Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 277. §-a szükségszerűen érinti a Be. több releváns rendelkezését is, különösen a nyomozóhatóságok és az ügyész eljárásának dualizmusát. Fontos áttekinteni az új szabályozás okait, irányát, és felhívni a figyelmet a lehetséges további módosítandó rendelkezésekre.
I. A deliktum bevezetésének indokai
Valamely új jogintézmény bevezetését általában több tényező is indokolhatja, ezért is kell felkutatni azokat az okokat, melyek magyarázatot adhatnak a deliktumként való kezelésre. Egy-egy jogintézmény oly jogtörténeti gyökerekkel bírhat, amely hatását tekintve oly jelentős volt, hogy alkalmas lehet arra, hogy újból felelevenítésre kerüljön. Ez utóbbira kitűnő példaként szolgál az elzárás intézménye, mely az 1879. évi XL. törvényben a kihágás esetén alkalmazható jogkövetkezmény kategória volt, amely 1955-ben azonban kiveszett a büntető anyagi jogból. A jogtörténeti interpretáció, ahogyan azt a kutatás eredményei is alátámasztják, a tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának bűncselekménnyé történő nyilvánításának magyarázatára nem ad adekvát választ, de a jogintézmény történeti fejlődésének áttekintése kétséget kizáróan a jogintézmény várható hatásának bemutatásához járul hozzá.
A jogtörténeti gyökereken kívül, a nemzetközi szabályozás is említést érdemel. A témában lefolytatott kutatás alapján egyértelműen megállapítható az, hogy a tanúvallomást jogosulatlanul megtagadó tanúval szemben alkalmazható következmények, Európa szinte valamennyi országában eljárásjogi gyökerűek, és jelenleg is büntető eljárási törvényekben szabályozott intézmények. Leszögezve mégis azt, hogy az általam megvizsgált külföldi országok büntető törvényei a bűncselekményt ebben a formában nem tartalmazzák, ezáltal jóllehet a bevezetés indokai, és ez által a várható hatás tekintetében is több következtetés vonható le.
A nemzetközi elemzésből az is látszik, hogy a francia szabályozás szinte az egyedüli, az általam vizsgált külföldi országok közül (német, osztrák, olasz, spanyol, svéd, gibraltári), amely a büntető törvénykönyvében, mégpedig ott is az igazságszolgáltatás rendje ellen irányuló bűncselekmények között tárgyalja a tanúvallomás jogosulatlan megtagadását, mint deliktumot (CP. 434.-12.). Az előzőekből adódóan, álláspontom szerint az új Btk.-ban nem csak általánosságban, hanem most már bizonyítottan is, e rendelkezés vonatkozásában is a francia Code pénal megoldása látszik érvényesülni.
Tulajdonképpen e bűncselekmény megalkotásának indokaként, egy olyan eddig nem létező, nemzetközi szinten sem általánosan alkalmazott, az eddig fennálló hazai szabályozásban nem létező elméleti eshetőséget lehetne megjelölni, amely a hagyományos kutatási módszerekkel nem magyarázható. Ezáltal az olyan elgondolások, új, dogmatikailag alátámasztott, és a joggyakorlat által is igazoltan szükséges jogintézmények kerülhetnek bevezetésre, melynek várható hatásai éppen az eddigiekben felmerült jogszabályi rendelkezések között fennálló ellentmondásokból, vagy a különböző magatartások elhatárolási nehézségeiből erednek.
Simon Nikolett a Bibó István Szakkollégium által meghirdetett „Új Büntető Törvénykönyv. Hagyomány és megújulás a büntetőjogban” című versenyen III. helyezést ért el.
