkel, amely alapján a szabadságra bocsátás megvalósulhat. Az új norma lehetőséget ad arra, hogy az elítélt személyében bekövetkezett változások, fejlődés megfelelő súllyal essen latba a döntés során, végső soron lehetővé téve szabadságra bocsátást. A kérelmezők azon érvére tekintettel, hogy a negyven év kitétel ellentétes az EJEB joggyakorlatával, a kormány hivatkozik egy hasonló esetre a Törköly kontra Magyarország- (ügyszám: 4413/06) ügyre. Ennek kapcsán felmerült, figyelemmel arra, hogy a szerződő államoknak a büntető igazságszolgáltatás, a büntetés kiszabása mérlegelési jogkörükbe tartozik, a bíróságnak nem feladata megszabni ezen eljárás felülvizsgálati formáját. Ugyanezen érv alapján nem a bíróság feladata annak meghatározása sem, hogy mikor kerüljön sor ezen felülvizsgálatra.

Strasbourg újból elkaszálta az életfogytig tartó szabadságvesztés részintézményét

A negyven év megfelelő időtartam a felülvizsgálat megkezdésére, figyelemmel arra, hogy azt az életfogytig tartó szabadságvesztéshez viszonyítottan annak megtorlási fázisának figyelembevételével és a bűncselekmény körülményeire tekintettel állapították meg. Másodszor a negyven éves időtartam meghatározásának jogpolitikai okai is voltak. A magyar Büntető Törvénykönyv lehetővé tette, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésüket töltők, akiknél a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét nem zárták ki, alkalmassá váljanak erre, amennyiben a büntetésükből 25-40 évet letöltöttek. Erre tekintettel, amennyiben a negyven évnél rövidebb idő elteltével is megkezdődhetne a kegyelmi eljárás, paradox módon előnybe kerülnének azok az elítéltek, akinél a feltételes szabadságra bocsátást kizárták. A kormány hangsúlyozta, hogy jelenleg nincs egységes álláspont az Európai Tanács tagjai között a kérdés vonatkozásában. A bíróság által a Vinter-ügy kapcsán megállapított 25 év nem tekinthető elfogadott standardnak.

Végezetül a negyven év lejártát megelőzően is a kérelmezők az általános kegyelmi eljárás keretén belül kérelmezhetik a kegyelmet, az, hogy korábban elutasították a kérelmet, nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ismételten előterjesszenek ilyen tárgyú kérelmet.

A Magyar Helsinki Bizottság érvelése

A Magyar Helsinki Bizottság állította, hogy az új felülvizsgálati mechanizmus nem felel meg a Vinter-ügyben kimondott standardoknak, mert nem biztosította a reális lehetőségét a szabadságra bocsátásnak. Először is a végső döntés a kötelező kegyelmi eljárásban még mindig a köztársasági elnök diszkrecionális jogkörébe tartozik, amely aggodalmakat vet fel. Bár a Kegyelmi Bizottság feladatkörébe tartozik, hogy egy indokolt véleményben leírja, a kegyelemet meg kell-e adni, azonban a köztársasági elnök nem köteles indokolni végső döntését akkor sem, ha az a bizottság állásfoglalásával ellentétes. A törvény nem ad semmilyen speciális iránymutatást a tekintetben, hogy a köztársasági elnöknek az egyes ügyek elbírálásakor milyen kritériumokat kell számításba vennie, ezzel kizárja annak lehetőségét, hogy a fogvatartottak tudatában legyenek annak, mit kell tenniük annak érdekében, hogy a feltételes szabadságra bocsátásukat engedélyezzék. Ugyancsak kizárja a lehetőségét annak, hogy megfelelő módon figyelembe vegyék a fogvatartott változását a rehabilitáció irányába, bármilyen szignifikáns is legyen az. Ezen túl a köztársasági elnök kegyelme csak akkor érvényes, ha azon az igazságügyekért felelős miniszter aláírása is szerepel. Az új rendszer nem határozza meg, azokat a szempontokat, érveket, amelyeket a miniszternek számításba kellene venni annak eldöntésére, hogy aláírja-e a döntést, továbbá ennek kapcsán indokolási kötelezettség sem terheli.

A bizottság is rámutatott, hogy a kötelező kegyelemi eljárásra negyven év után kerülhet sor, amely sokkal hosszabb periódus, mint a Vinter-ügy kapcsán meghatározott elfogadható időtartam.

