A magyar holokauszt kényes kérdéseiről

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján, április 16-án már kapható az a kötet, amely a zsidó tanácsok vészkorszakban betöltött szerepéról szól.

A második világháború idején a magyar zsidók nemigen tudtak Auschwitzról, miközben a szabad világnak már voltak információi róla – állította a Nobel-díjas író, Elie Wiesel. Heller Ágnes filozófus pedig önéletrajzában megemlíti, hogy nem csupán utólag, hanem már gyerekfejjel is a fővárosi zsidó tanácsot okolta ezért a helyzetért. Mint írja, semmit sem tudtak arról, mi lesz velük, a tanács azonban tisztában volt vele. „Kiadták a nyilatkozatot, hogy viselkedjünk fegyelmezetten, engedelmeskedjünk a hatóságnak.”

Mindkét gondolkodót idézi Veszprémy László Bernát a Tanácstalanság – A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944–1945 című könyvében. A történész kényes kérdések nyomába ered, melyek közül talán ez a legfőbb: vajon tudtak-e a budapesti és a vidéki zsidó tanácsok a haláltáborok létezéséről, és ha igen, megfelelőképp tájékoztatták-e erről az embereket?

Egyre tragikusabb feladatkörben

A szerző az egyes fejezetekben bemutatja a magyar zsidó vezetést a Horthy-rendszer utolsó éveiben, az 1944-es Sztójay- és Lakatos-kormányok alatt, majd a nyilas rémuralom időszakában, a háború utolsó hónapjaiban. Elemzi a magyar zsidóság irányzatok szerinti (neológ, ortodox, keresztény, továbbá cionista), valamint földrajzi megoszlását, számarányát, megismertet intézményrendszerével, a felállított vidéki tanácsok, a keresztény zsidó tanács és a fővárosi zsidó tanács összetételével, legfőbb vezetőivel. Leírja tagjainak küzdelmeit, dilemmáit, viselkedését és cselekedeteit az üldöztetések, a kényszerű költöztetések, a gettósítások, deportálások időszakában, kényszerű együttműködését a mindenkori magyar és német hatalom képviselőivel. Végül szót ejt a háborút követő magyarországi számonkérésről, s a holokauszt idején tevékenykedő zsidó vezetők emlékezetéről.

(Fortepan/Szabó Viktor)

Veszprémy László Bernát nehéz feladatot vállal magára: saját külföldi és magyar levéltári kutatások, fellelhető dokumentumok, magánhagyatékok, valamint visszaemlékezések, bírósági tárgyalások, korábbi történészi munkák alapján próbálja felvázolni a magyar zsidó vezetés történetét, elsősorban a német megszállás idején. E vezetés hitközségi irányítókból, rabbikból és elsősorban a zsidó tanácsok tagjaiból állt, akikre hallgattak az egyre nehezebb és szörnyűbb helyzetbe került sorstársak. Százezrek bíztak bennük, mert befolyásuk, kapcsolatrendszerük révén a mind szigorúbbá váló törvények, rendeletek közepette valamelyest javítani tudtak az egyre borzalmasabbá váló életkörülményeken. Ám ahogy folyamatosan romlottak az életkilátások, feladataik úgy váltak egyre tragikusabbá. A gettósítás során e tanácsokra sokszor már csak a beköltözés megszervezése, felügyelete, az élelmezés, a fűtőanyag beszerzése, elosztásának megszervezése hárult. A deportálásokat megelőző napokban a gyűjtőtáborokban a zsidó tanácsok képviselőire még a szelektálás nyomasztó terhe is nehezedett: dönteniük kellett, hogy a várakozók közül ki melyik vonatra szálljon, kinek melyik határon túli településre és táborba vezessen az útja.

(Fortepan/Lissák Tivadar)

Többségben a jogászok

A zsidó tanácsokat a Magyarországot megszálló német hatóságok parancsára kellett megalakítani. Viszonylag kevés dokumentum áll rendelkezésre a vidéki tanácsokról, a szerzőnek 154-et sikerült azonosítania. Akadt olyan, amely csak néhány napig állt fenn, vagy alig egy-két hónapig létezett, éppen addig, amíg volt gyűjtőtábor vagy gettó az adott településen. Vezetőjük általában idősebb, neológ férfi volt, többnyire jogász vagy kereskedő. A fővárosi zsidó tanács viszont 304 napig működött, a legtöbb forrás, visszaemlékezés is erről a szervezetről maradt fenn. Teljes fennállása alatt 17 tagja volt: nagyjából háromnegyedük volt neológ, s ez megfelelt a Budapesten élő zsidóságban a neológok arányának. (Az 1941-es népszámláláskor 184 ezer magyar zsidó ember lakott a fővárosban.) A tanácsban foglalkozásukat, hivatásukat tekintve többségben voltak a jogászok, összesen nyolcan, vagyis csaknem ötven százalékos arányban. Rajtuk kívül néhány rabbi, vállalkozó, egy-egy író és orvos tevékenykedett a tagok között.

