A szabadsághoz és biztonsághoz való jog

Szerző: Kiss Anna
Dátum: 2016. április 20.
Rovat:

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 9. cikke és az Európa Tanács Emberi Jogok Európai Egyezményének (Egyezmény) 5. cikke csaknem egyezően szabályozza a szabadsághoz és biztonsághoz való jogot.


Az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 9. cikke és az Európa Tanács Emberi Jogok Európai Egyezményének (Egyezmény) 5. cikke csaknem egyezően szabályozza a szabadsághoz és biztonsághoz való jogot, mely tartalmilag az alábbiakat jelenti:

–    Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Senkit sem lehet önkényesen őrizetbe venni vagy letartóztatni, kivéve, ha ezt a törvényben meghatározott okok, feltételek alapján, legális eljárásban az erre feljogosított szerv teszi.
–    Minden letartóztatott személyt, az általa értett nyelven, haladéktalanul tájékoztatni kell letartóztatása okairól és az ellene felhozott vádról.
–    Akit bűncselekmény vádjával őrizetbe vettek, illetve letartóztattak, a legrövidebb időn belül bíró (vagy a törvény értelmében bírói hatáskört gyakorló más hatósági személy) elé kell állítani; a terheltnek joga van arra, hogy ügyében ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak, vagy szabadlábra helyezzék.
–    Az őrizetbe vett, vagy letartóztatott terhelt jogosult bírósághoz fordulni avégett, hogy az késedelem nélkül döntsön a fogva tartás törvényességéről, és rendelje el a szabadlábra helyezését, amennyiben a fogva tartás nem törvényes.
–    A törvénytelenül letartóztatott vagy fogva tartott személynek joga van kártalanításra.

Ülésezik az ENSZ Biztonsági Tanácsa

Az Egyezmény 5. cikkében megfogalmazott szabadsághoz való jog sok esetben vita tárgyát képezi Strasbourgban, mert nehéz meghatározni, vajon mit is jelent pontosan a szabadságtól megfosztás. Ennek ellenére az Emberi Jogok Európai Bírósága (Bíróság) az esetek nagy részében megállapítja az 5. cikk első bekezdésének sérelmét.

A Lukanov kontra Bulgária- (21915/93, 1997. március 20.) ügyben a kérelmező a korábbi bolgár miniszterelnök-helyettes, aki sérelmezte, hogy az ellene sikkasztás bűntette miatt indult büntetőeljárásban előzetes letartóztatását rendelték el. A Bíróság megállapította, hogy a strasbourgi eljárás során Bulgária nem nyújtotta be azokat a bizonyítékokat, amelyek alátámasztották volna a megalapozott gyanút arra vonatkozóan, hogy az eljárás alá vont személy a saját maga vagy harmadik személy számára előnyt akart szerezni. A Bíróság nem fogadta el az állam védekezését, miszerint a szabadságtól való megfosztás jogszerű lett volna, és bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúján alapult.

Az ügy érdekessége, ahogyan a bolgár legfőbb ügyész „védekezett”. Észrevételeiben utalt a bolgár jogra, mely szerint, ha az elkövető más tulajdonával úgy rendelkezik, mintha az a sajátja lenne, s ez a tényleges tulajdonos érdekeit sérti, akkor megvalósul a sikkasztás. A bűncselekmény tényállásának nem szükséges eleme, hogy a terhelt saját maga vagy harmadik fél számára előnyt kívánt-e szerezni. A konkrét esetben, mivel testületi döntés következtében keletkezett a gazdasági kár, a határozatot hozó testület valamennyi tagja ellen büntetőeljárás indult. A legfőbb ügyész ugyanakkor elismerte, hogy a panaszos előzetes letartóztatásának idején „nem volt abban a helyzetben, hogy megállapítsa, vajon volt-e bűncselekmény elkövetésére irányuló szándék. Úgy ítélte meg – figyelemmel az ügy körülményeire és bonyolultságára – ez csak az előzetes nyomozás során dönthető el. Habár kifejezetten nem szerepel a kérelmező előzetes letartóztatását elrendelő határozatban, a döntést a kérelmező személye s az elkövetett bűncselekmény súlyossága figyelembevételével hozták meg.” A Legfelsőbb Bíróság is hangsúlyozta döntésében, hogy a volt bolgár miniszterelnök-helyettes hatalma „kivételesen széleskörű hatalom, amivel pozíciója folytán rendelkezett, nagyobb lehetőséget biztosított számára, hogy megszökjön, vagy további bűncselekményeket kövessen el a már elkövetettek mellett. Ráadásul helyzete a társadalomban, számos külföldi kapcsolata, megismételt útlevél visszaadása iránti kérelmei voltak azok a szempontok, amik jogszerűvé tették előzetes letartóztatásba helyezését.” A legfőbb ügyész megítélése szerint a panaszos előzetes letartóztatása összhangban volt a bolgár joggal, beleértve az alkotmányt is, és összhangban volt továbbá az Egyezmény 5. cikkének 1/c. pontjában foglaltakkal.

