Disznók a bíróság előtt


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az állatoknak évszázadokig büntetőjogi felelősségük volt Európában, mivel önálló tudattal és akarattal rendelkező élőlényként kezelték őket, akik így büntethetők a cselekedeteikért. Sőt, abból indultak ki, hogy az eljárást és az ítéletet is megértik.

A Francia Királyságban 1408-ban két rendhagyó bírósági eljárás zajlott le. A normandiai Pont-de-l’Arche, valamint a Metz közelében fekvő Saint-Mihiel törvényszékén disznókat vádoltak meg és ítéltek kötél általi halálra gyermekek megölése miatt. Két évtizeddel korábban egy kocát szintén gyermekgyilkosságért ítéltek el, majd végeztek ki emberarcúra sminkelve.

Nem egyedi esetek

Az állatok elleni büntetőeljárások a XIII. századtól az újkor kezdetéig természetesnek számítottak. A témával 1906-os, The Criminal Prosecution and Capital Punishment of Animals című kötetében először foglalkozó amerikai történész, Payson Evans (1831-1917) Európa-szerte 200 dokumentált esetet derített fel a korközépkor és a XIX. század között. Ezek nagyjából negyede Franciaországban, annak is az észak-keleti részén, leginkább Lotaringiában zajlott le. Az ítélet 34 esetben maradt fent. Ez csak a jéghegy csúcsa lehet. Közvetett forrásokban, leginkább a bíróságok és a büntetés-végrehajtási szervek kiadási feljegyzéseiben számos tétel felbukkan, amelyek állatok elleni eljárás és büntetés-végrehajtásra utalnak. Jogászi feljegyzésekben és korabeli krónikákban alig esik szó az eljárásokról, ami azt mutatja, hogy ezek mindennaposnak számítottak – vélekednek a történészek.

Két láb jó, négy láb rossz

A büntetőeljárások azonos szabályok szerint zajlottak emberek és állatok ellen is. Nem maradt fent olyan jogszabály, amely utóbbiak büntetőjogi felelősségére speciálisat tartalmazott. Az állatokat önálló tudattal és akarattal rendelkező élőlényként kezelték, akik felelősek cselekedeteikért, tehát büntethetők. Sőt, abból indultak ki, hogy az eljárást és az ítéletet is megértik.

Hiába az azonos szabályok, a gyakorlatban kedvezőtlenebb volt az állatok helyzete. Például 1457-ben a burgundiai Savigny bírósága előtt egy kocának és hat süldőjének gyerekgyilkosságért kellett felelniük. A gazda ügyvédet hívott segítségül, az állatoknak viszont nem biztosítottak védőt. Az eredmény: előbbinek csak az eljárás költségeit kellett viselnie, míg az anyamalacot kötél általi halálra ítélte a bíróság. A kicsinyeket viszont bizonyítottság hiányában felmentették.

Ha az áldozat túlélte a támadást, a gazda elleni eljárást rend szerint megszüntették. Az állatokra viszont a törvény teljes szigorával sújtottak le. Az is előfordult, hogy egy egész csordát kivégeztek, mert a tettes kilétét nem sikerült felderíteni – ez a kollektív bűnösség alkalmazásának iskolapéldája. Az állatok diszkriminációját az is mutatja, hogy egyetlen esetről sem tudunk, amikor az elítélt állat jogorvoslathoz folyamodhatott volna.

A büntetések

Az esetek többségében kiszabott halálbüntetés végrehajtása hasonlóan zajlott, mint az emberek esetében. Leggyakrabban akasztással. Különösen abszurd, hogy a középkor jogásza állatok esetén is hitt a generálprevencióban: a négylábúakat is napokig lógatták a bitófán, hogy a fajtársakat elriasszák a bűnözéstől.

Az állatokkal szemben nem csak halálbüntetést alkalmaztak. A testi fenyítés is ismert volt: 1457-ben egy ötéves kisfiú megölésével vádolt malacot a hátsó lábainál fogva akasztottak fel egy fára. Egy másik, 1519-es ügyben a község elhagyására ítélték a termést dézsmáló egereket. Szabadságvesztés kiszabására azonban nem találtak nyomot a történészek.

A leggyakoribb vád és vádlott

Eljárások folytak macskák és bikák ellen is, de legtöbbször gyerekgyilkossággal vádolt disznók ültek a vádlottak padján. Ők voltak ugyanis nem csak vidéken, de a városban is a legnagyobb számban élő háziállatok. Szabadon szaladgáltak az utcákon, ahol a lehajigált ételmaradékok elfogyasztásával gondoskodtak a nagyobb tisztaságról. Viszont bemocskolták a kutakat, és permanens veszélyt jelentettek a kisgyerekekre, akik rendszerint egyedül maradtak otthon, amíg a szülők a földeken dolgoztak. A bírák rendszeresen felhívták állatok elítélése kapcsán a közvélemény figyelmét, hogy jobban kellene vigyázni a gyermekekre, mert amíg védekezésre képtelenek, könnyű célpontot jelentenek a táplálék után kutató disznóknak. A városi hatóságok sem maradtak tétlenek. Több helyen, például az északkelet-franciaországi Nancyban rendelettel tiltották meg a disznótartást.

Disznók

Például 1457-ben a burgundiai Savigny bírósága előtt egy kocának és hat süldőjének gyerekgyilkosságért kellett felelniük

Állatok az egyház ítélőszéke előtt

Az egyházi bíróságokat is foglalkoztatta az állatbűnözés. A klérus bíróságai leggyakrabban a haszonnövényekben kárt tevő rovarokkal és rágcsálókkal szemben jártak el. A XVII.–XVIII. századból tucatnyi dokumentált eset van, de még a XIX. században is akadt 1-2 ilyen eljárás.

