Cukorka rendhagyó ügyfeleknek

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Aki sokat foglalkozik emberekkel, idővel rájön, van olyan élőlény, amelyik érdek nélkül szeret – foglalja össze több mint 35 év tapasztalatát a magát háziállatokkal körülvevő dr. Landes Judit, aki csak azért nem lett pszichológus, mert egykori osztályfőnöke szerint túlzottan azonosult volna a betegeivel. Igaza volt: az ügyvédnőt a hozzá sokszor szinte menekülő ügyfelei élete, történetei is megviselik olykor, bár mostanra megtanulta hétvégenként kikapcsolni a telefonját. Arra is rájött, bárkinek a jogi képviselete – ha át is érzi emberi felelőssége súlyát – mégiscsak elsősorban munka. S ha nem lenne elég, talál magának másutt is karitatív „feladatot”: az életét átszövi az adakozás, fiatal kora óta érzi, segíteni kell az elesetteken vagy tragikus helyzetbe kerülteken. Legutóbb a vörösiszap-károsultakat támogatta. A főként családjoggal foglalkozó, fiával közös magánpraxisában szeret más jogterületekre is kiruccanni, ezért „cukrot kap, aki más üggyel keres meg”. Ha egyszer nyugdíjba megy, „unokákra és sok állatra vágyom”. De hogy egyelőre mennyire nincs ideje erre gondolni, jelzi az interjú „rendhagyó” helyszíne: az ügyvédnővel két tárgyalás, Óbuda és Újpest között beszélgettünk a II–III. Kerületi Bíróság aulájában.

Az ügyvédek százas toplistáján szereplő rövidke életrajzából az olvasható ki, eredetileg nem a jogi pályára készült, viszont énjében erősen dominál az empátia és a másokon való segíteni akarás. Utólag visszanézve, gondolom, egybeforrtak ezek a vágyak, s megtalálta a számítását?

Valóban. De hadd közelítsem meg egy kicsit másfelől. Véleményem szerint életünk egyik legfontosabb alapvetése, ha tetszik a mottóm: küzdeni és győzni! Ez igaz a jogsegélyre éppúgy, mint a családvédelemre. Persze nem erőszakos győzelemről van szó, hanem arról, hogyha érezzük vagy tudjuk az igazunkat, mindent el kell követni egy-egy jó ügy győzelemre segítéséért, legyen szó emberi kapcsolatokról vagy egy válás utáni gyermekelhelyezésről. Vagy egyszerűen csak egy elesett társunk megsegítéséről, amikor ezt az embert mások egyszerűen csak ledarálnák. Mivel emlékezetem óta így gondolkodom, valószínűleg ezért akartam pszichológus lenni. Csakhogy a gimnáziumi osztályfőnököm lebeszélt róla, mondván: túlzottan is empatikus vagyok, az ilyen mélységű együttérzés pedig a gyógyító munka rovására mehet. Azt hiszem, igaza volt. Sajnos ettől kezdő ügyvédként sem tudtam mindig megóvni magam. A családunkban valóban nem volt ügyvéd, viszont a későbbi, első férjem, valamint a barátaim meggyőztek: fogalmazóképességem, empátiám, valamint szociális érzékenységem miatt érdemes erre a pályára lépnem. Nos, így kerültem az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára, ahol summa cum laude végeztem. Nagyon jó tanuló voltam, aminek volt egy erős, öntudatos feminin indoka is. Mivel szerettem extravagánsan öltözködni, be akartam bizonyítani, hogy egy csinos lány is kiválóan tud teljesíteni. Ehhez pedig nagyon kellett igyekeznem és sokat tanulnom. De győztem, hogy visszautaljak a mottómra. Az egyetem befejezése után a 22. számú Munkaközösségbe kerültem, ahol egészen a rendszerváltásig, az iroda 1991-es megszűnéséig dolgoztam.

Kezdőként azonnal bedobták a mélyvízbe, vagy hagyták, hogy lassan araszoljon a szamárlétrán?