A Bíróság a bolgár kormány azon észrevételeit illetően, mely szerint a panasz alapjául szolgáló intézkedéseket független hatóságok hozták, hangsúlyozta, a kormányok felelnek az Egyezmény alapján az ilyen hatóságok tevékenységéért, ahogy bármely más kormányszerv tevékenységéért is. A Bíróság hangsúlyozta, hogy számára – valamennyi ügyben – az állam nemzetközi jogi felelőssége a főkérdés.

Az Európai Emberi Jogi Bíróság épülete

A strasbourgi eljárás során a Bíróság számára központi kérdésként az Egyezmény 5. cikkének első bekezdése, s ehhez kapcsolódóan az előzetes letartóztatás jogszerűsége merült fel. Ennek kapcsán a Bíróság megvizsgálta a bolgár jogszabályokat, és megállapította, hogy bár a kérelmező, mint a bolgár kormány tagja, részt vett olyan döntésekben, melyekben egyes fejlődő országoknak bizonyos összegeket ítéltek oda segélyként és kölcsönként, mindazonáltal az előzetes letartóztatás jogszerűségét igazoló egyik büntető törvénykönyvi rendelkezés sem írta elő, hogy bárki büntetőjogi felelősségre vonásnak teszi ki magát ilyen jellegű testületi döntésben való részvétellel. Ráadásul olyan bizonyítékot sem hoztak fel ellene, amely igazolná, hogy a hivatkozott döntések jogellenesek voltak. (http://kuria-birosag.hu/hu/ejeb/lukanov-bulgaria-elleni-ugye-2191593)

A Magyarországgal szemben indított eljárások közül talán az egyik legérdekesebb a Gajcsi kontra Magyarország-ügy (34503/03, 2006. október 3.). A tényállás szerint a panaszos már 3 éve egy pszichiátriai intézetben volt, amikor a bíróság a fogva tartás törvényességének éves felülvizsgálatát végezte. „A bizonyítékokra és a szakvéleményre támaszkodva a bíróság megállapította, hogy indokolt és törvényes a páciens meghosszabbított pszichiátriai kezelése. A páciens további terápiát igényel.” A panaszos jogorvoslatot nyújtott be, és ebben arra hivatkozott, hogy a bíróság határozatában érdemi hiányosságok vannak, és a fogva tartásának elrendelése nem „a törvényben meghatározott eljárás” keretében történt, továbbá nem indokolták a döntést. A fellebbezését a magyar bíróság elutasította. Ezt követően fordult a panaszos Strasbourghoz, ahol a Bíróság megállapította az Egyezmény 5. cikk (1) bekezdésében foglaltak sérelmét. A strasbourgi ítélet szerint bármely szabadságmegvonási formát nemcsak a nemzeti jog anyagi és eljárási rendelkezéseivel összhangban, hanem magának az 5. cikknek a célját szem előtt tartva kell foganatosítani, megvédve az egyént az önkényességtől. A Bíróság megvizsgálta a releváns nemzeti jogi szabályt erre vonatkozóan, mely hangsúlyozza a veszélyességet, mint a kényszer-gyógykezelés elrendelésének egyik előfeltételét. Ugyanakkor a nemzeti bírósági határozatokban nem volt nyoma a panaszos állítólagos vagy potenciálisan „veszélyes magatartása” értékelésének, így a fogva tartásnak nem volt meg a jogalapja. (EEJB, 34503/03, 2006. október 3-i ítélet)

A mentális sérültek jogaival kapcsolatban lásd továbbá az Európai Emberi Jogi Bíróságnak az e témával kapcsolatos összefoglalóját: (http://www.mdac.info/sites/mdac.info/file/Hungarian_Summaries%20of%20Mental%20Disability%20Cases%20Decided%20by%20the%20European%20Court%20of%20Human%20Rights.pdf).

Az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) egyik kutatása a szabadsághoz való jog megsértésével kapcsolatban megállapítja, hogy nem minősül az 5. cikk első bekezdésébe ütközőnek az, ha valakit akarata ellenére öregek otthonában helyeznek el, feltéve, hogy a mentálisan sérült személy már nem képes saját magáról gondoskodni. (Büntetőeljárási alapelvek – kézirat –, OKRI-kutatás, Bp., 2014. szerk.: Bárd P.)

Az említett kutatás kitér arra is, miszerint a strasbourgi ügyeknek speciális sajátossága, hogy az Egyezmény értelmében nem minősül előzetes fogva tartásnak a terheltnek az első fokú ítélet utáni szabadságelvonása. E tekintetben ugyanis a Bíróság az angolszász logikát követi, és úgy véli, hogy – bár az ítélet még nem jogerős – a terhelt elítéltnek minősül. Az angolszász jog értelmében a fellebbezési jog nem tekinthető automatikusnak, hanem sok esetben a fellebbezés gyakorlásához bírósági hozzájárulás is szükséges.

Kapcsolódó cikkek: