„Élet a reményen túl” II. rész


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Riportunk első részét azzal a cinikus megjegyzéssel zártuk, hogy ma hazánkban lehetetlen úgy eredményt elérni, ahogy azt Solt Ágnes akarta. Mert mit ér a szakmai hozzáértés és a megalapozott módszertan, ha nem komoly érvekkel, hanem inkább csak indulatból támadják az új eredményeket. A mostani beszélgetés az „Élet a reményen túl” c. kutatást ért bírálatokra épül, illetve arra vagyunk kíváncsiak, hogy Solt Ágnesnek milyen válaszai vannak erre.


A bírálatok között szerepeltek olyanok, amelyek a mintát és annak kiválasztását kritizálták, de az interjú felvételének és készítésének témakörével kapcsolatban is érkeztek felvetések, valamint a tartalomelemzéssel kapcsolatban is megfogalmaztak vádakat, illetve megjegyzéseket tettek a vezérfonallal és a kérdőívvel kapcsolatban, és hiányolták az objektív adatokat.

Az első vádak között leginkább az szerepelt, hogy Ön az 1990-es népszámlálás adataiból dolgozott. Ezzel nemcsak az a baj, hogy régiek, hanem az is, hogy éppen a rendszerváltás körül vették fel azokat, és azóta gyökeres változás történt.

Solt Ágnes: Elméleti problémafelvetésnek érzem azt a kritikát, amely azt kifogásolja, hogy az 1990-es népszámlálás adataiból dolgoztam. Mindenki tudja, hogy ez volt az utolsó olyan teljes körű országos felmérés, amelyben a szegregált telepek megjelennek, s azokra vonatkozóan is találhatunk adatokat. A kritikai felvetés másik eleme, mely szerint sokat változtak azóta az állapotok, szintén teoretikus, hiszen ha valóban haladtunk volna a szegregált telepek tényleges deszegregációja felé, akkor a keresett helyszíneken nem találtunk volna telepet. Ez azonban – sajnálatos módon – nem történt meg. A telepfelszámolási program dacára – hiszen a szegregált telepek leginkább csak átalakultak: gettósodó falvak lettek, telepszerű „cs.é.” házak épültek a putrik helyén.

A feltett kérdések némelyikét is érte kritika. Mennyiben tér el egy interjú vezérfonala egy kérdőív kérdéseitől?

Solt Ágnes: A vezérfonál abban tér el a kérdőív kérdéseitől, hogy nem pontosan, szó szerint kérdezzük az ott leírtakat, hanem mintegy témamutatónak használtuk, emlékeztetőül, hogy melyek azok a kérdéskörök, melyekre mindenképpen választ szeretnénk kapni. Ilyen értelemben használjuk a vezérfonalat, s az ott megjelenő kérdések kezdetben pusztán a megszerzendő információ irányát mutatják számunkra. Így a dolgozat mellékletében feltüntetett kérdések szó szerinti elemzéséből jelentős következtetéseket nem lehet arra vonatkozóan leszűrni, hogy milyen megfogalmazásban hangzottak el a kérdések.

Azt a mondatot is kiragadták az Ön kutatási zárójelentéséből, miszerint kb. 250 emberrel beszéltek, s ezek mintegy negyedével, több alkalommal is. Ebből pedig azt a következtetést vonták le, hogy az emberek mintegy háromnegyedével csak egyszer beszéltek.

Solt Ágnes: A szociológiai empirikus kutatások során alkalmazott kvalitatív módszerek egyike az interjúkészítés, amely során leginkább előre megfogalmazott kérdéskörök lekérdezése a cél. Egy meghatározott kérdéscsoport köré szerveződő beszélgetést egy emberrel nyilvánvalóan csak egyszer célunk felvenni. Ezért nem értem azt a felvetést, amely annak kapcsán fogalmazódott meg a kritikákban, hogy vajon miért nem beszéltünk minden megkérdezettel több ízben.

Megjegyezték azt is, hogy a kutatás objektív tényt mentalitáselemmé változtat, és ez előfeltevésekre és az elemzés hibájára utal.

Solt Ágnes: Igen, és azt a példát hozták fel, mely szerint abból, hogy jelenleg nincs munka, korábban viszont volt, leszűröm a következtetést, miszerint ez a mentalitásból fakadó felfogás. Bár hízelgő a nekem tulajdonított naivitás ilyen mértékű tisztaságának feltételezése, mégis vissza kell utasítanom. A munkához való viszonyt a mentalitás részeként határozom meg, s ez az, amit vizsgáltam. Természetesen ezt csak azokon a kérdéseken keresztül lehet vizsgálni, hogy a tényleges munkalehetőségek és munkakapcsolata felől kérdezem az embereket.

Az is elhangzott a kritikai megjegyzésekben, hogy „Solt Ágnes első próbálkozásai kudarca nyomán jött rá arra, hogy fiatal nőként egyedül nem érdemes terepmunkával próbálkoznia, hanem kísérőre van szüksége”.

Solt Ágnes: Elkeserítőnek találom, hogy még feltételezés szintjén sem merült fel a kritikában az, hogy egyrészt korábban már megszereztem azt a fajta képzettséget, amelynek birtoklása nélkül tilos belevágni egy ilyen empirikus kutatásba. Másrészt pedig nem értem, hogy miért nem feltételezték, hogy egy ilyen volumenű vizsgálatot megelőzően fektetek időt, energiát abba, hogyan alakítsam ki a terepen a bizalmat, hogyan vegyem fel az emberekkel a kapcsolatot annak érdekében, hogy azokat az információkat megszerezhessem, amelyek a kutatás céljai. Nem pusztán elkeserítőnek, de fontosnak és végiggondolandónak is tartom: miféle szakmai elidegenedésre, az oktatási intézményekből való teljes kiábrándultságra és a magyar tudományos élet szereplőinek szakmai válságára utal az, ha ez a feltételezés felmerülhet, sőt, mint tézis fogalmazódhat meg. Érdemes volna ezt végiggondolni – csak a pályafutás és a szerepek vizsgálatával, a konkrét személyektől függetlenül.