(Fortepan/Lili Jacob)

Az auschwitzi jegyzőkönyv

A történészek, túlélők körében máig lényeges kérdésnek számít, mennyire voltak tudatában a zsidó vezetők, a zsidó tanács tagjai a háború idején, különösen a vészkorszakban, hogy léteznek-e koncentrációs táborok, mi zajlik e táborokban, és hová deportálják a magyar zsidó embereket. Könyvében a szerző határozottan állítja, hogy a tényekről idejében tudomást szereztek, és azokat próbálták is eljuttatni a magyar zsidó lakossághoz újságcikkekben vagy szóbeli közléssel. Emellett a magyar nyelvű zsidó újságokban is jelentek meg ezzel kapcsolatos írások, a sokáig legálisan hallgatható külföldi rádióadókból is lehetett híreket szerezni, s a Magyarországra elsősorban Lengyelországba menekültek is beszámolhattak a tényekről. Kasztner Rezső ügyvéd – akinek sikerült egy vonatszerelvényen több mint másfél ezer magyar zsidót biztonságos helyre kimenekítenie az országból –, magától Oskar Schindlertől kapott információkat, s 1944-ben már birtokában volt az auschwitzi helyzetet részletesen leíró Vrba-Wetzler-jelentéseknek. (Ez a táborból megszökött két szlovák beszámolója alapján készült úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyv.)

E hosszas egyedi felsorolások sem cáfolják azonban Heller Ágnes tapasztalatait, hogy hiányzott a zsidó vezetőktől az az egységes, egyértelmű tájékoztatás, amely hitelesen adott volna hírt a koncentrációs táborok létezéséről, a halálgyárak működéséről. Az is igaz, hogy azok közül, akik hallottak felőle, úgy ítélték meg, ez csak propaganda lehet, annyira hihetetlen, vagy ha igaz, akkor ez velük nem történhet meg. Máig vitatott az is, mennyit tudott Horthy Miklós a koncentrációs táborokról és a gázkamrákról, s hogy egy zsidó tanácstagnak valóban sikerült-e eljuttatnia egy példányt a kormányzó részére az auschwitzi jegyzőkönyvből.

(Fortepan/Lissák Tivadar)

A történész célja, hogy munkájával kísérletet tegyen egy érdemben kevesek által vizsgált szűk réteg, a zsidó vezetés holokauszt alatti viselkedésének megismerésére és megértésére. Melynek tagjai, hozzátartozói valójában ugyanúgy üldözöttek és áldozatok voltak, mint akiket képviseltek. Ráadásul a háborút követően néhányukat több – inkább igaztalan, mint igaznak bizonyuló – vád is érte.

Veszprémy László Bernát dicséretes mennyiségű dokumentum, életrajz, tény, adat feldolgozásával bővíti az utókor ismereteit. Az átlagolvasó azonban kicsit úgy érezheti, hogy a túlságosan is sok adat közlése mellett kevesebb jut a végső következtetések alaposabb levonására, elemzőbb ismertetésére, s így az említett legfőbb kényes kérdés bővebb megválaszolására is. Ennek ellenére nagyon is hasznos kiadvánnyal jelentkezett, aki talán magára is értheti a bevezetőben megfogalmazott gondolatait: „A holokauszt emlékezetének megóvása, a holokauszttorzítás elleni fellépés a holokausztkutatók egyik fő feladata.”

*

A szerző 2016-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd az Amszterdami Egyetem holokauszt- és népirtáskutatás szakán szerzett mesterfokozatot. Jelenleg doktorjelölt az ELTE BTK Művelődéstörténet Doktori Iskolájában. Korábban több zsidó folyóirat munkatársaként dolgozott, a Veritas Történetkutató Intézet és a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatója volt. Jelenleg a Mathias Corvinus Collegium online tudományos ismeretterjesztő folyóirata, a Corvinák főszerkesztője.

A kötet a Jaffa Kiadó Modern magyar történelem elnevezésű sorozatában jelent meg.

---