Egy kis fűszertörténelem – fűszerek és adók


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A fűszerek jelentős befolyással voltak az emberiség történelmére. A fűszerek megízesítik ételeinket, éppen ezért sok ezer éve nagy becsben tartja az emberiség a fűszereket, gyakran az arannyal vetekedett az értéke (ára). A fűszerekért gyakran háborúztak, és a XV-XVI. század nagy felfedezéseit is az utánuk való vágy indította el, Kolumbusz a fűszerekkel teli Indiába szeretett volna elhajózni. A történelem során gyakran felhasználták a fűszereket az adóbevételek előteremtése érdekében is. Cikkünkben összegyűjtöttünk néhány ezzel kapcsolatos érdekességet.


Mit is tekintünk fűszernek?

A fűszerek növényekből, gombákból, állatokból vagy ásványokból nyert anyagok, amelyeket hatóanyagaik (illat-, íz-, zamat-, szín- és tartósító anyagok) miatt ételeink elkészítéséhez, tartósításához felhasználunk. A fűszereket ezen túl felhasználjuk illatszerekhez (pl. parfümökhöz), afrodiziákumként, fog- és szájápolási termékekhez, sőt akár mosó- és mosogatószerekhez is.

A magyar konyha legjellemzőbb fűszerei a só, a bors, a paprika, a hagyma, a fokhagyma, de különösen az utóbbi évtizedekben jelentősen bővült fűszereink száma. Több mint száz fűszernek van magyar elnevezése is, ugyanakkor ezeknek alig felét-harmadát használjuk rendszeresen fűszerként.
Nem tekintjük fűszernek a cukrot, mézet, kakaót, bár a fenti meghatározásban említett íz-, zamat-, szín- és tartósító anyagként ezeket is felhasználjuk. Mivel ezek is rendelkeznek adózási érdekességekkel, ezekről is szólunk.

Piaci fűszerkavalkád

Egy kis fűszertörténelem

A fűszerek a kezdetektől fogva kiemelkedő szerepet töltöttek be az emberiség történetében, már az őskorban is fontos szerepet játszott a növények ismerete és felhasználásuk az ételek elkészítésében. Szintén már az őskorban is kereskedtek az egyetlen ásványi eredetű fűszerünkkel, a sóval.

Az Ószövetség több helyen is szól a fűszerekről (Józsefet bátyjai fűszerkereskedőknek adták el rabszolgának, Salamon király az Énekek énekében szerelmesét különböző fűszerformákhoz hasonlítja, stb.). Egyiptomban is ismerték már például a borsot, ami bizonyítja a fűszerkereskedelem több ezer éves múltját.

Céginfo.hu – az üzleti információ

Ha szeretne részletesebb információhoz jutni meglévő vagy leendő üzleti partnereiről, üzleti érdekeltségeikről, pénzügyi helyzetükről, akkor látogasson el a ceginfo.hu oldalra!

A saját igényei alapján kiválasztott előfizetési modulokat itt rendelheti meg

A rómaiak idejében az indiai és távolabbi országok fűszerei (bors, fahéj, kömény, szerecsendió, a gyömbér és a szegfűszeg stb.) közel-keleti kereskedők közvetítésével jutottak el a Római Birodalom provinciáiba. Ezek a kereskedők titokként kezelték a termesztés helyeit, körülményeit, ilyen módon is biztosítva a monopolárakat. A fűszerkereskedelem központja Alexandria volt. Jól mutatja a bors kiemelkedő szerepét és értékét az idősebb Plinius I. században Naturalis Historia című művének következő idézete: „Nincs év, amelyikben India ne jutna a Római Birodalomtól ötvenmillió szeszterciuszhoz.”

A középkorban a kiváltságos kereskedelmi-közvetítői helyzetet az arábiai kereskedők örökölték meg, ők tartották kézben a szállításokat és határozták meg az árakat. Ezt a kiváltságos helyzetet XV. század végéig meg is tudták őrizni. A fűszerek származási helyét és termesztésük módjait titokként kezelték. A szárazföldön a fűszereket karavánok szállították, aztán Indiától hajóval vitték tovább a Közel-Keletre, majd onnan a mediterrán térségen keresztül jutottak el a szállítmányok Európába.

