Kógencia és diszpozitivitás az új Mt.-ben

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A korábbi jogforrási rendszerhez képest alapvetően új elemként azt látta indokoltnak a jogalkotó, hogy az Mt. szabályainak általános természetét a kollektív szerződéssel szemben diszpozitívként határozza meg. Előzetesen az is megállapítható, hogy ennek az általános szabálynak a rögzítése mellett az Mt. a korábbihoz képest minden tekintetben jóval differenciáltabb jogforrási rendszert teremtett, mégpedig elsősorban annak okán, hogy az általános szabályhoz képest (szükségképpen) számos kivételt is megfogalmazott.

Kógencia és diszpozitivitás: az Mt. jogpolitikai célkitűzései

A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) 1992. július 1. napi hatályba lépése alapvető szemléleti változást hozott a munkaviszonyra vonatkozó szabályok tekintetében is. A jogalkotó – majd két esztendővel a politikai-gazdasági rendszerváltozást követően – azzal a célkitűzéssel lépett fel, hogy a jogállam és a piacgazdaság intézményrendszerébe illeszkedő szabályozási metodikát alakítson ki a munkajogviszonyban álló felek jogai és kötelességei meghatározásának rendjét és módját illetően is. 

Erre a törekvésre mutatott rá a törvény (általános) miniszteri indokolása, amikor kiemelte, hogy a jogalkotó szakítani kívánt a kilencvenes évek elejéig uralkodó szabályozási logikával, azaz a közigazgatási jogias szabályozás helyett a munkaviszony és a munkaerőpiac sajátosságainak jobban megfelelő magánjogias szabályozásra törekedett. E törekvés lényege – a korabeli felfogás szerint – az volt, hogy a munkaviszony alanyai tekintetében a kógens jogi szabályozás visszavonul, illetve a munkafeltételek körében az ún. minimálstandardok megállapítására szorítkozik.

Ez a cikk dr. Berke Gyula a X. Magyar Munkajogi Konferencián tartandó előadásanyagának részlete. Az előadás 2013. október 16-án 13.45-től lesz Visegrádon A konferenciára még lehet jelentkezni!

Az indokolásból az is kitűnt, hogy a jogalkotó a munkaszerződéses megállapodások lehetőségeinek bővítése mellett alapvető szerepet szánt a kollektív megállapodásoknak, azaz a munkáltatók/munkáltatói érdekképviseletek és a munkavállalói érdekképviseletek munkaviszonyokat szabályozó szerződéseinek. Az indokolás – mondhatni komoly realitás-érzékkel, sőt majdhogynem jövőbe látással – arról is említést tett, hogy „fel kell készülni azonban arra is, hogy mind a helyi, mind a középszintű kollektív megállapodások csak fokozatosan jönnek létre.” Az ilyen módon keletkező szabályozási űrt a törvényjavaslat azzal igyekezett betölteni, hogy – az indokolás megfogalmazása szerint – diszpozitív szabályozási technikát alkalmazott, mégpedig oly módon, hogy a törvényi szabályozás csak az állam által garantált minimális feltételeket állapítja meg. „Ezekhez képest tehát a kollektív szerződésekre vár az a feladat, hogy a munkavállalók számára kedvezőbb szabályokat megalkossák” – fogalmazott az indokolás. Kétségtelen volt tehát az a jogalkotói szándék, hogy a szocialista munkajognak a rendszerváltást követően is fennmaradt szabályozási rezsimjét alapvetően változtassa meg, különösen a kollektív megállapodások szerepét illetően. 

A vázolt, illetve az Mt.-javaslat indokolása által megfogalmazott munkajog-politikai törekvések tételes jogi rögzítésére az 1992. évi Mt. 13. §-ában került sor. E rendelkezés – azonosan a hatályos Mt.-vel – „a munkaviszonyra vonatkozó szabályok” címet viselte és lényegét tekintve a munkajogi jogforrási rendszer  sarokpontjainak és a jogforrások egymáshoz való viszonyának rögzítésére törekedett. Szempontunkból lényegében azt fogalmazta meg, hogy a kollektív szerződés az 1992. évi Mt. Harmadik Részétől (A munkaviszony) – általános szabállyal – a munkavállaló javára térhetett el, azaz reá kedvezőbb feltételt állapíthatott meg. Ugyanezt a szabályt a munkaszerződés, illetve a munkaviszonyban álló felek megállapodásai tekintetében is rögzítette. Tárgyilag ehhez kapcsolódott még az 1992. évi Mt. 76. § (4) bekezdése, amely a kollektív szerződés és a munkaszerződés relációjában rendelkezett úgy, hogy utóbbi az előbbitől azzal térhet el, hogy munkavállalóra kedvezőbb feltételt állapíthat meg. A jogforrási rendszer lényeges eleme volt továbbá – legalábbis a tételes jogban (a gyakorlatban kevéssé) – az Mt. 41. §-a, amely szerint a szűkebb (gyakorlatilag egy munkáltatóra kiterjedő) hatályú kollektív szerződés a tágabb hatályúhoz (gyakorlatilag ágazatihoz) képest a munkavállalóra kedvezőbb szabályokat állapíthatott meg.

