Hannah Arendt – filmen a totalitarizmus első elemzője

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Gondolkodni és elemezni, emellett kitartani, minden külső nyomás ellenére, érzelmeknek nem engedni. Mert a tét a történelem megértése. Von Trotta ezt találhatta példázatosnak Hannah Arendtben.

Újságpapírba csomagolva kaptam, amit rögtön lebontottam a Köröndön, a buszmegállóban, remélve, hogy Ádám tanárnő arra jön és belátja végre, nem érek én rá Heinét magolni, Deutschland, ein Wintermarchen, mikor politikai filozófiát olvasok, németül persze, hogy érzékelje enyhe szellemi fölényemet Heine felett. Könyvért akkor már nem vittek el a buszmegállóból senkit se, viszont a lányoknak se mondott semmit Hannah Arendt neve. Most a lányomnak nem mond semmit, azonkorú gimnazistaként, mint az apja volt akkoron. A helyzet nem sokat változott. Hacsak nem abban, hogy A totalitarizmus gyökerei már húsz éve magyarul is olvasható, annak, aki olvasni akarja. Ki tudja, hány ilyen van? Hannah Arendt lefutott. Finomabban fogalmazva a filozófiatörténet része lett (ami lényegében ugyanaz, bölcsészhallgatók belügye, zord vizsgatétel), évtizedekig élvezett eleven vitaanyag-jellege elveszett, csakúgy, mint a tiltott irodalom édes íze a szánkban, amíg az újságpapírt bontogatjuk a buszmegállóban.

Ki tudja, kinek jutott eszébe filmet csinálni róla?

Ki tudja, mennyire filmes téma egy német-zsidó filozófus szellemi kalandozása Amerikában?

Hétköznap este a Puskinban, heten a kényelmetlen műbőr fotelekben, további hét üresen, a szűk szobányi házi vetítőben, ami jól mutatja, hogy a téma vonzerejét a mozivezetők gondosan mérlegelték. Pedig nem rossz film a Hannah Arendt. Annak ellenére sem, hogy szűkreszabott szüzsé szorítja bele közel hetven életévét a huszadik század építésben és rombolásban, eszmékben és vérben, harctéri és akadémiai összecsapásokban cseppet sem szűkölködő évtizedeiben, amelyekből bőven volt alkalma kivenni a részét, több is, mint akarta volna. Margarethe von Trotta filmje arra az Arendtre összpontosít, aki 1961-ben Jeruzsálembe utazik, hogy Eichmann peréről tudósítsa egyetemi tanár létére a New Yorkert, a keleti parti értelmiség akkor is vezető kultúrmagazinját, majd ehelyett egyetemi tanár létére összefoglaló esszét ír, ami azután heves indulatok forrása lesz, barátokat veszejt el, tiltakozásokat és fenyegető leveleket generál és elvadult gyűlöletet gerjeszt. Hannah azonban állja a sarat és nem enged.

A harci lárma, ami mára teljesen feledésbe merült, sőt, a könyv azóta már, évtizedes tilalom után, megjelent héberül, két gondolatnak szólt a dolgozatból. 1. Eichmann ténykedése racionálisan értelmezhető. 2. A zsidó közösségek egyes vezetői maguk is felelősek a holokausztért. Az indulatgazdag (és értelemszegény) interpretációk szerint az elemezhető egyet jelent azzal, hogy felmenthető, az egyes vezetők pedig azzal, hogy az összes. Arendt szelet vetett és vihart aratott 1963-ban, amikor esszéje megjelent Eichmann Jeruzsálemben: jelentés a gonosz banalitásáról cím alatt. Eichmann nem szörnyeteg, hanem szürke hivatalnok, érvelésében van logika, az elszemélytelenedett ember logikája egy totalitárius rendszerben, amiben egyetlen morális imperatívusz van, az igyekvő engedelmesség, és egyetlen törvény, a Fűhrer szava.

A film a pert eredeti felvételekkel idézi fel, Eichmannt nem színész alakítja, hanem önmaga, leszámítva azt a nyitójelenetet, amelyben a volt SS-alezredest a Moszad Argentínából elrabolja 1960 májusában, a nemzetközi jogi gondolkodás számára máig szép feladatot szabva. A tárgyalótermi snittek híven érzékeltetik, milyen messze esett egymástól Arendt elemző attitűdje és az ottani hevült hangulat, nemkülönben majd a felháborodásból eredt levéltömeg stílusa két év múlva. Hannah nácimentő és nácibarát, elárulta népét, érzéketlen a szenvedései iránt, már lánykorában nácival kokettált, elfordítja tőle a fejét jeruzsálemi ágyán a haldokló barát. De Hannah nem enged. Megérteni akarja, mi történt és miért, nem csak elítélni és elszörnyedni miatta.

