A nemzetközi sportszervezetek rendelkezései gyakorlatban sokszor felülírják a magyar jogszabályokat

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Dr. Wenczel Kristóf Budapesten született 1975-ben. A Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE ÁJK-n szerzett diplomát 1999-ben. Hét évet kosárlabdázott az NB I- ben, a MAFC csapatában, de az egyetem után abbahagyta, ma az NB II-es TFSE-ben játszik. Van egy hétéves kislánya, Laura, aki most kezdte az iskolát, és egy egyéves fia, Botond, aki labdaőrült. Angolul és németül felsőfokon beszél és dolgozik, a sportjogi ügyek mellett főleg ingatlanjogi, bányajogi- és szerencsejátékkal kapcsolatos ügyekkel foglalkozik. Szinte a fél magyar válogatott ügyfele volt, többüknek személyes ügyeit is intézte. Hobbija a foci – minden mennyiségben –, a kosárlabda, a vitorlázás és a bor, az utóbbi években nagyon megkedvelte az amerikai focit a TV-ben. Könyvekben Hermann Hesse munkáit és a történelmi könyveket kedveli. Filmben számára nem is lehet kérdés, hogy a Keresztapa trilógia a kedvenc.

Pontosan mit takar a sportjog fogalma? Egyesületi ügyek kezelése, illetve ennél tágabb jogterület?

A sportjogról mint önálló jogi diszciplínáról szoktak vitatkozni elméleti jogászok. Egyrészről tény, hogy ilyen tanszék, illetve tantárgy nemigen van a magyar jogi egyetemeken, másrészről viszont valóban létezik számos olyan specifikuma ennek a területnek, ami az önálló jogterület jellegét támasztja alá. Túl nagy jelentőséget viszont nem tulajdonítanék ennek a kérdésnek. Az egyesületi ügyek kezelésénél nyilvánvalóan szélesebb jogterületről beszélünk, annál is inkább, mert a profi klubok jó része – futballban, kosárlabdában, kézilabdában kizárólag – gazdasági társaságként működik, a Gt. rendelkezései vonatkoznak rájuk.

 

A Sporttörvényen kívül vonatkoznak-e más specifikus jogszabályok erre a területre?

Természetesen. Sőt, – lehet, hogy meglepően hangzik – a nemzetközi sportszervezetek rendelkezései, szabályai gyakorlatban sokszor felülírják a magyar jogszabályokat, adott esetben a Sporttörvényt. Egy pár példát, hogy említsek: emlékezhetünk tizenegynéhány éve a FIFA-komisszárok fellépésére a – magyar jog szerint törvényesen – leváltott MLSZ elnök visszahelyezésének érdekében, vagy a nevelési költségtérítés ügyében évekig fennállt feszültségre a Sporttv. és a FIFA rendelkezései között, de találhatunk erre példát doppingügyben a NOB és a WADA részéről is. Ennek ellenére nem ez a jellemző. Gondoljuk csak azonban végig, hogy a világ szinte összes országát felölelő sportszervezeteknek – NOB, FIFA, FIBA stb. – olyan szabályrendszert kell alkalmazniuk, amelyik az összes országban – annak jogi rezsimjétől függetlenül – érvényre tud jutni, Észak-Koreától Iránon és Afrikán át Európáig.

 

Mi a jogi folyamata egy sportoló leigazolásának? Milyen kötelmekkel jár a sportoló és az egyesület részéről?

Az igazolt sportolóknak van egy személyhez fűződő joguk, amelyet a Sporttv. konstruál: ez az ún. játékjog. A játékjog használati jogát szerzi meg egy klub meghatározott időre, amikor leigazol egy játékost. Ezt a használati jogot egyébként – legalábbis a futballban – csak a klub vagy a játékos maga birtokolhatja. A klub és a játékos jogviszonya alapvetően munkajogi jogviszony, számos eltéréssel, amelyek a profi sport lényegéből adódnak. Ugyanakkor van egy arculati vagy marketingértéke a játékosnak, illetve a klubnak. Ennek szabályozása, viszonya a munkajoghoz jogilag eléggé kidolgozatlan. A klubok, illetve hozzájuk kapcsolódó reklámcégek előszeretettel kötnek ún. arculatátviteli szerződést (is) a játékossal, de ennek elsősorban adózási okai vannak, illetve voltak. Ugyanakkor kiszolgáltatott helyzetbe hozták a játékost, mert ezen szerződések alapján követelt összegekre gyakorlatilag nem rendelkeznek a jogérvényesítéshez szükséges eszközökkel. Ezt a gyakorlatot az EKHO-s szerződések remélhetően megszüntetik.

