Két állam része, mégis magára hagyva


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

E dolgozat, mely a nemzetközi területrendezés kényes problémáját boncolgatja, a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkírópályázat keretében született, és 6. helyezést ért el.


Egy évtizede húzódó probléma, emberi hanyagság, nemzetközi jogi ügy, vagy pusztán szomszédok közötti nézeteltérés? És a bele nem nyugvás, hogy a területrendezés, a határvonal kérdése végre megoldódjon. Írásomban egy egyedülálló és egyúttal igencsak kényes témát boncolgatok, és igyekszem hatásosan szemléltetni a probléma súlyosságát és a hatóság hozzáállását mindehhez.

Kengyija, Karapandzsa horvát föld, de Szerbia fennhatósága alá tartozik. Nem ez az egyetlen ilyen terület Horvátország peremén, amely Szerbiába nyúlik, viszont az egyetlen, amely ténylegesen lakott. A szóban forgó területen 20-24 személy él, magyar és horvát nemzetiségűek egyaránt. Zömében idős emberek, hiszen a családtagjaik már beköltöztek a falvakba, városokba. Kengyija, Karapandzsa körülbelül 3 ezer négyzetméter nagyságú terület, a Duna bal partján fekszik. Keletről a Bajai Ferenc csatorna, délről a Szerb Köztársaság, nyugatról a Duna, Horvátország, északról pedig a Magyar Köztársaság határolja körül. Eme elszigetelt földterületnek egyharmad része szántóföld (mezőgazdaságra szolgál – Kengyija), kétharmad részét pedig lombhullató erdő borítja (Karapandzsa).

Kengyija Batina-Bezdán irányában közelíthető meg, az 51-ik Vajdasági Divizió nevet viselő hídon keresztül, amely Horvátországot és Szerbiát köti össze, Magyarország irányából pedig a töltésen át, amely Új Mohács irányából indul és Baracska, Kengyija mellett halad Apatin felé. Ismervén Kengyija lakóit, közel áll hozzám a probléma, hiszen mindazok mellett, hogy horvát állampolgárok, magyar nemzettársaim is egyben. Éppen ezért meggyőződésem, hogy nem egy megoldhatatlan problémával nézünk szembe, pusztán a jóakarat, a lojalitás és az együttműködés szükségeltetik ahhoz, hogy megoldódjon a mintegy egy évtizedes gyalázatos helyzet, amely az ország szégyenének is nevezhető.

Jugoszlávia idején Kengyija, Karapandzsa településnek minősült és a földhivatal nyilvántartása alapján Batina helyi választmányához, Pélmonostor községhez tartozott. Fejlettségét és a mai horvát területhez való tartozását mutatja, hogy a közigazgatási ügyeket Batinán és Pélmonostoron intézték (útlevél, személyi igazolvány, házasságkötés, anyakönyvezés, adóbevallás, egészségbiztosítás stb.). Ezek a területek Batina éléskamrái voltak a mezőgazdasági termések tárolásakor; a fatermelés tüzelőanyag- és bútorkészítésre szolgált. A kengyijai lakosok szoros kapcsolatot ápoltak a batinaiakkal – odajártak piacolni, ez volt az elsődleges jövedelemforrásuk. Az infrastruktúra csak részlegesen volt kiépítve, körülbelül három kilométer aszfalt, a többi pedig földes út volt. Az áramszolgáltatás jelen volt, viszont a telefon- és vízvezeték hálózat nem létezett ezen a vidéken. A turizmus az 1980-as évek elején igencsak fellendült, köszönhetően a bezdáni mezőgazdasági szövetkezetnek, amely Kengyija területén több száz hektárnyi szántóföldet művelt. A szövetkezetnek érdekében állt, hogy a turizmus is fejlődjön, és ezt a természeti adottságok tették lehetővé – a megőrzött és érintetlen környezet. A szövetkezet indíttatásából épült egy kastélyhoz hasonló épület, mely vendéglátói célokat szolgált, étteremként működött. Ezzel párhuzamosan főként zombori lakosok építettek maguknak nyaralókat a Bajai Ferenc csatorna partján.

Szerbia zászlaja. A nagy kérdés, kinek mi a fontos és mit tűz a sajátjára?