A fűszerek európai kereskedelme a velenceiek és genovaiak kezébe került, akik magas adót fizettek a muzulmánoknak a kereskedési lehetőségekért. Az európai kereskedelem központjává Velence városa vált.
Az arab fűszerhegemóniára az első súlyosabb csapást Marco Polo utazásai című könyv jelentette, mivel számos mítoszt eloszlatott a fűszerekkel kapcsolatban, leírta a termesztési helyeket, módszereket, körülményeket, a tartósítás és a felhasználás módjait. (A velencei Marco Polo (1254-1324) kalandos útját a tudósok egy része ma már megkérdőjelezi, de ennek megítélése nem lehet feladatunk, ugyanakkor a könyv unikális jellegét, az európai reneszánszra, humanizmusra gyakorolt hatását nehéz lenne kétségbe vonni.)

A XV. század végétől megkezdődtek a nagy földrajzi felfedezések, ezek közül az első utakat (Kolumbusz, Vasco da Gama, Magellán) egyértelműen a fűszerek utáni vágy hajtotta, de persze oka volt a török birodalom terjeszkedése is a Közel-Keleten és Kelet-Európában, ellehetetlenítve ezzel a korábbi kereskedelmi útvonalakat.

Az India és a távol-keleti Fűszer-szigetek (Indonéziához tartozó szigetcsoport a Fülöp-szigetektől délre, mintegy ezer kisebb-nagyobb szigettel) felé való új útvonalak felfedezése révén lehetővé vált a fűszerek korábbinál jóval nagyobb mennyiségben, és valamivel kedvezőbb áron történő beszerzése.

Amerika felfedezésével újabb fűszerfajtákat is felfedeztek Európa számára (vanília, rózsabors stb.; azért Európa számára, mert az amerikai földrészen ezeket már régóta használták fűszerként).

Velence korábbi hegemóniája megszűnt, a kereskedelem központja Lisszabonba, majd Amszterdamba, később Londonba helyeződött át. A kereskedelmi központok áthelyeződésének alapvetően az volt az oka, hogy a spanyolok, a portugálok, később a hollandok (Holland Kelet-indiai Társaság (1602-1798)) és az angolok (Brit Kelet-indiai Társaság (1600-1858)) véres háborúkat vívtak a tengerek feletti uralomért, illetve a fűszerkereskedelmi monopóliumért.

 

A Holland Kelet-indiai Társaság zászlaja

Napjainkban a legtöbb fűszer Indiából, Törökországból és Kínából származik, Indiában termelik a világ fűszereinek 80 százalékát.

Magellán utazása

Magellán Kolumbuszhoz hasonlóan nyugati irányban szerette volna elérni a Fűszer-szigeteket, de ő már tudott egy átjáróról az Atlanti és a Csendes Óceán között (legalábbis sejtette a létezését. Kezdeményezését a portugálok elutasították, így a spanyol királyhoz fordult. V. Károly támogatásával, öt hajóval indult el 1519. szeptember 20-án, megkerülte a Horn-fokot, és eljutott a Csendes Óceánra. Magellán útközben meghalt (a Fülöp-szigetekhez tartozó Maktan szigeten 1521. április 27-én a bennszülöttek végeztek vele), flottája hajóiból egy kivételével mind megsemmisült, a legénység nagy része meghalt, Végül egyetlen hajó, a Victoria érkezett meg 78 000 kilométeres utat megtéve 1522. szeptember 6-án Spanyolországba, Juan Sebastián Elcano kapitány vezetésével. Az induló 265 emberből 18-an élték túl a Föld körülhajózását.

 

A hatalmas anyagi és emberi veszteségek mellett többfajta hasznot is hozott az út: bebizonyították, hogy a Föld gömbölyű, számos földrajzi felfedezést dokumentáltak, és nem utolsó sorban 700 mázsa (!) fűszerrel megrakodva tértek haza. Ebből ki lehetett fizetni az elveszett hajókat, egyéb anyagi jellegű kötelezettségeket, de még így is dúsgazdaggá tették a hazatérő hajóskapitányt.

Juan Sebastián Elcano kapitány V. Károlytól magas rangot és címerhasználati engedélyt kapott. Címerében két fahéjrúd, három szerecsendió és tizenkét szegfűszeg látható, a címer jelmondata a következő: „Primus circumdedisti me” (magyarul: „Te jártál körül először engem”).

Juan Sebastián de Elcano címere

 

A fűszerek és az adózás

A fűszerek több olyan tulajdonsággal is rendelkeztek (rendelkeznek), amelyek révén alkalmasak voltak pénzhelyettesítésre, illetve sajátos szerepet játszhattak az adózásban is.
Ilyen tulajdonságok a következők: ritkaságuk, értékük és magas áruk, tartósságuk.

Az adózásban több fajta szerepük is volt:
– a fűszereket luxuscikknek tekintették, ezért kereskedelmét magasabb (luxus)adóval sújtották,
– az uralkodók monopolizálták a termelését, beszerzését, szabott áron kereskedtek vele, extrajövedelmet biztosítva ezzel a királyi kincstáraknak,
– egyes esetekben az adót a fűszerekkel lehetett vagy kellett megfizetni.

Természetesen ezeket a tulajdonságokat, szerepköröket csak egyes fűszerek képviselhették, és csak egyes korokban, történelmi helyzetekben érvényesültek. A mindenki által könnyen termeszthető, elérhető fűszerek esetében ilyen szerepkörök nem lehettek, jó példa erre a hagyma vagy a petrezselyem.

A fűszereket értékes voltuk és ritkaságuk miatt sokszor hamisították is, ezért előfordult, hogy a fogyasztók védelme érdekében kellett fellépnie a hatalomnak. Jó példa erre, hogy nem is olyan régen, az 1990-es évek közepén Magyarországon is hamisították a fűszerpaprika-őrleményt, ezért az előállítását, importját jövedéki szabályozás alá vonták, ami lehetővé tette a hatóságok szigorúbb ellenőrzési tevékenységét, illetve a hamisítókat is keményebben lehetett szankcionálni (börtönbüntetések is előfordultak).

A magyar nyelvben a fűszerek, azok közül is a bors kiemelt szerepét mutatja a cikk címében is említett „sava-borsa”, amely fontosságot, lényegességet jelentő szókapcsolat, illetve kiemelkedő értékét a „borsos ára van” kifejezés.
A következőkben néhány fűszerrel kapcsolatos sajátos adózási hátteret mutatunk be.

A fűszerek királynője, a bors

A bors – a só mellett –a legismertebb és legáltalánosabban használt fűszer az egész világon. Az Indiából származó borsot őseink már hatezer évvel ezelőtt is használták, sőt háromezer éve már termesztették is, a borscserje bogyója szolgáltatja az értékes fűszert. Az ókori Egyiptomban és a Római Birodalomban is meghatározó fűszer volt. A középkori konyhákban – a fahéj mellett – a bors is főleg arra szolgált, hogy az ételek avas, romlott ízét elfedje.

A bors kereskedelme nem az egyetlen módja volt a vagyonszerzésnek, maga a bors vált fizetőeszközzé. A középkor jó részében „keményvaluta”-ként szolgált, gyakran a hozományt, az adót, a bért is borsban fizették. A legtöbben biztonságosan elzárva tartották a vagyonuk zálogaként, és az emberek fizetőképessége a birtokában levő bors mennyiségétől függött, értéknek tekintették tehát. A hosszú hajóutakra pénz helyett gyakran borssal megrakott erszényt vittek magukkal a hajósok, ami fedezetet nyújthatott kiadásaikra, megízesíthette ételeiket (a hajókon a romlott sózott hús gyakori oka volt zendüléseknek is), illetve haláluk esetén fedezetet jelenthetett a végtisztességre.
Velencében a kereskedők évente egy-egy kilogramm borsot, fahéjat és gyömbért fizettek a adószedőnek. Németországban a vagyonosokat „borszsákok”-nak hívták.

