Fukuyama: Közérthetően a liberalizmusról
A világhírű filozófus-közgazdász új munkájában összefoglalja az eszme lényegét, több évszázados útját és mai próbatételeit.
Utolsó találkozás Zsigmond Vilmossal
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Különleges portréfilm idézi meg a 2016 januárjában elhunyt Oscar-díjas művész alakját.
Számos ok miatt különleges Pierre Filmon francia rendező portréfilmje a világhírű magyar művészről. Egyrészt, mert eredetileg nem dokumentumfilmet akart róla alkotni, hanem vele szeretett volna forgatni. 2013-ban kérte fel, hogy legyen első játékfilmjének operatőre. Zsigmond Vilmosnak tetszett az ötlet, igent mondott, ám a két filmes annyira összebarátkozott, hogy a világhírű magyar operatőrnél éppen negyven évvel fiatalabb gall direktor úgy döntött: inkább magáról Zsigmond Vilmosról forgat filmet.
[multibox]Különleges a mű azért is, mert közvetlenül az operatőr halála előtt követte őt kamerával, egy éven át: elkísérte szülővárosába, Szegedre, de forgattak Rómában, Párizsban, Hollywoodban, és kaliforniai otthonában is. A hosszú út során Pierre Filmon megszólaltatta azokat az alkotótársakat – színészeket, operatőröket, rendezőket –, barátokat, akik közel álltak hozzá. Ők tettek hozzá történeteikkel, visszaemlékezéseikkel egy hosszú pályafutás mozaikdarabjaihoz.
Először 2016 májusában, a Riviérán, a neves filmfesztivál Cannes Classics szekciójában vetítették a művet, majd ősszel Miskolcon, a CineFesten láthatták az érdeklődők, novembertől pedig mozikban pereg. A magyarul Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal (Close Encounters with Vilmos Zsigmond) című nyolcvanperces filmben hallhatjuk többek között John Boormant, a Gyilkos túra (Deliverance, 1972), Jerry Schatzberg, a Madárijesztő (Scarecrow, 1973) című filmek rendezőjét, Darius Khondji, Dante Spinotti operatőröket, a színészek közül Nancy Allent, John Travoltát, Isabelle Huppert-t. Közben híres filmrészleteket is láthatunk Zsigmond Vilmos operatőri munkásságából.
A neves művészről kedves emlékeket őrizhetnek magyarországi barátai, ismerősei, munkásságának tisztelői, halála előtti utolsó évéből. 2015-ben többször is járt Budapesten. Például áprilisban, amikor a Ludwig Múzeumban az ő fotókiállításával nyílt meg a Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezvénysorozata. Előbb az újságíróknak, majd a fesztivál során több alkalommal a látogatóknak alkalmi tárlatvezetéssel is kedveskedett. Bevallotta, hogy a kiállított százötven fénykép legalább fele számára is újdonság volt. Amikor járta az országot, később a világot, a negatívjait eltette, s csupán a töredékét nagyította. Így egy idő után már el is felejtette, mit rejtenek az előhívott filmtekercsek, melyek varázslatként tárultak elé, élete rejtett kincseiként. (A kiállításról weboldalunkon is beszámoltunk)
E sorok íróját 2015 elején az a megtiszteltetés érte, hogy meginterjúvolhatta a mestert. Barátságos, közvetlen stílusa megragadó volt. Őszintén beszélt múltjáról, azokról a számára szomorú eseményekről is, melyek ifjú korában érték, majd azokról a felemelő pillanatokról is, melyek pályafutása csúcsát jelentették. Szeretett mesélni. Több mint hét évtized távlatából is jól emlékezett gyermekkora fontos momentumaira. Édesapjának volt egy kis Kodak-gépe, s gyerekként mondogatta neki: „Én akarom csinálni a képet!” Meg is kapta kamerát, majd egy idő után megtanulta, mi is az a kép. „Amikor egyszer megbetegedtem, és négy hónapig ágyban voltam, nagybátyám, aki fényképész volt, kezembe adta Dulovits Jenő Művészi fényképezés című könyvét, amit eredetileg magának vett – emlékezett. – Ebből a könyvből tanultam meg megszeretni a jó képeket, a világítást. Dulovits képei gyönyörűen voltak megvilágítva nappal, mindig ellenfényben dolgozott. Leírta, miért és hogyan készítette a fotókat… Sokat tanultam nagybátyámtól is, őt tekintem első mentoromnak, valamint ezt a könyvet, illetve szerzőjét.”
Aztán arról beszélt, hogy mindig kedvtelésből fényképezett, tőle senki nem rendelt képet. Még nyolcvanöt évesen is mindig magánál tartott egy kis kamerát, hogy rögzítse a világból azt, ami megragadja figyelmemét. „Főként fényhatásokat szeretek fényképezni: naplementét, napfelkeltét, ahol szép a világítás. Szeretek ellenfényben dolgozni. Számomra egy képnél nagyon fontos a kompozíció” – magyarázta. Ez volt az a filozófia, amiért munkatársai becsülték, tisztelték, amiért a rendezők kegyeit keresték: Robert Altman és Steven Spielberg, Brian de Palma és Woody Allen, Richard Donner és Michael Cimino, Jack Nicholson és Sean Penn.
Miután 1957-ben, Kovács László operatőrtársával az Egyesült Államokba érkezett, hamar megismerték, mire is képesek ők, Európából frissen érkezett fiatalok. Arra a kérdésre, vajon lehet-e azt állítani, hogy Hollywood új hulláma nőtt fel az ő művészetéhez, így válaszolt:
„Igen, nem kellett sok idő ahhoz, hogy az élvonalba kerüljünk. Én soha nem változtattam stílust, mindig realista filmeket szerettem forgatni, olyan témájúakat, amelyek engem érdekeltek.”