Indokolás és a bíróság döntése

Általános elvek:

A bíróság a Murray kontra Hollandia-ügy (ügyszám: 10511/10) kapcsán ismét kimondta, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésének de facto csökkenthetőnek kell lennie. A korábbi ügyek kapcsán a bíróság megállapította, hogy önmagában az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésének kiszabása nem ütközik sem az Egyezmény 3., sem egyéb cikkébe és amennyiben a büntetés de iure és de facto csökkenthető, úgy nem merül fel az Egyezmény 3. cikkének megsértése. A Vinter-ügy kapcsán az EJEB úgy érvelt, annak érdekében, hogy a kínzás tilalmával kompatibilis legyen a büntetés, már a büntetés kezdetétől fenn kell állnia a szabadságra bocsátás és a felülvizsgálat lehetőségének egyaránt. Továbbá rögzítette, hogy az a rendszer tekinthető optimálisnak, ahol a felülvizsgálatra 25 évet követően kerül sor először. A fogvatartott büntetése nem tartható fenn, kizárólag akkor, ha a legitim büntetőjogi alapjai fennállnak a bebörtönzésnek, amely magában foglalja a büntetést, az elrettentést, a társadalom védelmét és a rehabilitációt. A büntetés kezdetekor e feltételek fennállnak, azonban az egyensúly – e büntetést igazoló tényezők között – nem statikus és a büntetés ideje alatt változhat. Ezen faktorok fennállása, valamint a büntetés fenntartásának jogossága egy megfelelő ponton elvégzett felülvizsgálattal ítélhető meg. A felülvizsgálat annak érdekében szükséges, hogy az életfogytig tartó büntetés csökkenthető legyen, ezért a helyi hatóságoknak kell megállapítani, hogy a büntetés tekintetében beállt-e bármilyen változás a fogvatartottnál, fennáll-e a legitim alapja a büntetés további végrehajtásának. Ezen következtetéseknek pedig világos és egyértelmű szabályokon kell alapulniuk, továbbá a belső jogban meghatározott feltételrendszernek reflektálnia kell a bíróság esetjogára. Erre figyelemmel a szabadságra bocsátás nem függhet személyes októl, mint például egészségi állapot megromlása vagy idős kor, az értékelésnek már korábban fennálló, objektív kritériumokon kell alapulnia. A fogvatartott felülvizsgálathoz való joga magában foglalja, hogy az értékelésnek releváns információkon kell alapulnia és a felülvizsgálatnak eljárási garanciákat kell tartalmaznia. Ezen felül a fogvatartott számára egyértelmű kell legyen, hogy mely feltételek fennállása estén engedélyezhető a feltételes szabadságra bocsátása, illetve, hogy ehhez neki mit kell megtennie, mindezt pedig a bírói felülvizsgálat lehetőségével ki kell egészíteni.

Az általános elvek a jelen eljárásban

Az idézett Magyar László-ügyben a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés Magyarországon de iure és de facto sem volt csökkenthető. A bíróság álláspontja szerint az elnöki kegyelem intézménye – amely ekkor az egyetlen kegyelmi lehetőség volt – nem felelt meg a csökkenthetőség kapcsán a Vinter-ügyben kimondottaknak. Az állam erre válaszként bevezetette az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésének automatikus felülvizsgálatát. Az új szabályozás értelmében a kötelező kegyelmi eljárásra negyven év elteltével kerül sor.

A bíróság a Vinter-ügyben akként érvelt, hogy az ítélet nem ütközik az Egyezmény 3. cikkébe, amennyiben a szabadságra bocsátás és a felülvizsgálat lehetősége a büntetés kezdetének időpontjától fennáll. Ezen felül a hasonló esetekben és a nemzetközi jogban is támogatott az a nézet, hogy a felülvizsgálatnak legkésőbb a büntetés megkezdésétől számított 25. évben meg kell történnie, ezt követően pedig bizonyos időszakonként ismételten.

A bíróság felhívta a figyelmet a Bodein kontra Franciaország-ügyben (ügyszám: 40014/10) rögzítettekre, amelyben azt vizsgálták, hogy fennáll-e a csökkenthetőség lehetősége abban az esetben, ha a felülvizsgálatra a büntetés megkezdését követő harminc év után kerül sor. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy ez a rendszer megfelel a Vinter-ügyben felállított kritériumoknak. A döntést azzal indokolták, hogy a francia rendszerben a büntetés kezdő időpontjába beleszámít minden olyan időtartam, amely a szabadságtól való elvonással jár, így az előzetes letartóztatás is. Mivel így a kérelmező huszonhat évvel az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésének megkezdését követően kérelmezhette feltételes szabadságra bocsátását, így a büntetés csökkenthetőnek minősül az Egyezmény 3. cikkének fényében.

Ami a jelen ügyet illeti, a kormány akként érvelt, hogy a negyven éves időtartam, a büntetési, megtorlási szakasznak felel meg és az elkövetett bűncselekmény körülményeire tekintettel arányos, továbbá, hogy a Vinter-ügy kapcsán megállapított 25 év nem tekinthető elfogadott standardnak.