A bors betakarítása

Fahéj

Egyike a legrégibb ízesítőknek. Ceylon szigetén és a Szunda-szigeteken, valamint Indiában, Kínában vadon előforduló és termesztett fák ágairól lefejtett sötétbarna színű fűszer. Jellemző illatú és édeskés, csípős, kissé fanyar ízű fűszer.
Már a bibliai időkben is használták, mint illatszert, és mint füstölőt. Európában már az ókori görögök és rómaiak körében igen kedvelt volt, ők terjesztették tovább kereskedőútjaikon és hódító hadjárataikon. A középkorban is nagy becsben tartották, több okirati bizonyíték is tekintélyes ajándéknak tekintette, amikor uralkodók szerzetesrendeknek, apátságoknak ajándékoztak egy-két kilónyi fahéjat.

A fahéj robbantotta ki a portugálok és a hollandok közötti viszálykodást a XVII. században.
A XV. században a portugálok elkezdték bejárni a tengereket fűszerek – nem utolsó sorban fahéj – után kutatva, Lorenzo da Almeida 1505-ben felfedezte a ceyloni fahéj-forrásokat. Előtte a fahéj kereskedelme a sziget szingaléz uralkodóinak kezében összpontosult, ez szolgált fő bevételükként. A portugálok birtokba vették a szigetet, és a terület fennhatóságán felül 1580-tól már évi 125 tonna fahéjat is követeltek, sarcként.

1596-ban, néhány évvel azután, hogy Portugália átmenetileg elveszítette függetlenségét, kifutottak az első holland hadi- és kereskedelmi hajók az Indiai-óceánra.

Kandi királya tehetetlenségében, a portugál sarcok ellen a hollandokhoz fordult segítségért, akik 1632 és 1658 között kiszorították a portugálokat Ceylonról. Rövidesen a fahéj-monopólium is az ő birtokukba jutott, ám még keményebben bántak az a „fakéreghántókkal”. Előzőleg minden 12 év feletti kasztbeli férfi 28 kilogramm háncsot volt köteles összegyűjteni a betakarítási időszakokban, de a hollandok ezt a kvótát a lényegében teljesíthetetlen 303 kilóra emelték, cserébe a munkások némi élelmiszert és adómentességet kaptak. A súlyos terhek elől sokan a hegyekbe menekültek, viszont így az ültetvényeken maradottaknak még több munkát kellett elvégezniük.

Halálbüntetés terhe mellett a földbirtokosoknak, ha fahéj termőhelyet találtak földjeiken, ezt be kellett jelenteniük a holland hivatalnokoknak. Ugyancsak halállal büntették a fahéj csempészését és eladását. Amikor felfedezték, hogy a fahéj bőségesen termett Kocsín, az indiai Malabár-part legnagyobb városának környékén, lefizették és megfenyegették a helyi uralkodót, hogy semmisítse meg a teljes termést, így biztosítva a továbbiakban is monopolhelyzetüket.
Az 1760-as évektől lázadások törtek ki, majd a francia forradalom következményeként a franciák birtokába került a sziget, akiktől az angolok hódították el az uralmat. Közben több helyen is elkezdték termelni a fahéjat a hollandok és a franciák, így a fahéj ára elkezdett csökkenni. Az angolok a XIX. század elején kétségbe esett lépésként a ceyloni fahéjra 200 százalékos adót vetettek ki, de már ez sem segíthette ki a kincstár bevételi igényeit.

A fahéj és az ánizs

Vanília

A vanília eredeti hazája Mexikó, ahol már az Amerika felfedezése előtti időkben a kakaó ízesítésére használták. Ma már a meleg égöv alatt (Ceylon, Jáva, Madagaszkár, Afrika) sok helyen termesztik. A vanília az orchideák családjába tartozó, más növényekre felkúszó növény, melynek termesztése igen fáradságos, költséges, mivel mesterségesen kell beporozni a virágokat. Félérett állapotban szüretelik, amikor a termés zöldes vagy éppen sárgulni kezd. Ekkor még szagtalan, egy erjesztési eljárás után kapja a termés a barnásfekete színét és jellemző illatát.