(A dolgozat következő részét hamarosan közöljük – a szerk.) |
|---|
II. De lege ferenda megjegyzések az új Btk. hatálybalépése kapcsán
A 2012. évi C. törvény hatálybalépése előtt kérdéses volt, hogy a tanúvallomás jogosulatlan megtagadása deliktum beiktatásával, hogyan alakulhat a rendbírságolás kiszabhatósága, és annak alkalmazási köre. Elképzelhető volt az a megoldás is, miszerint a Be. vonatkozó szabályai az új Btk. megjelenése előtti formájukban maradnának, és e mellett az új Btk., azon belül is tanúvallomás jogosulatlan megtagadására vonatkozó szabályok is hatályba lépnének. A hatálybalépés után már elmondható, hogy ez utóbbi állítás helytállónak bizonyult. Ellenben megállapítható, hogy a Be.-nek a „Kényszerintézkedés a tanúval szemben” alcím 93. §-ának (1) bekezdésében található rendelkezései garanciális jellegű módosításon estek át, mellyel érdemes külön is foglalkozni.
A rendbírságot kiszabó határozatban a tanút figyelmeztetni kell arra, hogyha a rendbírság összegét nem fizeti meg, a „bíróság elzárásra változtathatja át”. A rendbírságolás módja tehát megmarad, azonban hangsúlyoznám, hogy kizárólag a nyomozati szakban, valamint az ügyész eljárásában lehetséges, ugyanis a 2012. évi C. törvény a korábbi bírósági szakaszban kiszabható rendbírságolás nyújtotta lehetőséget átemeli az anyagi jogi rendelkezések közé, és bűncselekményi szinten szabályozza azt. Tehát a tanút, a rendbírság helyébe lépő elzárással kizárólag, a nyomozóhatóság, vagy az ügyész előtti jogosulatlan vallomásmegtagadás esetén kiszabott rendbírság megfizetésének egyszeri elmulasztásakor lehet sújtani. Hangsúlyoznám, hogy ez továbbra is csak lehetőség, csak úgy, mint a rendbírság, mely akkor alkalmazható, ha annak feltételei fennállnak. Tehát a rendbírságot meghatározott feltételek esetén felváltó elzárás alapvető jellegén, az új törvény hatálybalépése sem változtat. A Be. alapján, a rendbírság elzárásra történő átváltoztatása esetén, ezer forinttól ötezer forintig terjedő összeg helyett egy-egy napi elzárást kell számítani, mely összegről a rendbírságot kiszabó határozatban kell rendelkezni. A rendbírság helyébe lépő elzárás egy napnál rövidebb nem lehet, és a száz napon nem haladhatja túl. Erre a rendbírságot kiszabó határozatban egyidejűleg ki kell térni. A szankciórendszer legenyhébb, mégis szabadságelvonással járó büntetése az „elzárás”, amely szintén relevanciával bír a Btk. 277.§-ának vonatkozásában is, emellett „az új Btk. nóvumaként” több dogmatikai kérdést is felvet.
A Be.-nek még egy előírása érdemel említést, mégpedig, hogy a rendbírság átváltoztatásáról a bíróság határozhat, kivéve, ha az ügyész által kiszabott rendbírságról van szó, ekkor tudniillik az ügyészség székhelye szerint illetékes nyomozási bíró az iratok alapján dönt [Be. 161. § (6) bekezdés]. Abban az esetben pedig, ha a tanú a nyomozás során tett vallomást, indifferens, hogy azt a nyomozóhatóság, vagy az ügyész előtt tette, mivel ha a bíróságra tanúként megidézik, és a tanúnkénti kihallgatásakor a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, vétség miatt elzárással büntetendő.
Feltéve tehát azt, hogy a Be. vonatkozó rendelkezései jelenleg hatályos formájukban maradnak, a 2012. évi C. törvény hatálybalépése több paragrafus kapcsán is gondolkodásra késztet. Annak alapján, hogy a Be. különbséget tesz a büntetőeljárás nyomozati szakasza mellett, az ügyészi szakaszban elkövetett jogosulatlan vallomás megtagadás között, ennek alapján, nem a Be. korábbi megoldása, hanem a Btk. megoldása látszik érvényesülni mindkét törvényben. Az új Btk. egyértelműen változtatott a Be. eddigi vonatkozó szabályain, melynek legnyilvánvalóbb jele a Be. jelenleg hatályos 93. §-a, amely a úgy szól; „ha a tanú az eljárási cselekménynél való közreműködést, illetve a nyomozó hatóság, vagy az ügyész eljárásában a vallomástételt a következményekre történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható, és az okozott költség megfizetésére kötelezhető”. Ahogyan arra az új Btk. 277. §-a is rámutat, a bírósági szakasz kikerült a Be. 93. § (1) bekezdéséből, és a bíróság előtti elkövetés már bűncselekményként értékelendő.