A horvát honvédelmi háború után Kengyija, Karapandzsa települést utcának minősítették, szintén Batina részeként. Területileg Eszék-Baranya megyéhez és a Darázsi járáshoz tartozik, viszont szerb fennhatóság alatt van, ami azt jelenti, hogy a szerb rendőrség, járőrség felügyeli ezt a területet, valamint az áramszolgáltatást a szerb „Elektro Vojvodina” biztosítja. Ezek az egyedüli szempontok, amelyek alapján a szerb állam a fennhatóságot gyakorolja. Kell-e még bizonyíték arra, hogy Kengyija horvát területhez tartozik? A II. világháború után dőlt el nagymértékben a Horvátország és Szerbia közötti határvonal. Jugoszlávia háború utáni helyreállítása a Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanácstól (AVNOJ) függött. Később, 1945. április 6-án a Vajdasági Nemzeti-felszabadító Tanács ülésén véglegesen eldöntötték, hogy létrehozzák az autonóm Vajdaságot Szerbián belül.

Ugyanezen az ülésen tárgyalták Baranya helyzetét is, de a kérdést nem oldották meg teljesen. Az azonban egyértelmű volt, hogy a résztvevők többsége horvát területnek tekinti. A baranyai helyzet nyitott maradt mindaddig, amíg a helyi lakosok el nem döntik, hova tartoznak. Akárhogyan is, a tanács tagjainak többsége osztozott azon a véleményen, hogy Baranya a szövetségi Horvátország része. Végül a Đilas-i bizottság volt elsősorban a felelős, hogy meghatározza a határ irányát Szerbia (Vajdaság) és Horvátország között. Az eredmények, következtetések, javaslatok voltak az alapok ahhoz, hogy megértsük a mai horvát-szerb határigazítást. A jelentésben a bizottság először a vitatott területeket definiálta az alábbiak szerint:
a) kerületek: Szabadka, Zombor, Apatin, Odžaci – észak, észak-kelet a Dunától (Bácska);
b) kerületek: Batina, Dárda, a Dráva és a Duna között (Baranya);
c) kerületek: Vukovár, Šid, Ilok – dél-nyugat és délre a Dunától (Szerémség).

A magyarázat Baranya helyzetére inkább csak rövid volt, mint egyértelmű: Baranya és Dárda kerületeket egybevették, mivel itt a szláv kisebbség, a horvát volt többségben. Mindkét kerület nyugat felé hajlik a gazdasági feltételek szempontjából. Megjegyezendő, hogy a Đilas-i Bizottság 241 kilométernyi határvonal-elhatárolást határozott meg Horvátország és Szerbia között Vajdaság felé.

A horvát és szerb elhatárolás vitája azért alakult ki, mert elsősorban a történelmi értelmezést követik, amely szerint a határ a Duna folyamát és további kanyargásait követi, összekapcsolva a hidrológiai munkálatokkal, amelyek a Duna folyását szabályozzák. A probléma gyökere, hogy elsőként a helyrajzi határ volt meghatározva a folyó folyásának megváltoztatására. A Duna folyását a 19. században már változtatták, az eredmény pedig egy rövidebb folyású Duna lett, az előző helyrajzi Duna folyásához képest. Szignifikáns az, hogy a helyrajzi határértékek nem lettek felülvizsgálva annak érdekében, hogy az új mederben folyó Duna pozíciójával egybeessen. Horvátország hivatalos álláspontja szerint a Duna folyását kellene követni döntően, a határigazítás nem azonos a Duna jelen folyásával. Zágráb szerint a Đilas-i Bizottság egyszerűen csak követi a terület általános felosztását, az elhatárolást a határvonal gyakorlatában. Ellenben a jugoszláv hatóságok fenntartották, hogy a jelenlegi nemzetközi határ egybevág az aktuális Duna folyással. Az 1945-ös elhatárolás (Đilas-i Bizottság), úgy határozta meg az elhatárolást, hogy a Duna fő hajózási csatornájának a középvonalát vette figyelembe. Nemzetközi jogi szempontból a Daytoni egyezményt lehet megemlíteni, amely a háborús időkben egyedüli egyezményként foglalkozott a témával. Az egyezmény kimondta, hogy a természetes határt kell figyelembe venni, ami azt jelenti, hogy Horvátország és Szerbia esetében a Duna folyását. Ezen állapotot akkor lehet megváltoztatni, ha a felek egy új szerződésben megállapodnak (amire a mai napig nem került sor).

Dubrovnik madártávlatból. Elröppent illúziók?