Labour Law Summit Sok Közép-Kelet Európai országban lépett hatályba új munkajogi kódex, valamint jelentős változásokon mentek keresztül a jogrendszerek. Tudjon meg többet a nemzetközi munkajogi helyzetről! Neves előadók érkeznek és résztvevők várhatóak Németországból, Ausztriából, az angolszász országokból, Csehországból, Szlovákiából, Romániából, Horvátországból és a Balti-államokból. Már lehet jelentkezni!

Összegezve az 1992. évi Mt. szabályozási megoldását – lényegében – az látható, hogy a munkaviszonyra vonatkozó, a jogforrási hierarchiában alacsonyabb szinten elhelyezkedő szabály a munkavállaló javára térhetett el a magasabb szintűtől. Ez ugyanakkor a jogforrási rendszer általános szabálya volt csupán: számos kivételes rendelkezéssel is találkozhattuk, amelyek áttörték ezt a szemléletet.  E jelenséget a relatív diszpozitivitás fogalmával írták le, arra utalva, hogy a magasabb szinten elhelyezkedő szabály az alacsonyabban elhelyezkedővel szemben olyan természetű (általában), hogy eltérést enged ugyan, ám csak a munkavállaló javára.

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) előkészítése tulajdonképpen hosszú, helyenként intenzívebb, helyenként kevéssé aktív jogalkotási folyamat eredménye volt. Az új kodifikációt előkészítő munkálatok még az ezredfordulót követő első évtizedben kezdődtek, és 2011-ben reaktivizálódtak.  Az Mt. megalkotásához a végső lökést – amint erre az Mt. indokolása is utal – a Széll Kálmán Terv, illetve ennek keretében a Magyar Munka Terv adta meg, amely ugyanakkor tárgyunk, azaz a munkajogi szabályozó rendszer kialakítandó sajátosságai tekintetében hallgatott.

Az Mt. (általános) indokolásában utal arra, hogy az 1992. évi Mt.-nek a munkajogi szabályozás struktúrájára vonatkozó elképzelési csak részben teljesültek, amennyiben a kollektív megállapodások szerepe a munkaerőpiac feltételeinek szabályozásában korlátozott maradt. Ennek okaként azt jelölte meg, hogy az 1992. évi Mt.-nek a csak a munkavállaló javára eltérést engedő szabályozási szemlélete a munkaerőpiac autonóm szabályozása ellen hatott. Az indokolás ezért (tulajdonképpen 1992 után ismét) megfogalmazta azt a célkitűzést, hogy a jogalkotó bővíteni kívánja az ún. kontraktuális (megállapodásos alapú) jogforrások szabályozó szerepét és ennek érdekében a munkajogi jogforrások új rendszerét hozza létre. A korábbi jogforrási rendszerhez képest alapvetően új elemként azt látta indokoltnak a jogalkotó, hogy az Mt. szabályainak általános természetét a kollektív szerződéssel szemben diszpozitívként határozza meg. Előzetesen az is megállapítható, hogy ennek az általános szabálynak a rögzítése mellett az Mt. a korábbihoz képest minden tekintetben jóval differenciáltabb jogforrási rendszert teremtett, mégpedig elsősorban annak okán, hogy az általános szabályhoz képest (szükségképpen) számos kivételt is megfogalmazott. Az mindenesetre tény, hogy a kollektív megállapodások számára – általában – eltérést engedő törvényi normák alapvetően új szemléletet hordoznak a magyar munkajogban.

Említsük meg azt is, hogy az Mt. az említett általános szabályozási szemléletet tulajdonképpen egy esetben látványosan áttöri, azaz alkalmaz az általánostól eltérő megoldást rendelkezéseinek kötőereje tekintetében, nevezetesen az ún. köztulajdonban álló munkáltatók  esetében. Az Mt. 205–207. §-ai ugyanis – az általánoshoz képest – több vonatkozásban korlátozzák a munkaszerződéses (individuális) megállapodások lehetőségeit, és hasonlóan járnak el a kollektív megállapodásokkal szemben is. E koncepció mögött az a feltevés áll, hogy a szóban lévő munkáltatói kör javarészt állami (önkormányzati) költségvetési forrásokból biztosítja működését, illetve lényegét tekintve monopolisztikus helyzetben van.  Az Mt. indokolása szerint a törvény az e tekintetben a kilencvenes évek közepén kibontakozott folyamat újabb lépése. E folyamat – szempontunkból – azzal jellemezhető, hogy a szóban lévő munkáltatói körrel fennálló munkaviszonyok és kollektív megállapodások tekintetében sokkal intenzívebben jelennek meg a felek számára eltérést nem engedő munkajogi szabályok,  elsősorban tehát arra figyelemmel, hogy ezek a munkáltatók, noha a magánmunkajog hatálya alatt állanak, működésüket mégis jelentős részben közösségi források biztosítják…

A teljes cikket a HR&Munkajog októberi számában olvashatják. Megrendelhető papíralapon és online verzióban is, valamint csomagban más online termékekkel együtt.

Dr. Berke Gyula, egyetemi docens, tanszékvezető, Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Munkajogi és Társadalombiztosítási Jogi Tanszék. A „Kógencia és diszpozitivitás –
Eltérő szabályozási lehetőségek az új munka törvénykönyvében” című tanulmány az MTA-PTE Összehasonlító és Európai Foglalkoztatáspolitikai és Munkajogi Kutatócsoport [2011TK435] keretében készült. A szerző a Kutatócsoport tudományos főmunkatársa.

 

---