Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Alkotmánybíróság szerint mulasztott az Országgyűlés a büntetés-végrehajtási intézetben kérelmezhető közgyógyellátás terén a szükséges igazolás kiállítására jogosult orvos személyének vonatkozásában.
Az Alkotmánybíróság (AB) megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő azáltal, hogy a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (Sztv.) 50/A. § (2) bekezdésében nem rendelkezett az igényérvényesítéshez és annak elbírálásához szükséges orvosi igazolás kiállítására jogosult orvos személyéről abban az esetben, amikor a fogvatartott személy a büntetés-végrehajtási intézetben kérelmezi közgyógyellátásra való jogosultságának a megállapítását. A döntéshez Varga Zs. András párhuzamos indokolást, Szívós Mária pedig különvéleményt csatolt.
Az alapügy
A Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság bírája fordult az Alkotmánybírósághoz. Az előtte fekvő ügy felperese jogerős szabadságvesztés büntetését tölti, és kérelmet terjesztett elő az elsőfokú közigazgatási szervnél közgyógyellátásra való jogosultsága megállapítása iránt. A felperes a kérelméhez a háziorvosi igazolás csatolása helyett a büntetés-végrehajtási intézet egészségügyi osztálya által kiállított igazolást mellékelte. Az elsőfokú hatóság azonban a kérelmet elutasította: bár a felperes tekintetében a jogszabályban előírt jövedelmi feltételek ugyan fennállnak, de a gyógyszerköltségre vonatkozó igazolást nem a háziorvos írta alá, ezért az Sztv. 50/A. § (2) bekezdésében írt feltételek nem állnak fenn, így a felperes kérelme nem teljesíthető.
A fellebbezés folytán eljárt másodfokú közigazgatási szerv a fellebbezést elutasította és az elsőfokú határozatot helybenhagyta arra hivatkozással, hogy az Sztv. 50/A. § (2) bekezdése két, egyidejűleg teljesítendő feltétel fennállását írja elő a normatív jogcímen történő közgyógyellátásra való jogosultság megállapításához, és ezek közül a felperes tekintetében kizárólag az egyik, a jövedelmi feltétel teljesül, a háziorvos által kiállított igazolás nem, ezért normatív jogcímen nem jogosult a közgyógyellátásra.
A felperes ez után bírósághoz fordult. Arra hivatkozott, hogy az elmúlt húsz évben külföldön élt, európai elfogatóparancs útján hozták vissza Magyarországra, és azóta folyamatosan fogva tartják, emiatt Magyarországon háziorvossal sosem rendelkezett. Utalt arra is, hogy a Bvtv. alapján gyógyszerköltségeit köteles megtéríteni a büntetés-végrehajtási intézetnek, azonban ezt tanulmányi ösztöndíja nem fedezi. Szerinte az elutasító határozat sérti az egyenlő bánásmód elvét, és hátrányos helyzetbe hozza a fogva tartásban lévő gyógyszerellátásra szorulókat. Az indítványozó bíró osztotta a felperes álláspontját, és ezért az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte.
Az AB-döntés indokai
Az Alkotmánybíróság elsőként az indítványozó Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésének sérelmét állító indítványelemet vizsgálta meg. A bírói kezdeményezés egyrészt azt állította, hogy a közgyógyellátás a szociálisan rászoruló személyek részére egészségi állapotuk megőrzéséhez és helyreállításához kapcsolódó kiadás csökkentése érdekében biztosított támogatási forma, amelyből a jogalkotó nem akarta kizárni az elítélteket. Másrészt megállapította azt is, hogy a támadott szabály a közgyógyellátáshoz való jog érvényesítése kapcsán indokolatlanul tesz különbséget az elítéltek és a szabadlábon lévő személyek, továbbá az elítéltek körén belül is, mégpedig az alapján, hogy közgyógyellátás iránti igényüket a büntetés-végrehajtási intézetbe kerülésük előtt, vagy az után terjesztették-e elő, amikor háziorvos hiányában a támadott rendelkezésben előírt igazolást már nem tudják a kérelmükhöz csatolni.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a fogvatartottak közgyógyellátásának szempontjából a hatályos szabályozás a jogosultság megszerzéséhez olyan feltételeket is előír, amelyeknek a kérelmező fogvatartott élethelyzetéből adódóan képtelen eleget tenni, ám más – e jogosultságukat korábban megszerzett – fogvatartottak a közgyógyellátási kedvezményekben a bv-intézetben továbbra is részesülnek, ami köztük eme helyzetük szerinti különbségtételt eredményez
Az Alkotmánybíróság az érdemi döntés érdekében mindenekelőtt áttekintette az ügy elbírálásához szükséges jogszabályi környezetet. Ennek eredményeként megállapította, hogy a közgyógyellátásra vonatkozó szabályokat az Sztv. a természetbeni ellátások között szabályozza. Az Sztv.-nek a 49. §-tól az 52. §-ig terjedő, a közgyógyellátásra vonatkozó rendelkezései a személyi hatályra, azaz az igénybevételre vonatkozó speciális rendelkezést nem tartalmaz, így arra valamennyi magyar állampolgár jogosult, amennyiben eleget tesz az egyéb törvényi kritériumoknak. Megállapítható tehát, hogy a közgyógyellátásra való jogosultsághoz való hozzáférésből a jogalkotó nem akarta kizárni és nem is zárta ki a fogvatartottakat, azaz lehetővé teszi egyrészről jogosultságuk fogvatartottként történő kérelmezését és annak megállapítását, másrészről pedig a már megállapított jogosultságuk érvényesítését, a jog által biztosított kedvezmény igénybevételét a büntetés-végrehajtási intézetben.