Horvátország pusztán háttérszereplőként vett rész ezen egyezmény részeként, sajnos nem sok rendelkezés tért ki Horvátország helyzetére. 1995. november 12-én a horvát köztársasági elnök, Franjo Tuđman és a szerb köztársasági elnök, Slobodan Milošević megegyezett a Kelet-Szlavónia és Baranya kérdésről – ezt egy egyezmény formájában tették, amelyet Erduti (Erdődi) egyezménynek nevezünk. Tuđman elsődleges célja Kelet-Szlavónia visszaszerzése volt, amelyet a szerbek még a háború elején foglaltak el, és azóta is az ellenőrzésük alatt tartottak. A horvátok által Krajinában indított eredményes felszabadító hadműveleteket nem sikerült Kelet-Szlavóniára kiterjeszteni, így a terület további sorsáról a feleknek Daytonban kellett dönteniük. Tuđman másik célja a Bosznián belüli határvonalaknak a horvát etnikum szempontjából kielégítő megvonása volt. Szerette volna például horvát fennhatóság alatt tartani a Prevlaka-félszigetet, amely a Montenegróhoz tartozó kotori öböl bejáratát ellenőrizte, és amelyre a boszniai szerbek igényt tartottak. A Dubrovnik fölötti hegyeket is szívesen látta volna boszniai horvát ellenőrzés alatt, hiszen a háború alatt onnan lőtték az adriai várost. A szerződés tartalmazta, hogy lesz egy 12 hónapos átmeneti időszak, de ha a felek kérik, ezt meg lehet hosszabbítani. Az ENSZ Biztonsági Tanácsától kérték, hogy állítsanak fel egy megfigyelő szervet az átmeneti időszak idejére, azon emberek érdekében, akik itt élnek, vagy visszatérnek otthonaikba. Valamint a Tanácstól kérték még, hogy az átmeneti időszakra engedélyezze a nemzetközi katonai erők működését, akik segítenek a béke és a rend, a biztonság fenntartásában, valamint az egyezmény végrehajtásában. Ez az egyezmény kifejezetten az élet, a rendezett körülmények, a hatalom, a szervek visszaállítására törekedett. A határ kérdéséről egyáltalán nem szólt, az egyezményben foglaltakat sikeresen megvalósították és végrehajtották.

További megoldás keresése érdekében, 2007-ben a Darázsi Járás Magyar Kisebbségi Önkormányzata kérelemlevéllel fordult (Kengyija, Karapandzsa ügyének rendezése) a volt köztársasági elnökhöz, Stjepan Mesićhez. Az elnök hivatala válaszában elmondta, hogy a soron következő nemzetközi ülés napirendre tűzi a témakört. A kérelemlevél eljutott a Külügyminisztérium és az európai integráció országos titkárához, Hidajet Biščević úrhoz is, aki a határprobléma kérdéskörrel van megbízva. Válaszában elmondta, hogy a Külügyminisztérium megtesz mindent a kapcsolatok fejlesztésére a fennálló kérdések tekintetében a határ menti országokkal, így Szerbiával is – különösen nagy erőfeszítéseket fektetnek a határvonal helyes megállapítása érdekében. Nem tudta eléggé hangsúlyozni: a horvát oldal a bilaterális beszélgetések és találkozók során milyen erőteljes hangsúlyt fektetett arra, hogy a határvonal probléma megoldódjon, és hogy a soron következő Vegyes Diplomácia Ellenőrző Bizottsági ülésen a szerb képviselők figyelmét felhívja a konkrét problémára a kengyijai lakosok ügyében. Az ügyben azóta sem kapott a kisebbségi önkormányzat semmilyen értesítést arról, hogy történt-e előbbre jutás, hogy sikerült-e felhívni a szerb képviselők figyelmét a jelenlévő problémára. A Horvátországi Hazatelepülők Közössége szintúgy megpróbált előrelépést kieszközölni az ügyben, 2010-ben két kérelemlevéllel is fordultak az akkori miniszter asszonyhoz, felhívva a figyelmét arra, hogy nem történt változás a kengyijai lakosok életviszonyainak rendezése érdekében. Leírták, hogy a horvát állam tehetetlensége miatt 900 ember felvette a szerb állampolgárságot, amellyel lehetőségük nyílt arra, hogy a megélhetésüket biztosító mezőgazdasági termékeiket eladhassák a szerb állam területén. Felhívták a figyelmet arra is, hogy ez a horvát terület (Kengyija, Karapandzsa) ugyan kevés lakossal rendelkezik, azonban mintegy 600 hektárnyi megművelhető földről és 300 hektárnyi erdős területről van szó. Ezért arra apelláltak, hogy a kengyijai lakosok mielőbb egyedi kishatár átlépőket kaphassanak, hogy a horvát határon probléma nélkül kelhessenek át, és hogy a termékeiket eladhassák Batinán, Monostoron vagy Eszéken. Sajnos a kérelmek nem találtak halló fülekre, ugyanis a mai napig nem érkezett válasz és változás sem történt.