Óh, nem. Azonnal a sűrűjében találtam magam. Máig szívesen emlékszem vissza a 22-esre, nagyon sok jó kolléga dolgozott ott, persze apróbb intrikák ott is előfordultak, de egy igazi, jó közösség volt, amelyre valójában az összetartás, az összefogás volt a jellemző. És természetesen remek szakemberek is voltak, a principálisom például ma a Fővárosi Ítélőtábla bírája. Kezdőként, társaimmal szerencsére rengeteg feladatot kaptunk. A mai kezdő ügyvédek legnagyobb hibája, hogy kevésbé terhelhetők, de nem is bíznak rájuk annyi mindent. Mivel minden típusú ügybe belekóstolhattam, ma sem ijedek meg egyetlen feladattól sem, kezdve a büntetőügyektől a polgáriakig bezárólag. Ehhez már fiatalon megtanultam azt is: az ügyfél adja az ügyet. Épp ezért a fő területemet, a családjogot sem én találtam magamnak, hanem ő talált meg engem. Így alakult. Ennek ellenére szívesen veszem, ha más ügyekkel is felkeresnek. Minden ilyen ügyfelem cukrot kap az irodámban, persze nem mondhatnám, hogy a cukorkák gyakran fogynának…

Netán unja már a családjogot?

Nem, erről szó sincs, de minden szakmában, így a mienkben is jól esik egy kis kirándulás, felfrissülés. Ezért a másik fő területem a büntetőjog, de abból mostanában kevesebb ügy jut. Tudja, különösen a családjog tudja lelkileg-fizikailag is kifárasztani az embert. Sokszor nemcsak ügyvédként tekintenek rám, hanem egyfajta barátként, lelki támaszként, és felhívnak a legkisebb problémával is napszaktól függetlenül, olykor még hétvégéken is. Olyanokkal, melyeket egy kétségbeesett anyukának nem feltétlenül az ügyvédjével kellene megvitatnia. Ha csak nem valamilyen kiugró esetről van szó, most már kikapcsolom a telefonom szombat-vasárnapra. Tudomásul kellett vennem, hogy ez nekem mégiscsak a munkám. Ahogy egy orvos, úgy egy ügyvéd sem állhat 24 órában a kliense mellett, lesve annak minden egyes lélegzetvételét. Ha így tennénk, képtelenek lennénk jól ellátni a munkánkat. Lehet, hogy az egyiken ideig-óráig segítenék ugyan, de ennek a többi ügyfelem látná a kárát. És végső soron az is, akire túlzottan odafigyelnék, hiszen ez alapvetően mégiscsak egy munkakapcsolat, ami idővel mindenképp véget ér. És akkor túlzott űr maradna utánunk. Nem szabad felesleges illúziókat keltenünk. És higgye el, ez nem érzéketlenség, hiszen így sok olyan esetem van, amelyek óhatatlanul megviselnek. Szörnyű sorsokkal találkozom olykor. Mint büntetőügyekben is jártas szakember, bizton állíthatom: egyetlen jogterületen sincs annyi lelkileg beteg, sérült ember, mint a családjogban. Egy bontóper, egy gyermekelhelyezés rendkívül megviseli a feleket, szörnyű belső kínokat, vívódásokat élnek meg, miközben még a családi szennyest is ki kell teregetniük. A legrosszabb, hogy az emberek ritkán kommunikálnak egymással, így a saját érdekeiket is nehezebben tudják megjeleníteni. Épp ezért egy-egy ilyen kritikusabb esetet úgy próbálok meg kezelni, hogy azt tanácsolom: az ügyfelek „cseréljenek gondot” mással. Magyarán, ismerjen meg más sorsokat. Jó példa erre a régi vándoroké. Egyenként mindannyian azt hitték, a maguk hátizsákja a legnehezebb. Aztán másnap cseréltek, s rájöttek, a másiké még súlyosabb, így hát este jól esett visszacserélni. Könnyebb nem lett ugyan a sajátja, de becsülni kezdte a másikat, s a maga helyzetét.