A közgyógyellátási igazolvánnyal rendelkező személy – azaz, akinek a közgyógyellátásra való jogosultságát kérelemre indult eljárásban az illetékes közigazgatási szerv megállapította – térítésmentesen jogosult egyes gyógyító ellátásokra, ezen belül egyes, a társadalombiztosítási támogatásba befogadott gyógyszerekre egyéni gyógyszerkerete erejéig. Közgyógyellátásra normatív jogcímen pedig az a személy jogosult, akinek – gyógyszer esetében – az igazoltan szükséges, havi rendszeres gyógyszerszükségletéből adódó gyógyszerköltsége meghaladja a törvényben meghatározott mértéket, és családjában az egy főre jutó havi jövedelem nem éri el a törvényben meghatározott összeget. A jogosultságról a két törvényi feltétel együttes meglétének vizsgálata után a járási hivatal dönt. A kérelemhez igazolást kell mellékelni, amit a háziorvos ad ki, aki vagy a kérelmező által választott, vagy a kérelmező lakóhelye által meghatározott körzetben praktizáló orvos. A törvény azonban három személyi kör esetében tekintettel volt arra, hogy egyes speciális élethelyzetekben a kérelmező számára a háziorvos nem elérhető, így a személyes gondoskodást nyújtó átmeneti és bentlakásos intézményben, a gyermek- és ifjúságvédő intézetben és a nevelőotthonban elhelyezett személyek részére a törvény által előírt igazolást az intézmény orvosa állítja ki. Az Sztv.-nek a fenti, speciális élethelyzetek által indokolttá tett, az ellátásról gondoskodó intézmény orvosának igazolás-kiállítását lehetővé tevő rendelkezései között azonban a büntetés-végrehajtási intézet orvosa nem szerepel.
A vonatkozó jogszabályok vizsgálatának eredményeként az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a fogvatartottak közgyógyellátásban való részesülése szempontjából a hatályos jogi szabályozás a jogosultság megszerzéséhez olyan alaki feltétel teljesítését is előírja, amelynek a kérelmező fogvatartott élethelyzetéből adódóan képtelen eleget tenni, ugyanakkor más – ugyanezt a jogosultságukat korábban megszerzett – fogvatartottak a közgyógyellátás által nyújtott kedvezményekben a büntetés-végrehajtási intézetben továbbra is részesülnek, ami köztük eme helyzetük szerinti különbségtételt eredményez.
Az AB felidézte ugyanakkor, hogy az Alaptörvény XV. cikke alapján a törvény előtt mindenki egyenlő, Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés nélkül biztosítja. Személyek közötti, alkotmánysértő hátrányos megkülönböztetés akkor állapítható meg, ha valamely személyt vagy embercsoportot más, azonos helyzetben lévő személyekkel vagy csoporttal történt összehasonlításban kezelnek hátrányosabb módon. A megkülönböztetés pedig akkor alkotmányellenes, ha a jogszabály a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó (egymással összehasonlítható) jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne.
Mindezek alapján az AB arra a következtetésre jutott, hogy az Alaptörvény XV. cikk szempontjából a fogvatartottak azonos, így egymással összehasonlítható helyzetben vannak, a köztük fennálló különbségtételnek pedig nincs kellő súlyú alkotmányos indoka. A jogalkotó tehát önkényesen járt el akkor, amikor az Sztv. 50/A. § (2) bekezdésében a közgyógyellátásra egyébként jogosult fogvatartottak számára igényérvényesítésük feltételeként olyan személy (háziorvos) által kiállított igazolás csatolását írja elő, aki az érintett fogvatartott aktuális egészségi állapotával kapcsolatosan semmilyen információval nem rendelkezik és a fogvatartott részéről történő igénybevételét törvény ki is zárja.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az alaptörvény-ellenességet jelen ügyben a bírói kezdeményezéssel támadott jogszabályi rendelkezés hiányossága okozza. A szabályozással érintett csoport tagjai között ugyanis a hátrányos megkülönböztetés, azaz a fogvatartott személyek közti önkényes különbségtétel azáltal valósul meg, hogy a kifogásolt rendelkezés ama fogvatartottak számára, akik kifejezetten a büntetés-végrehajtási intézetben válnak először közgyógyellátásra jogosulttá, a részükre előírt orvosi igazolás tekintetében hiányos. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő, és felhívta az törvényhozást, hogy jogalkotói feladatának 2018. november 30-áig tegyen eleget.
Az ügy előadó alkotmánybírája dr. Szalay Péter volt.