A leírtakat figyelembe véve, nemzetközi jogi szempontból azt mondhatom, hogy enklávéról beszélünk, legalábbis kísértetiesen hasonlít hozzá. Az enklávék eredeti jelentése azt a helyzetet jelöli, amikor az egyik állam területének egy része a másik állam területébe ékelődik, azaz az enklávét ez utóbbi állam területe körülzárja. Számos ilyen példával találkozunk a világban, például Afrikában Angolához tartozik északon egy Cabinda nevű kis, olajban bővelkedő terület, amelyet Zaire (most Kongó) szárazföldi területe választ el Angola többi részétől. Amikor az állam szárazföldi területe, amelyet teljes egészében egy másik állam szárazföldi területe vesz körül, megközelítése csak a másik államon keresztül történhet. Ilyen a Svájc területén levő olasz Campione és Büsingen, továbbá Európában az orosz föderációhoz tartozik a volt keleti Poroszországból kialakított Kalinyingradi terület, melyet két állam, Litvánia és Belorusszia is elvág Oroszországtól. Az enklávénak lehet tengerpartja: ilyen volt Namibia területén Walvis Bay, mely később Namibiához került. Előfordulhat az is, hogy az államterület egésze egy másik államba van bezárva – ilyen enkláve Európában San Marino – Olaszországba beékelve, vagy Lesoto királyság Afrikában, amelyet a Dél-Afrikai Köztársaság területe vesz teljes egészében körül. Megemlíthetők még Ceuta és Mellila spanyol területek Marokkóban. Ilyen enklávé megközelítése csak a másik állam területéről lehetséges, és ez nemzetközi jogi vitára adhat lehetőséget. Az enklávékkal kapcsolatos alapkérdés az ország területe és része közötti szabad kommunikáció biztosítása, mely a másik ország szempontjából tranzit megengedést jelent. E tárgyat nemzetközi szerződések szabályozzák. Felvázolva eme példákat, szembetűnő, hogy számos fajtája van az enklávéknak a világban, amelyek segítséget nyújthatnának Horvátországnak és Szerbiának a terület- és határrendezés kérdésében. A 1990 években lezajlott geopolitikai változások legtragikusabb fejezetét a Jugoszláviában kirobbant háborúk alakították. Legkevésbé talán Szlovéniát befolyásolta a háború, mivel néhány nap háború után rálépett arra a pályára, amelyen a közép-európai országok is elindultak néhány évvel korábban. Ez jól megfigyelhető, hiszen már csatlakozott az Európai Unióhoz és fejlődőképes országnak mutatja magát. Horvátország már nem mondhatja magát ilyen szerencsésnek, bár fényes sikereket aratott 1995-ben, nemcsak helyreállította az integritást, hanem majdnem teljesen homogén nemzetállamot is sikerült létrehoznia. Azonban paradox módon Tuđmannak sem magát, sem a rendszerét nem sikerült elfogadtatnia Európával.

Horvátország 1991-ben ugyan Szlovéniával együtt szándékozott indulni Európába, mégis csak tavaly sikerült révbe érnie. Azonban azt lehet mondani, hogy a 1990-es évek legnagyobb vesztese a Balkánon Szerbia volt. A világ a mai napig Belgrádot tekinti a háború kirobbantójának. 1992-2001 között szinte teljes nemzetközi elszigeteltségben élt, gazdaságilag térdre kényszerült. A Nagy Szerbiáról szőtt tervek szertefoszlottak. Habár, a konfliktusok mindvégig Jugoszlávia egykori határai között maradtak, hatásuk az egész világra kiterjedt. Legfontosabb tényező talán az, hogy Brüsszelben felismerték: a térség államainak be kell kerülniük az európai vérkeringésbe. A Balkán konszolidációja talán azzal fejeződhet be, hogy minden állam csatlakozik az Európai Unióhoz, talán, ezáltal Kengyija, Karapandzsa terület problémája is meghallgatásra talál.

Az írás szerzője: Sipos Krisztina

 

Források, felhasznált irodalom:
Bokorné Szegő Hanna: Nemzetközi jog, Aula Kiadó, 1997.
Bruhács János: Nemzetközi jog II., Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 1997.
Nagy Károly: Nemzetközi jog, Püski Kiadó, Budapest 1999.
Nguyen Quoc Dinh, Patrick Daillier, Alain Pellet, Kovács Péter: Nemzetközi közjog, Osiris, Budapest, 1997.
Blaise Tchikaya: Jogesetek a nemzetközi bíróság gyakorlatából, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002.
Lamm Vanda: A hágai Nemzetközi Bíróság döntései, Gondolat, Budapest, 1984.
Juhász József-Márkus László-Tálas Péter-Valki László: Kinek a békéje?, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2003.
Mladen Klemenčić, Clive H. Schofield: War and peace on the Danube: the evolution of the Croatia-Serbia boundary, 2001.


Kapcsolódó cikkek