Von Trotta ezt találhatta példázatosnak. Gondolkodni és elemezni, emellett kitartani, minden külső nyomás ellenére, érzelmeknek nem engedni. Mert a tét a történelem megértése.

Ez sem kevés persze, egy szuverén személyiség és az önálló gondolkodás mértéktartó és visszafogott emlékműve, beleszőve egy kis ambivalens szerelem Heideggerrel, aki von Trotta Hannah Arendt-felfogásában kissé együgyű alaknak mutatkozik a Harmadik Birodalomban, értetlenségében ottragad, miközben zsidó tanítványa és szerelmese menekülni kénytelen, vélhetően anélkül, hogy professzora és szerelme értené, miért.

Lehetett volna másféle filmet is csinálni Hannah Arendtről (mindig lehet másféle filmet csinálni), amiből kiderül, miért esik szerelembe 1924-ben Marburgban a 18 éves Hannah, kicsoda akkor ott Martin Heidegger, mit gondol és mit tanít, és miért megy egy év után Freiburgba Husserlhez, aztán megint tovább Heidelbergbe Jaspershez, mit keres és mit tanul útközben, ami azután egész életére és gondolkodására hatással lesz, beleértve magát Németországot, amely a húszas években könnyen kelthette azt a benyomást, hogy ahány város, annyi világnagyság a filozófiában. Lehetett volna olyan filmet csinálni, amiben Hannah menekül, előbb német földről ‘33-ban, aztán franciáról ‘39-ben, közben kiveszi részét a zsidómentő akciókból, ír, válik és szerelembe esik, táborból szökik, míglen 1940-ben New Yorkba nem jut, ahol pillanatok alatt a tekintélyes, baloldali és egyúttal antikommunista Partisan Review üdvöskéje lesz (csak jelzésképpen: Saul Bellow, Sontag, Orwell, Trilling, Doris Lessing és Greenberg köre ez). Ami testvérek között is szép megtett útnak mondható Jasperstől a PR-ig, nevezetes időkben, földrajzilag és szellemileg egyszerre, bár heidelbergi mentorától (aki mellesleg ottjártakor még legalább annyira pszichiáter, mint majd filozófus) csak távolodik, de sosem szakad el. Lehet ez az út annyira érdekes filmen is, mint egy közepes autós üldözés.

Lehetett volna azután filmet csinálni a hatvanas évek diákmozgalmainak nagyasszonyáról, egy feljavított Eper és vér-félét, amiben nem a véletlen, az unalom, a brahi és a szex, hanem az eszmék vezérlik a népeket, hogy foglalják el az egyetemeket, előbb Amerikában, ahol a Berkeleyt jószerével évi rendszerességgel, aztán Európában, ahol a rendőrök fürgébben kezdenek lövöldözésbe, viszont mindkét helyen előszeretettel olvasnak Hannah Arendtet, Marx, Mao és Marcuse mellett. Arendt természetesen tanít a Berkeley-n is, politikai filozófiát, bár, mint megjegyezte némi gúnnyal, ő maga nem tud róla, hogy a filozófusok körébe valaha is bevették volna. Ha tudott volna róla, mondhatjuk mi utólag, azonnal ki is lépett volna onnan.