A vanília az azték birodalomban társadalmi kiváltság volt, csak az azték társadalom kiemelkedő tagjai jutottak hozzá. Az alárendelt Totonaco törzsektől viszont adó fejében szedték be.

A spanyol katonák 1519-ben Hernando Cortez parancsnoksága alatt Vera Cruzba érkeznek, és alig két év alatt meghódítják az aztékok birodalmát. Uralkodójuk, Montezuma őrölt vaníliával ízesítette királyi csokoládéitalát. Erről egy spanyol konkvisztádor, Bernal Diaz del Castillio 1520-ban számolt be.

Sokáig sikertelenül próbálkoztak más forró égövi területeken a vanília megtelepítésével, de hiába fogant meg könnyen a növény, termést nem hozott. A mesterséges beporzás technikáját a Bourbon szigeteken (ma La Ré-Union) élő egy 12 éves fekete rabszolgagyermeknek, Edmond Albiusnak köszönhetjük, aki 1841-ben egy sajátos technikát talált ki erre. Jutalmul felszabadították a rabszolgaság alól. A módszer rövid idő alatt elterjedt, és a francia kolóniákon is sikeresen kezdték termeszteni a vaníliát. Így kezdték el termelni Mauritiuson, a Comore szigeteken és Madagaszkáron.
Egészen a huszadik századi 70-es évekig a világ vaníliatermésének 77%-a Madagaszkárról származott, ma viszont már csak a harmada származik innen. Persze ennek is adózási oka van!

A madagaszkári vaníliára 25% exportadót vetettek ki, így az ár értékének ez a része egyenesen a madagaszkári államháztartásba került. Amíg Madagaszkár volt a legjelentősebb termelő, mintegy monopolhelyzetben tudta megállapítani az árakat. Tudjuk viszont, hogy a világpiaci képes reagálni az ilyen helyzetekre. Korábban kevésbé jelentős termelők nem vetették ki ezt az extraadót, és így például Tahiti, Bali, Mexikó, a Comore Szigetek jelentős vaníliatelepítéseket végeztek, és az árelőnyt kihasználva elhódították a piac egy részét.

Madagaszkáron 1997-ben a vanília exportadóját végleg megszüntették és a már létező ültetvényeket kihasználva, kutatásokat kezdtek folytatni egy gazdaságosabb, ökologikusabb termelés érdekében.

Gyömbér

Indiában a gyömbért évezredek óta általános orvosságnak és nagyra becsült fűszernek tartják. Valószínűleg arab fűszerkereskedők hozták a gyökeret az ókori Európába. Rómában a császárok kihasználták a keresettségét, és i.u. 200 körül magas adóval sújtották.

Ánizs

Az ánizs a Földközi-tenger mellékéről származik, nagyon régen, valószínűleg közel 4000 éve termesztik, mint gyógy- és fűszernövényt. Már az egyiptomiak is használták, mint élelmiszert, gyógynövényt és fűszert, de termesztették italkészítés céljából is.

I. Edward király a 14. században azon luxuscikkek körébe sorolta az ánizsmagot, amelyeket adóval sújtott. Az adóztatás célja a London Bridge újjáépítési költségeinek az előteremtése volt.

Kapor

A Földközi-tenger vidékéről származik, a rómaiak közvetítésével terjedt el Európában. Már időszámításunk előtt ismerték, adófizetés eszközeként használták, ez is bizonyítja, hogy akkoriban jelentős értéket képviselt.
Az ókori görögök a csuklás kezelésére használták, a római korban a gladiátorok a kapor terméséből sajtolt olajjal kenték be testüket. A középkorban varázserejű növénynek tartották és a boszorkányok ellen, a rossz szellemek távoltartására használták, de szerelmi bájitalok alkotó eleme is volt.

A só az egyetlen ásványi eredetű ízesítőnk, mely ételeinkhez és életünkhöz is nélkülözhetetlen. Az emberiség számára nem csak élettanilag, hanem egészen a XVIII. századig (sőt egyes esetekben a XX. századig) társadalmilag is fontos szerepet játszott a só. Az ókor legelejétől, sokszor használták fizetőeszközként, és mivel jelentősége oly nagy volt (hiszen a legalapvetőbb fűszerünk) az uralkodók felismerték, hogy a sóbányákat érdemes monopolizálniuk.
A sóadót sok ország alkalmazta, már a római császárok is éltek a sóadó eszközével. Van azért kivétel, például Svédország és az Egyesült Államok.