Az újszerű jogpolitikai megközelítés abból a szempontból is érdekes, hogyha a bírósági szakasz nem tartozik bele a rendbírságolás rendszerébe, és ahogy láttuk a törvény hatálybalépésével ki is került az alaki szabályok közül, mi lehetett a meghatározó jellegű változtatás célja? Nem egyértelmű ugyanis a célkitűzés. Mivel, ahogyan ebben az estben is, az új jogalkotói megoldások gyakran olyan előre nem látható, jövőre koncentráló megfontolásokon alapulnak, melyeknek a jelenlegi joggyakorlat alapján esetleg nem látjuk szükségességét. A célok meghatározása, úgy gondolom, hogy e helyen szinte nélkülözhetetlen. Annál is inkább, mivel csak a bírósági előtti elkövetés esetén büntetik a cselekményt, és az „ilyen magatartások” e szakaszban még inkább megakasztják a büntetőeljárás rendes menetét, akadályozzák a tényállás teljes mértékben való tisztázását, és a bizonyítékokkal alátámasztott ítélet meghozatalát. A nyomozás során felvett tanúvallomás okán, a bíróságok okkal számíthatnak a tanú újbóli megnyilatkozásának lehetőségére, így az sem kizárt, hogy a bizonyítás is a tanúvallomások nyomozati iratokból kitűnő egzakt rendszerére van felépítve.
A tanúvallomás jogosulatlan megtagadásának törvénybe iktatásával, már előre lehetett sejteni, hogy a Be. 93. §-a nem maradhat változatlanul. Nyomozati szak nélkül, bírósági szakaszról sem beszélhetünk így, ha olyan érvrendszert keresünk, mely végleg eldöntheti a bírósági szakasz kontra nyomozati, ügyészi szakasz vitát, ha egyáltalában van ilyen, akkor az előzőekből kell kiindulni. Mindez pedig azt jelenti, hogy a bíróságnak, ügyésznek főként, de a nyomozóhatóságnak is egyaránt érdeke az, hogy a tanúk megnyilatkozzanak. Ez utóbbi erőteljes érdek a tanúvallomásról készült jegyzőkönyvnél, és annak felolvashatóságánál meg is mutatkozik, mely felhasználhatósága olyan esetben is biztosítva van, ha a tanú a tárgyaláson a vallomástételt jogosulatlanul megtagadja, holott a büntetőeljárás korábbi szakaszában már tett vallomást [Be. 296. § (1) bekezdés b) pont]. Az új deliktum szükségszerűen hatással lesz a tanúval szemben a nyomozóhatóságokat, ügyészséget, és a bíróságokat is terhelő figyelmeztetési kötelezettség tartalmára is egyaránt.
Meg kell jegyezni azt is, hogy ezen elgondolás csak a jogintézmény rendszertani, emellett anyagi,- és eljárási szabályok viszonylatában szolgálhat támpontul a magyar szabályozási indokok megértéséhez. Figyelemmel kell lenni a konkrét tényállási elemekre, továbbá a jogkövetkezményekre. Végül, a végső választ arra, hogy a deliktum beváltja-e majd a jogalkotói reményeket, úgy gondolom, kizárólag a jogalkalmazói gyakorlat adhatja meg. Jelen írásommal tehát, mintegy szerény hozzájárulást kívántam adni a témakör jelenleg elég szűk jogirodalmához.
A publikáció 1. részét itt olvashatja.