Amikor az emberek már nem bírtak a kártevőkkel, végső kétségbeesésükben az egyházhoz fordultak. A klérus bíróságának megbízottja felkereste az érintett települést, és vagy szóbeli idézést adott át a rovaroknak, rágcsálóknak (!), vagy befogott közülük néhányat, és a törvény elé állította. A bíró felszólította az állatokat a bűnös cselekmények haladéktalan abbahagyására. Egy 1719-es, Nancy közelében dokumentált eljárásból tudható, hogy a kártevőkkel szemben a „természet egyensúlyának megzavarása” volt a vád. Logikus, hisz túlszaporodásuk okozta a bajt.

A vadállatok is büntethetők

Vadállatok ritkábban, boszorkányperekkel összefüggésben kerültek bíróság elé. Egy farkast például haszonállatok és emberek meggyilkolása miatt ítéltek el. Ráadásul annak ellenére, hogy – a bíróság megállítása szerint – tetteit azért követte el, mert egy boszorkány varázslatára belé költözött a Sátán. Az egyetlen faj, amelynek egyedei a boszorkány- és az állatperekben is rendszeresen a vádlottak padján ültek, a gyerekeket bántalmazó macska volt.

Az okok

A történészek véleménye szerint több magyarázata lehet, hogy évszázadokon át folytak az abszurd eljárások.

A témával először foglalkozó, amerikai történész, Payson Evens az archaikus hagyományok, babonák továbbélését látja a háttérben; a kártevők bíróság elé citálása a betevő falatot féltő hívők kétségbeesett kísérlete lehetett a rovarok, rágcsálók megfékezésére. Habár a babonás hit szembe megy az egyház tanításaival, a klérus mégis hajlandó volt a hajmeresztő eljárások lebonyolítására. Felismerte, hogy csak jól járhat. Ha az eljárása után javult a helyzet, a hívőknek nem volt kételyük, hogy ez a bírói feddés következménye. Ha pedig folytatódott az invázió, elfogadták az egyház magyarázatát, miszerint isteni büntetősről van szó, és csak az ima, a bűnbánat segíthet.

Vannak, akik az ügyvédek számának növekedésével, illetve az élesedő konkurenciaharccal magyarázzák az eljárásokat. Egy szájól-szájra járó, furcsa ügyben elért felmentés, komoly ismertséget és megbízások sokaságát hozhatta az állatot védő prókátornak. Egy francia jogász, Bartholomäus Cassaneus például arra hivatkozva akadályozta meg az árpaföldön pusztító patkányok elítélését, hogy védencei is Isten teremtményei, akiknek joguk van a létfenntartáshoz elengedhetetlen táplálékok magukhoz venni.

További ok a középkori bűnüldözés, illetve -felderítés alacsony hatásfoka. Az állatokat könnyű volt bíróság elé állítani és megbüntetni. Minthogy nem tudtak védekezni, az el nem követett tettekért is felelősségre vonhatók voltak. Egy állat elítélése tehát a közösség megnyugtatásának, a jogszolgáltatás és bosszú iránti vágya kielégítésnek legegyszerűbb módja volt.

Egy további magyarázat szerint az eljárások azt juttatták kifejezésre, hogy az ember egyre szorosabb közösségben élt az állattal. Ezért ugyanúgy szabályozni akarta az ember-állat viszonyát, ahogy ezt az emberek közötti kapcsolatokban tette.

Az állatok, különösen a kártevő rovarok, rágcsálók elítélése a tanulatlan tömegeknek könnyen felfogható magyarázatot adott a bonyolult természeti folyamatokra.

Meghatározó ok lehetett, hogy az emberek az eljárásokkal megerősítve érezték az élővilág hierarchiájában elfoglalt, de a természeti csapások által megkérdőjelezett felsőbbségüket.

Az amerikai történész, Joyce Salisbury arra hívja fel a figyelmet, hogy a késő középkori gondolkodásban gyakran elmosódik a határ ember és állat között. Az irodalom tele van az emberként viselkedő állatokról szóló történetekkel. A mindennapokban pedig a haszonállatok gyakran tevékenykedtek együtt az emberekkel. Nem csak a mezőgazdaságban. Lovak, kutyák, madarak a háborúkban is részt vettek. Ha a közösség emberi tulajdonságokkal ruházta fel az állatokat, könnyen eljuthatott oda, hogy racionális gondolkodású, erkölcsi érzékkel rendelkező, tehát büntetőjogi felelősséggel bíró lényként kezelje őket.

Irracionalitás a legújabb kor hajnalán is

A francia egyháztörténész, René Girard szerint azon sem szabad meglepődni, hogy az állatperek egészen a XIX. századik folytak. A felvilágosodás és az ipari forradalom okozta, évszázadok óta nem látott mértékű gazdasági és társadalmi változások miatt elbizonytalanodott lakosság irracionális reakciója volt ez. Ha már a társadalmi rend átalakul, legalább az ember és állat közötti hierarchia maradjon sértetlen – gondolhatta a kor embere. Ezért volt az ilyen eljárásokban jelentős, és az idő előrehaladtával egyre nagyobb az egyház szerepe. Hisz ők tanították, hogy „Isten megteremtette az embert, saját képmására, [hogy] uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.”


Kapcsolódó cikkek