Szóval a cukorkák… Tehát bárki esik is be az ajtón, minden ügyet elvállal?

Ami a típusát illeti, igen. Nem szelektálok. De büntetőügyben csak olyat vállalok el, melyben az ügyféllel kezet tudok fogni. Ha emberileg nem tudok azonosulni valakivel, úgy kínálhat bármennyit, nemet mondok. Képtelen lennék állandó kétségek közt védeni. Talán ennek is köszönhető, hogy a kollégáim a legnagyobb szakmai elismeréssel az Eötvös-díjjal tüntettek ki. De mint ügyvédnek, a legfontosabb az ügyfelek elégedettsége, mely a perek után visszaadott hitben vagy egy ártatlanul megvádolt ember felmentésében jelenik meg.

Kanyarodjunk egy kicsit vissza a praxisalapításra. Mennyi időt töltött el a 22-esben?

Az első és egyben az utolsó előtti munkahelyem volt. Amikor 1974-ben végeztem az egyetemen, azonnal ehhez a munkaközösséghez kerültem. Egészen az iroda rendszerváltás utáni megszüntetéséig, tehát 1991-ig ott dolgoztam. Akkor alapítottam meg a magánpraxisomat, ahol azóta már a szintén ügyvéddé lett fiam is velem dolgozik. Nekem nemcsak általánosságban véve fontos a karitatív tevékenység, ugyanígy kiemelt szempont a fiatalok oktatása, felkarolása is. Épp ezért szinte mindig volt egy-két ügyvédjelöltem, szeretem egyengetni a fiatalok karrierjét. Régebben még az egyetemre is visszajártam, ahol családjogot adtam elő a tudományos diákkörben. Ám a rengeteg munkám miatt már nincs időm más társadalmi szerepvállalásra, azaz, például kamarai tisztségeket sem vállalok, soha nem is álltam sorba ilyen feladatért. Az állandó munkával, de főleg időbeosztással jár, amire már biztosan nem lenne energiám. Ugyanakkor véleményem szerint egy olyan ügy, amely pozitív eredménnyel zárul, maga is társadalmi haszonnal jár. Épp ezért „civilben” is igyekszem másokon segíteni, legutóbb támogattam például a vörösiszap-károsultakat is.

A fiával jól kiegészítik egymást a munkamegosztásban? Jó az együttműködésük?

Az ő olvasatában biztosan. De más generációhoz tartozik, s ebből kifolyólag eltérő a munkához fűződő kapcsolatunk. Egyáltalán nem szemrehányásként mondom tehát, hogy én kevésbé voltam és vagyok a mai napig is „önző”. Jóval kevesebbet törődtem magammal, a barátaimmal, a párommal, a családommal, a munka volt a főszerep, ellazulni valójában sosem tudtam. A fiam a 30-es éveit tapossa, éli a fiatalok életét, évek óta egy kedves lánnyal él együtt, sportol, hódol a hobbijainak, összejár a barátaival. Az ő hétvégéi kikapcsolódással telnek, nekem sokszor munkával. És neki van igaza. Most már belátom, fiatalon nekem is többet kellett volna törődnöm magammal. Ma már nem tudok ezen változtatni.

Ezek szerint önnek, illetve az irodájuknak szerencsére nem kell megküzdeniük a megbízásokért. Vasárnapra is jut belőlük elég…