1951-ben jelent meg A totalitarizmus gyökerei (The Origins of Totalitarianism), Arendt első nagyobb műve választott tárgykörében, amely azonnal heves reakciókat keltett Keleten és Nyugaton egyaránt. A vörös és a barna “fasizmus”, precízebben a sztálinizmus és a nemzetiszocializmus (fasces, mint tudjuk, csak Itáliában volt, per definitionem fasizmus is csak ott) történeti és tipológiai azonosítása kiverte a biztosítékot. Keleten azért, mert az antisztálinista szófordulatok ellenére, XX. Kongresszus ide vagy oda, az elemzett politikai struktúra kísértetiesen emlékeztetett az aktuálisan jelenvalóra. Nyugaton meg azért, mert az éppen virágjába szökkenő hidegháború ellenére közel esett még a szövetség emléke egyik totalitárius rendszerrel a másik ellen, miközben javában hatott a “szocialista kísérlet” iránti ismerethiányos és elvi jellegű értelmiségi rokonszenv, amit majd ‘56 oszlat el. Arendt ráadásul nem éri be annyival, hogy elborzad a lágereken, az elszemélytelenedésen, atomizálódáson, a lényegét tekintve céltalan totális elnyomás abszurditásán, mint Orwell vagy Koestler, hanem precízen végigelemzi azokat a történelmi folyamatokat, amelyek hozzá elvezetnek. Az eredményt pedig logikusnak és racionálisnak tekinti (már megint, vagy még mindig, ahogy majd az Eichmann-szindrómáról gondolkodik). Nem a német és orosz történelem tévedése, helyi hiba eszerint a lágerlét, amit a totalitárius rendszerek szimbolikus összefoglalásának, modelljének lát, hanem a 18. század óta zajló társadalmi változások közös eredője. Mögötte a gazdaság dominanciájával kultúra és társadalom felett, a hagyományos közösségek szétesése és az atomizálódott egyénekből álló tömeg, az öncélúan és korlátlanul növekvő tőke, a nemzetállam meggyengülése és a tömeg feletti uralom hatékony eszközeivel kecsegtető totalitárius ideológiák gyors terjedése.

Arendt a polgári demokrácia széles ösvényén látja a totális elnyomást megszületni és aztán a horizontot eltorlaszolni, ami heves rokonszenvre ösztönözte az álságosan egalitariánus intézmények kritikáján nevelkedett újbaloldali diákmozgalmakat, egy az egyben vettek át tőle egész passzusokat a görög poliszokra extrapolált és idealizált részvételi demokráciáról, szemben az elidegenedett képviseleti rendszerrel, vagy a passzív civil ellenállásról és még lelkesebben a spontán cselekvés teremtő erejéről, amire azután harci stratagémák és barikádok épültek Nanterre-ben, Berlinben vagy a Sorbonne-on. Mi addig itt az újságpapírt bontogattuk jó esetben arról a könyvről, amit olvasni tilos volt.

Von Trotta filmje felvillantja ezt a heves diákérzületet, kissé kényszeredetten kötözve választott tárgyköréhez: nála a diákok a szuverén gondolkodásnak örülnek, ami azért nem ugyanaz, mint amire a barikádokon gondoltak egykor. Ha nem az lenne ennek a filmnek a címe, ami, nem jutna talán eszünkbe annyi minden, ami kimaradt belőle, vagy elnagyolva szerepel. Így is szépen nyeri a díjakat, ami könnyen lehet, hogy inkább Hannah Arendt karaktere és szellemi teljesítménye előtti tisztelgés jele, semmint a filmes erények előtti főhajtásé, mert utóbbiakat könnyebben össze tudjuk számolni. Korrekt fényképezés, kissé szépiaszűrten, elvégre minden ötven éve történt, tehát régen, sok korhű beállítás, azaz régi, nyugodt tévésorozatok feelingje lassúdad eseményláncon, sok gondolkodó arc, elvégre a főhős filozófus. Barbara Sukowa viszont elég jó ahhoz, hogy átmenetileg elfogadjuk, ez a harcos, kemény, autonóm gondolkodó, aki szellemi nyomát rajta hagyta a 20. századon, akár ilyen is lehetett, csendes, elmélázó és türelmes abban a három évben, amit életéből von Trotta kiemelt. Akkor nem hisszük el, ha olvassuk is Hannah Arendtet. 1956. december 26.-án például ezt írta barátjává lett egykori szupervizorának, Karl Jaspersnek: “Hosszú idő óta az a legjobb, ami Magyarországon történik. Úgy látom, még mindig nincs vége és akárhogyan alakuljon is, ez a szabadság egyértelmű győzelme. És mint az utolsó száz év minden spontán forradalmában, itt is in nuce látjuk, amint kibontakozik egy új államforma, a tanácsrendszer, amelyet az oroszok úgy meggyaláztak, hogy szinte már nincs ember, aki érti, hogy valójában mi is az.”

1958-ban, az Origins of Totalitarianism második kiadásában Arendt egy epilógust mellékelt a magyar forradalomról az eredeti szöveghez. Nem éppen derűs jövőképében ez játszotta a remény megőrzésére feljogosító elem szerepét: ‘56 a totalitárius rendszerek bukásának előjele lehet, mert azt mutatta meg, hogy a spontán cselekvés, amit Arendt a szabadság forrásaként értelmezett, a teljes elnyomás alól is feltörni képes. Helye lett volna egy efféle mondatnak ebben a filmben, sokat elárul a főhőséről, akiről amúgy is a mondatai mondanak a legtöbbet. Filmen is.

---