Egyébként pedig valóban nem egyszerű feladat megteremteni azt a fajta bizalmi szintet, amelyben meg lehet kísérelni olyan interjút készíteni, ahol azokhoz az információkhoz jutunk hozzá, amelyekhez akarunk, nem pedig valami egészen máshoz. Ahhoz, hogy két ember között kialakuljon az a fajta közös hang, amelyen beszélni tudnak, – nagy társadalmi távolság esetén különösen – speciális tudást és készséget igényel. Ehhez képest is nehezített az a szituáció, amelyben nemcsak két ember beszél, hanem három vagy több ember. Felmérni az egymás közötti viszonyokat, feltenni a megfelelő kérdéseket a megfelelő megfogalmazásban, hangsúllyal, időpontban, – időbe telik, míg az interjúkészítő ráérez arra, miből mit kell leszűrnie, mi mire utal, mit szabad s mit nem, mi működik, s mi nem.

Empirikus kutatási gyakorlatomban a mély- és életútinterjú készítés segítségével dolgoztam, csaknem félezer mélyinterjút készítettem el, jellemzően deviáns szubkultúrákban: büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartottakkal (fiatalkorú és agresszív, életfogytiglan és tényleges életfogytiglan szabadságvesztés büntetésre ítéltek körében); valamint olyan emberekkel, akik valamilyen bűncselekmény, jellemzően családon belüli erőszak vagy prostitúcióra kényszerítés miatt áldozati szerepbe kerültek. Az említett célcsoportokon kívül olyan életútinterjúkat vettem fel, amelyek veszélyeztetett fiatalkorúakkal, családjukkal, illetve a velük foglalkozó szakemberekkel készültek. Mindezen tapasztalatok után bátorkodtam belevágni a szóban forgó kutatásba. A korábbiakban gyakorlatot szereztem abban, hogyan kommunikáljak (mind verbálisan, mind pedig non-verbálisan) annak érdekében, hogy kialakuljon az az interaktív helyzet az interjú alanya(i) és köztem, amely alkalmas arra, hogy olyan információ birtokába juthassak, amelyet megcéloztam, illetve, hogy a kapott információkat érvényességük és megbízhatóságuk alapján elemezni tudjam.

A szóban forgó kutatásnál, a terepre – a kritikai megjegyzés ellenére – egyetlen alkalommal sem mentem egyedül, mindvégig egy kulturális antropológus munkatársammal érkeztem.

Az interjúkészítés folyamán előfordult, hogy párhuzamosan készítettünk interjút: én a ház asszonyával, míg társam esetleg a szomszédban lakó egyedülálló férfiemberrel. Előfordult olyan szituáció, – s talán mások ezt értették félre – amikor társam az egyik házban, én egy másikban interjúztam, s mielőtt találkoztunk volna, az úton újabb kommunikációs helyzetbe keveredtem, s megkíséreltem interjút készíteni. Ez így nem volt kellően produktív, s a későbbiekben már nem próbálkoztam hasonló helyzetben interjút készíteni, hiszen ha egy nő egyedül megy a cigánysoron, s megszólítják ott élő férfiak, vagy akár gyerekek, akkor kicsi az esély arra, hogy a nő (ha épp kutatói minőségében is van) tematizálja a beszélgetést.

Ilyen volt például a telepen élő emberek személyes viszonyai, az uzsorás megítélése, vélemények az ott élőkről, illetve a családon belüli erőszak, hogy csak párat említsek.

Sikerült egyébként bizalmi viszonyt kialakítaniuk?

Solt Ágnes: Igen, az esetek túlnyomó többségében sikerült olyan szintű bizalmi viszonyt kialakítanunk az interjúalanyokkal, aminek köszönhetően lehetőségünk volt azokra a kérdésekre is választ kapni, amelyekre az emberek általában nem szívesen válaszolnak. Ilyen volt például a telepen élő emberek személyes viszonyai, az uzsorás megítélése, vélemények az ott élőkről, illetve a családon belüli erőszak, hogy csak párat említsek.

Az objektív adatok hiányával kapcsolatban is elhangoztak kritikai megjegyzések, illetve kifogásolták, nem szerepelnek a kutatási zárójelentésben a szakirodalmi hivatkozások.

Solt Ágnes: A szakirodalmi hivatkozások hiánya annak tudható be, hogy egy kutatási zárójelentésről van szó, amely így nem felel meg egy tanulmánytól elvárható kritériumoknak. Azonban már elkészült a zárójelentést követő tanulmány, amelyben mind a hazai, mind pedig a nemzetközi kutatások eredményeivel összevetem a sajátjaimat, s ezáltal mód nyílik olyan következtetések levonására is, amelyre a kutatási eredmények önmagukban még nem jogosítanak fel.

Dr. Kiss Anna

 

„Élet a reményen túl” I. rész


Kapcsolódó cikkek

2024. március 22.

Bécs egyre közelebb

Legalábbis vasúton, hiszen két és fél óra alatt lehet eljutni Budapestről az osztrák fővárosba egy magántársasággal, hamarosan naponta négyszer is.