 

Milyen szankciókat szoktak kikötni szerződésszegésre?

A klubok szerződésszegése esetén a hazai szövetség, illetve a nemzetközi szövetség biztosít olyan eljárásokat a játékos részére, amellyel a jogos követeléséhez hozzá tud jutni, illetve szerződést tud bontani: „szabadon igazolhatóvá” válik. A játékos szerződésszegése esetén nem ennyire egyszerű a helyzet: az esetek egy része kezelhető fegyelmi ügy keretében házon belül. A nagyobb horderejű ügyek – doppingvétség, büntetőügybe keveredés – többnyire önmagában szankciókat von maga után a szövetségek részéről, a klubok mint munkáltatók szankciójának nem sok tere van. Elméletileg a klub kártérítést követelhet, és a Chelsea vs. Adrian Mutu ügyben láttuk, hogy akár komoly eredménnyel (17 millió font kártérítést ítélt a FIFA, illetve a CAS a klubnak), azonban ezek rendkívül ritkák.

 

Hogyan lehet megfogni jogilag egy sportoló nem elvárt teljesítményét? Ez hibás teljesítésnek minősül-e?

Az augusztusi olasz Seria A-s sztrájk voltaképpen e kérdés körül tört ki. Mi van akkor, ha egy rendkívül jól fizetett játékos – jelesül a juventusos Amauri – egyszerűen „elfelejt” futballozni? A klub szakvezetése deklarálja, hogy nem számít rá, egy percet sem fog játszani a jövőben, ugyanakkor semmilyen szerződésszegést nem követ el: megjelenik minden edzésen, nem éjszakázik, nem kábítószerezik vagy doppingol. A klub számára teljesen hasztalan, de magas fizetése miatt esze ágában sincs eligazolni vagy kölcsönbe menni. Egyenlőre nincs rá jogi megoldás, de várható, hogy nemzetközi szinten a közeljövőben születik valamilyen egyezség a klubok és a játékos-képviseletek között.

 

Hogyan működik az akkreditáció az Európa-, illetve világbajnokságra, olimpiára? Hogy történhettek olyan esetek, hogy nyilvánvalóan sportanalfabéta versenyzők is elindultak egy-egy számban?

Az olimpiai kvalifikáció keretszámait és elveit egy lausanne-i, svájci egyesület, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság határozza meg, az országszintűt a nemzetközi szakszövetség, az országon belülit pedig az országos szövetség. Az egyes sportági Európa-bajnokságok vagy világbajnokságok kvalifikációját a kiíró európai vagy világszövetség határozza meg. A sportanalfabéta versenyzők elsősorban annak köszönhetik szerepüket, hogy a NOB illetve más szervezetek szeretik szélesíteni tagországaik számát – a NOB-nak és a FIFA-nak több tagországa van, mint az ENSZ-nek. A téli játékokra például nem is olyan könnyű mondjuk fekete-afrikai versenyzőt találni. Másrészről – az olimpia esetben – a mára nyilvánvalóan profivá és üzletivé vált olimpiának az amatőr arculatát, az olimpia ethoszát vannak hivatva ezek a versenyzők erősíteni. Egyébként a nyári játékok mintegy 12.000-es sportolói létszámához képest elenyésző az ilyen versenyzők száma. Az pedig, hogy a szemüveges, pocakos „Eddie a sas” leugrott a sísáncról, az azoknak szemében is hősies cselekedet, akik csak alulról láttak még sáncot.

 

Miként történik a sportolók „vásárlása”? Milyen jogszokás alapján rendelkeznek az egyesületek, klubok a versenyzőikkel? Ilyenkor mi szokott lenni a szerződések jogcíme? Mennyit kap ilyenkor a játékos, mennyit a klub? Mi ennek a történeti háttere?