Nálunk Magyarországon is a királyi regálék egyik fontos részét a sóbányák tették ki, megtiltották a só importját, szabályozták a kereskedelmét és az árát (lásd erre vonatkozóan a Magyarország adótörténetét bemutató sorozatunkat).

A leghíresebb sóadó talán a gabelle volt, amit 1340-ben, a francia VI. Fülöp uralkodása idején vezettek be. Az adó behajtását az adóbeszedők – gabelleurs – végezték. A gabelle végül egyike lett azon társadalmi igazságtalanságoknak, amik a francia forradalom kirobbanásához vezettek, 1790-ben törölték el. Napóleon újra bevezette, s ezután sok helyütt egészen a II. világháborúig fennmaradt.

A XX. századi történelem során a sómonopólium intézménye a brit uralom alá tartozó Indiában megtiltotta, hogy az emberek összegyűjtsék vagy eladják a saját partszakaszukon bőségesen kinyerhető tengeri sót. Ghandi és követői 1930-ban tiltakozásuk jeléül 300 kilométert tettek meg a tengerpartig, egy hatalmas sólepárló területig. Ghandi ott felvett egy kevés sót, amit azután fél évig magával hordott; több ezer szegény indiai ugyanígy tett, ez volt a békés ellenállás egy sajátos megnyilvánulása. Ezt követően sorozatos letartóztatások következtek, de a britek lassanként belátták politikájuk értelmetlenségét, a sóadót végül –1946-ban – visszavonták, és ez előrelépést jelentett India függetlenné válása felé is.

Cukor

Az emberiség sokáig csak a mézet használta édesítésre. Később a cukornádból állítottak elő cukros italokat, illetve később forralással, tisztítással kristályos cukrot. Hogy ez mikor történt először, nem tudjuk, még a cukornád eredete is tisztázatlan, az európai felfedezők már csak a nemesített, termesztett változatával találkoztak Ázsiában és a Hátsó-indiai szigetvilágban. A cukor az időszámításunk szerinti IV. században már ismert édesítőszer volt Indiában és a Közel-Keleten.

A mértéktelen és meggondolatlan adóztatás vissza is üthet! Az Ezeregyéjszaka meséi között található a következő történet (Swahn könyve alapján):

I. Khoszru, Perzsia uralkodója (531-579) eltévedt egy hadjárat alatt, és megszomjazván inni kért a közelben lakó szép parasztlánytól. Ő hóban elkevert cukorlével teli serleget kínált neki. Miután jóízűen bekebelezte, Khoszru kért még a finomságból, és azt gondolta: Ezek az emberek biztosan nagyon meggazdagodtak ezen az ízletes italon, ezért több adót kellene fizetniük! Kicsinyes elképzelése miatt azonban a cukornád a továbbiakban nem adott ínycsiklandó nedvet. A király csak azután ihatott belőle újra, hogy megbánta tettét. Ezután végérvényesen rákapott az édességre, és cukornádültetvényeket hozott létre a főváros környékén.

A kakaó és a csokoládé

Az Amazonas-medencében szabadon nőtt a kakaófa. A maják az i.u. VII. században már termesztették a Yukatán félszigeten. A XIII. században a majákat leigázták az aztékok, a feudális rendszerben a hadisarcot, az adófizetést kakaóbabbal kellett teljesíteni. Nagyon értékes fizetőeszköz volt: 4 kakaóbab = 1 nyúl, 10 kakaóbab = 1 örömlány, 100 kakaóbab = 1 rabszolga értékével egyezett meg.