A bíróság egyetért a kormány azon álláspontjával, hogy az államok a büntető igazságszolgáltatás területén, a büntetés kiszabásában mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, azonban ez nem lehet korlátlan. Ennek fényében a bíróság megjegyezi, hogy a negyven év, amely alatt a fogvatartottnak várnia kell, mielőtt kegyelmi eljárás indulhatna az ügyében, számottevően hosszabb időszak, mint az a maximum időkeret, amely a felülvizsgálat szempontjából ajánlott az életfogytig tartó szabadságvesztéses ügyek kapcsán.

Bírósági Döntések Tára

A folyóirat egyfelől publikációs fórumot kíván biztosítani a megyei, illetve az ítélőtáblai döntések számára, másfelől azzal, hogy a mértékadó bírósági döntések közül válogat, a jogalkalmazás egységességét kívánja támogatni.

További információ és megrendelés >>

Továbbá – ellentétben a Bodein-ügyben hivatkozottakkal – a kormány nem érvelt azzal, hogy az előzetes letartóztatás vagy a tárgyalás idején letöltött időszak a negyven év részét képeznék a kötelező kegyelmi eljárás szempontjából.

A bíróság nem juthat más következtetésre, mint, hogy az ilyen elhúzódó várakozási időszak túlmutat az állam mérlegelési jogkörén, bármilyen széles is legyen az állam mozgástere. Azon érvre tekintettel, hogy a kötelező kegyelemi eljárást megelőzően is a fogvatartottak előterjeszthetnek kegyelmi kérvényt, mindenféle időkorlát nélkül, a bíráság megállapította, hogy mindkét kérelmező élt e lehetőséggel, kegyelmi kérvényüket azonban elutasította a köztársasági elnök. A bíróság rögzítette, az eljárásban nem azt kell megállapítani, hogy a kegyelmi kérvény elutasítása az Egyezmény 3. cikkelyébe ütközik-e vagy sem, hanem, hogy a jogi keretek adottak-e Magyarországon arra, hogy a kérelmezőnek a büntetés megkezdésétől rendelkezésékre áll egy mechanizums vagy lehetőség a felülvizsgálatra. A bíróság azt állapította meg, hogy önmagában a köztársasági elnöki kegyelem intézménye nem biztosítja de iure és de facto az ítélet csökkenthetőségét.

Összességében az, hogy a kérelmezők pusztán negyven év után reménykedhetnek a szabadságra bocsátásban, a bíróság számára megalapozza azt az álláspontot, hogy a jelenlegi magyar szabályozás nem biztosít tényleges lehetőséget az életfogytig tartó szabadságvesztés csökkenthetőségére. Ilyen hosszú várakozási időszak jogtalanul késlelteti a hatóságokat annak megállapításában, hogy bekövetkezett-e változás az elítélt esetében.

Az új szabályozás – 2013. évi CCXL. törvény – keretében már meghatározták azon kritériumokat, amelyeket a Kegyelmi Bizottság a döntés során figyelembe vesz (46/C. §), ezzel a szabályozás eleget tesz annak a követelménynek, hogy a döntés korábban meghatározott, objektív okok alapján szülessen meg. Azonban úgy tűnik, hogy a szabályozás e része nem vonatkozik a köztársasági elnökre, mint arra a személyre, aki a végső döntést meghozza, tehát a köztársasági elnököt nem köti az új szabályozás annak értékelésében, hogy a büntetés fenntartásának legitim alapjai fennállnak-e. Továbbá sem a részére, sem az igazságügyért felelős miniszter részére nem ír elő a törvény indokolási kötelezettséget a döntés kapcsán akkor sem, ha az eltér a Kegyelmi Bizottság döntésétől, valamint határidőt sem szab a döntés meghozatala tekintetében.

Figyelemmel arra, hogy a kérelmezőknek milyen hosszú időt kell várniuk a kötelező kegyelmi eljárás megkezdésére valamint az eljárási biztosítékok hiányára, a bíróság nincs meggyőződve arról, hogy a kérelmezők életfogytig tartó szabadságvesztését csökkenthetőnek lehet tekinteni az Egyezmény 3. cikke szerint.

Fentiekre tekintettel a bíróság hat-egy arányban megállapította az Egyezmény 3. cikkének megsértését.


Kapcsolódó cikkek

2024. február 28.

A gyermekek jogellenes külföldre vitele

Európai előírások és konkrét nemzeti jogszabályok összevetéséről döntött az EU Bírósága egy különösen érzékeny témában, a gyermekek jogellenes külföldre vitelével kapcsolatban. Lényege a visszavitel iránti kérelmek elbírálására vonatkozó, a gyermekek érdekeit szolgáló gyors eljárások biztosítása.