Érdekes módon rendkívül különbözik a nemzetközi játékospiac a futballban, illetve más sportágakban, holott a szabályozási háttér azonos. A nemzetközi futballban az általános az, hogy a klubok hosszú távú, 4-5 éves szerződéseket kötnek játékosaikkal, hiszen a lejárt szerződésű játékos ingyen igazolható. Piaci szempontból ez azt jelenti, hogy egy évvel a szerződés lejárta előtti átigazolási időszakban eladási kényszerbe kerül a klub, ha nem tud vagy akar hosszabbítani a játékosa. A szerződések jogcíme egyszerűen átigazolás vagy transzfer. Szerintem a magyar ügyvédek jó része meg lenne döbbenve, ha látná, hogy egy fél A4-es oldalon mekkora összegű transzferek bonyolíthatóak. Ennek persze hátterében az áll, hogy a klubok sokszor kivárnak az átigazolási piac zárásáig. Az átigazolási díjakból a játékos nem részesedik, nem részesedhet, a FIFA azonban évekkel ezelőtt bevezetett két pénzügyi visszaosztási rendszert, az ún. „training compensation”-t (a magyar szabályozás képzési hozzájárulásnak fordítja, nem azonos a Sporttv.-ben említett nevelési költségtérítéssel) és a „solidarity payment”-et. Ezen meglehetősen bonyolult szabályrendszereknek az a lényege, hogy egy játékos átigazolási díjából a korábbi nevelőklubjai is részesüljenek. Az európai futball jelenlegi piaci viszonyait az Európai Bíróság ún. Bosman-ítélete alapozta meg 1995-ben. Ez gyakorlatilag eltörölte az EU-n belüli játékosok mozgásának korlátozását. Később a Balogh-ítélet ezt – bizonyos megkötésekkel – kiterjesztette az EU-n kívüli játékosokra is. A FIFA és az UEFA azonban mindenképp szeretné valamilyen formában visszahozni a klubok nemzeti jellegét, az ún. 6+5 terv kapcsán jó ideje vitatkoznak az Európai Bizottsággal. Érdemes végiggondolni, hogy míg korábban az edző jóformán a csapata kezdő tizenegyét összeállította, és kidolgozta a taktikát, addig a mai menedzser nemritkán 30-40 játékos versenyeztetését koordinálja, és további több tucat játékost folyamatosan szemmel tart, a teljes utánpótlás-nevelést irányítja. Kiugró példa az Udinese csapata, amelynek közel 60 játékosa szerepel a Seria A-ban, és 6-7 éve minden évben tízmillió € fölötti profitot termelnek játékoseladásból!

 

Mennyire átlátható Magyarországon a sporttevékenység gazdasági oldala? Ha lehetősége lenne rá, miben változtatna a jelenlegi szabályozáson?

A profi sportolók jogállása még a rendszerváltozás előtt is elég sajátosan alakult, emlékezhetünk az ún. sportállásokra nagy állami cégeknél, vagy amikor a balhátvéd papíron anyagbeszerző volt. A nagy állami cégek kimúlásával, illetve kivonulásával a profi sportból a szürke trükközések ideje jött el: a kilencvenes évek közepén még arra is volt példa, hogy értékpapír-adásvételekkel fedezték a profi sportolók fizetését. Emlékezhetünk a bt.-k korszakára, a számlázásokra, majd kettős szerződések – munka- és reklámszerződések – rendszerére. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi EKHO-s szabályozás hosszú távon is áttörést hozhat, mind az adózás, mind a jogbiztonság terén. Ennél talán fontosabb kérdés, hogy a sportgazdaságba honnan és milyen tőke áramlik, milyen pénzeket lehet becsatornázni. A TAO rendelkezés – még ebben a kicsit csonkított formájában is – rendkívüli optimizmusra ad okot, nem elfelejtkezve persze itt is a viszszaélések veszélyeiről. Véleményem szerint elég kézenfekvő lenne a sportfogadási és szerencsejátékpénzeknek a normatív becsatornázása, ideértve az on-line fogadóirodákat is. A sportmérkőzéseket egyszerű jogalkotással jogdíjasítani kellene a fogadási szolgáltatók irányában, hasonlóan, ahogy a TV-közvetítési jogok jogdíjasak a TV-csatornák részére. Ugyan ez a szabályozás Európában egyedülálló lenne, de biztos vagyok benne, hogy öt-tíz éven belül ez vagy ehhez nagyon hasonló lesz az uralkodó szabályozás. Ráadásul az államnak, illetve a sportszervezeteknek nincs is veszítenivalójuk ebben a témában. Ennek hiányában maradnak a filléres és átláthatatlan szponzori szerződések a szolgáltatókkal, és a lekötelezett klubok, szövetségek.

Dr. Bodolai László

---