Amikor a spanyolok a mai Mexikó területére érkeztek, Montezuma xocolātl-lal (keserű víz, csokoládé-ital) kínálta Cortést, ő hozta Európába a kakaóbabot és a csokoládéital készítésének titkát. Európában lassan terjedt el, eleinte fanyalgással fogadták az ízesítés nélkül keserű, fanyar ízű italt, a XVI. században Spanyolország területén belül maradt a fogyasztása. A XVII. században indult el hódító útjára, köszönhetően az ízesítésnek (cukor, vanília, fahéj stb.), a század közepétől már divatos itallá vált például Londonban, vendéglőkben értékesítették. Az első angol csokoládégyár 1728-ban, Bristolban épült.

A Marco Polo utazásai című könyvben sok fűszerekkel kapcsolatos rész van, ezek helyenként adózási részleteket is tartalmaznak. Lássunk most három rövid részletet a könyvből!

Zajton városáról és kikötőjéről

A Nagy Kán valóban hatalmas jövedelmet húz a város és a kikötő adójából. Mert tudnotok kell, hogy az Indiából behozott összes áru után, beleértve a drágaköveket és gyöngyöket is, 10 százalékos vámot szed be, vagyis más szóval elveszi mindennek a tizedét. Továbbá az apró áru szállítási díja 35 százalék, a borsé 44 százalék, a szantálfa és más terjedelmes áru szállítási díja 40 százalék, úgyhogy a kánnak járó vám és a hajóbér fejében a kereskedő legalább a felét odaadja árujának, viszont a másik feléből olyan hasznot húz, hogy újra meg újra módjában áll friss rakománnyal visszatérni.

Jáva nagy szigetéről

Ha Csambától ezerötszáz mérföldet hajóztok dél-délkeleti irányban, igen nagy szigetre értek, melynek neve Jáva. A tapasztalt hajósok azt mondják, hogy ez a világ legnagyobb szigete, és kerülete több mint háromezer mérföld. Egy nagy király uralkodik felette, és senkinek sem adózik a világon. Népe bálványimádó. A sziget hallatlanul gazdag: megterem itt a fekete bors, szerecsendió, nárdus, hosszú sás, kubeb, szegfűszeg és a világ minden fűszere.

Koilum királyságról

Ha Mábárt elhagyva ötszáz mérföldet haladtok délnyugati irányban, Koilum királyságba érkeztek. A nép bálványimádó, de vannak keresztények, szaracénok és zsidók is köztük. Külön nyelvet beszélnek, saját királyuk van, és adót senkinek sem fizetnek.

Itt terem a legtöbb brazil, aminek neve brasil Coilumin, az ország neve után. Igen finom minőségű. Kitűnő gyömbérrel is dicsekedhetnek, ami az ország után szintén a Coilumin melléknevet viseli. Az egész országban bőségesen terem a bors, elmondom, hogyan.

Tudnotok kell, hogy a borsfák nem vadon nőnek, hanem szabályosan plántálják és öntözik őket; a borsot télen ültetik, és május, június és július hónapokban szedik. Nem kemencében szárítják a borsot, miként azt mifelénk állítják. Nincs is annyi kemence, hogy meg lehetne szárítani bennük a tömérdek borsot, ami itt terem; országukban úgy szállítják hajókon, mint nálunk a gabonát.

Irodalom:
Laws, Bill: Ötven növény amely megváltoztatta a történelmet (Kossuth Kiadó, 2012. Budapest)
Marco Polo utazásai(Gondolat Könyvkiadó, 1963, Budapest)
Swahn, Jan-Öjvind: A fűszerek zamatos története (Gulliver Könyvkiadó Kft., 2003, Budapest)
Morris, Sallie – Mackl, Lesley: Fűszerenciklopédia (Glória Kiadó, 2001, Budapest)
Romváry Vilmos: Fűszerek könyve (Aranyhal Könyvkiadó, 2002, Budapest)


Kapcsolódó cikkek

2022. augusztus 12.

Legek nyertes városai

Tippeket kaphatunk a különféle ranglistákból, hová, miért érdemes elutaznunk.

2022. július 29.

Honda HR-V: Stílusba csomagolva

A Honda úgy gondolja, lassú átmenetet képez a belső égésű erőforrással hajtott, és a tisztán elektromos hajtás közt egy összetett hybrid rendszerrel, melyet a teljesen megújult, három motorral felvértezett HR-V modellben mutatnak be nekünk.