Ami a munkát illeti, szerencsére nem kényszerülünk kenyérharcra. Emiatt viszont kevés a szabadidőm, ami sokszor elfáraszt. Az viszont tény, amit a kollégák is gyakran emlegetnek, hogy Budapesten nagyon sok, csaknem hatezer ügyvéd van, közülük bizony sok olyan is, aki a megélhetése miatt a szakma szabályait is megsérti. Annak idején évente öt embert vettek fel a kamarába, ma – ha megfelel egy minimális feltételnek – boldog-boldogtalan ügyvéd lehet. Ezt tetézi a jogásztúlképzés, pláne, hogy sokan kényszerpályának tekintik az ügyvédséget. Ezek együttesen a szakma felhígulásához vezettek, és rontják annak társadalmi összképét. De fontos beszélni a kérdése mögött rejlő másik aspektusról is, a „keresleti oldalról”. Csúnya szó, de tudomásul kell venni, hogy mi is a piacról, igaz, egy speciális piacról élünk. Ha az embereknek fogytán a pénzük, sorrendben a kevésbé fontos dolgokról kezdenek lemondani. Ha az ennivaló vagy az ügyvéd közt kell választani, nyilvánvaló, melyik lesz a „győztes és a vesztes”. Mostanában egyre többször tapasztalom, hogy az ügyfelek inkább csak jogi tanácsadásért keresik fel az irodánkat, de megbízást már nem adnak. Azt is tudni kell viszont, hogy nem mindig a leggazdagabb ember a legjobb ügyfél. Ezért volt már, hogy kedvezményesen vállaltam el egy számomra is fontos ügyet, amikor láttam, a segítségem nélkül kilátástalan helyzetbe sodródna az illető. Én sem örülnék, ha csak a pénzen múlna, hogy egy orvos adott esetben segít rajtam vagy sem. Biztosan nem tudnám megbocsátani magamnak, ha valakit megvédhettem volna, de csak a pénz miatt nem tettem meg.

Említette, hogy nem vállal kamarai tagságot. Pedig az egyfajta szakmai érdekvédelem, így egybeesik a habitusával. Önként döntött így vagy soha nem is keresték meg ez ügyben?

Magamtól nem vállaltam soha ilyen felkérést. Próbáltak ilyen-olyan szekciókba felkérni, egyszer még komolyabb megmérettetés is szóba került, de mindig nemet mondtam. Éppen eléggé leterhelt vagyok ehhez, a rendszeres jelenlétet nem tudnám vállalni, képtelen lennék tartani egy, a jelenleginél sűrűbb időbeosztást. Meg aztán az egyéni karitatív tevékenységemben bőven kiélem magam. Mint mondtam, szívesen segítek, akin tudok, a gyakornokaimmal is sokat törődöm, ez pedig bőven kitölti a jószolgálati aktivitásomat.

Hát ennyi minden mellett vajon jut-e elég ideje a családjának? Marad ideje például főzni?

Ami azt illeti, a konyhában nem jeleskedtem soha sem. A férjeim szerencsére mindig elkényeztettek mindenféle finomsággal, s mivel nem igazán főzök jól, így versenyezni is kár lett volna velük. Persze, hogy az ember szeretne még több időt a családjával tölteni. Amennyire lehet, törekszem is erre, szerencsére ez gyakran sikerül. Közgazdász párommal szeretünk otthon lenni, de amikor csak tehetjük, eljárunk moziba és színházba. Utazásra azonban már nemigen jut az időnkből. Ugyanakkor a barátainkkal is sokszor összejárunk. És van egy fix pontom minden héten: a péntek este, amikor a barátnőimmel és az édesanyámmal töltjük az estét. Talán ez a legjobb pillanat, a hét lezárása. Mindig nagyon várom. Ilyenkor a férjem is a saját barátaival múlatja az időt, fiúnapot tartanak. Ami hiányzik, hogy még több időt tölthessek az idős mamámmal. Emellett nagy szenvedélyem az állattartás. Két kaukázusi kutyám van, egy csíkoshátú mókusom, két papagájom, és sajnos a kettőből már csak egy degum.

Róluk is szeretek gondoskodni. Ha valaki annyi időt foglalkozik emberekkel, mint én, idővel rájön: van olyan élőlény, aki érdek nélkül szeret. Ha egyszer nyugdíjba megyek, nem vágyom másra, mint unokákra és sok-sok állatra.

Kálmán Attila

---