Emberi jogokat sértett a szmolenszki légikatasztrófa áldozatainak kihantolása

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A lengyel jog nem biztosított mérlegelési jogkört az ügyésznek, illetve hatékony jogorvoslatot az áldozatok hozzátartozóinak.

Az alapügy

Az ügy előzménye a szmolenszki légikatasztrófa néven emlegetett, 2010 április 10-én történt repülőgép-szerencsétlenség. A baleset az 1940-ben a Szovjetunióban raboskodó lengyel tisztek ellen elkövetett katyńi vérengzés hetvenedik évfordulójára igyekvő lengyel delegációt szállító repülőgépet érte. A fedélzeten utazó mind a 96 ember, köztük számos magas rangú lengyel közjogi méltóság, tizenhét parlamenti képviselő és maga Lech Kaczyński köztársasági elnök, valamint felesége, Maria Kaczynska is életét vesztette.

Az orosz légügyi hatóság és a lengyel légikatasztrófákat vizsgáló szakbizottság egyaránt arra a konklúzióra jutott, hogy baleset történt, amelynek közvetlen oka az volt, hogy a repülő a leszállást megelőzően a ködös időben túl gyorsan ereszkedett, végül a kifutópályát övező erdő fáinak ütközött. A hivatalos állásponttól eltérve a baleset vizsgálatára létrejött lengyel parlamenti munkacsoport jelentésében fölvetette, hogy a fedélzeten robbanás történhetett, és ez vezetett a katasztrófához.

A tragédiát a lengyel ügyészség is vizsgálta. A 2010-ben indult nyomozás keretében 2016-ban az ügyészség az ügy felderítése érdekében szükségesnek látta az áldozatok holttesteinek exhumálását. A strasbourgi ügy későbbi két kérelmezője a balesetben elhunyt Leszek Solski, illetve Arkadiusz Rybicki felesége tiltakozott az elhunytak sírjainak feltárása ellen. Panasszal fordultak a főügyészhez és a lengyel polgári bíróságon is igyekeztek jogorvoslattal élni a nyomozati intézkedés ellen.

Az ügyész a panaszt jogalap hiányában elutasította. A kérelmezők a bírói úton sem jutottak jogorvoslathoz. A bíróság megállapította, hogy az ügyésznek a lengyel büntetőeljárási törvény értelmében kötelessége boncolást elrendelni minden rendkívüli haláleset kapcsán. Amennyiben pedig az áldozatot már eltemették, a törvény alapján intézkednie kell az elhunyt maradványainak kiemeléséről. Érzékelve ugyanakkor, hogy a mérlegelést nem engedő rendelkezés kollízióba kerülhet az elhunytak hozzátartozóinak kegyeleti jogaival, az eljáró Varsói Regionális Bíróság a szabályozás alkotmányosságával kapcsolatban a lengyel Alkotmánybírósághoz fordult, amelynek eljárása 2018-ban még nem zárult le. A jogkérdés referálása azonban nem akadályozta meg az exhumálást, amit 2018 május 14, illetve 16-án el is végeztek.

A kérelmezők még ezt megelőzően, 2017 áprilisában a Bírósághoz fordultak az Egyezmény magán- és családi élet tiszteletben tartását garantáló 8., és a jogorvoslati jogot biztosító 13. cikk megsértésére hivatkozva.

Az EJEB döntése

A lengyel kormány első körben arra hivatkozott, hogy a kérelem a hazai jogorvoslatok kimerítésének hiányában érdemi elbírálásra alkalmatlan. A Varsói Regionális Bíróság ugyanis az Alkotmánybíróság döntéséig felfüggesztette eljárását, az Alkotmánybíróság pedig még nem döntött a kérdésben, azaz az ügy hazai elbírálása jelenleg is folyamatban van. A kormány a Liepājnieks-ügyre hivatkozva rámutatott, hogy amennyiben a strasbourgi ügy kérelmezője valamely nemzeti jogszabály egyezményellenességére hivatkozik, akkor az EJEB esetjoga értelmében főszabályként először a nemzeti alkotmánybírósághoz kell jogorvoslatért folyamodni.

Az EJEB rögzítette, hogy azoknak a hazai jogorvoslatoknak a kimerítését várja el a kérelmezőktől, amelyek az ügy tárgyához kapcsolódnak, a kérelmező rendelkezésére állnak és érdemben orvosolni tudják az esetleges egyezménysértést. A nagykamarai Vučković and Others és Parrillo ügyekre mutatva az EJEB  hangsúlyozta, hogy a hazai jogorvoslatok kapcsán a kormánynak kell bizonyítania, hogy azok e feltételeknek megfelelnek. A konkrét ügyben a kérelmezők ideiglenes intézkedés iránti kérelmének elbírálását függesztette föl a Varsói Regionális Bíróság az Alkotmánybíróság döntéséig, azonban ez a lengyel jog szerint nem képezte akadályát a vitatott eljárási cselekmény lefolytatásának, azaz annak, hogy a kérelmezők hozzátartozóinak maradványait kiemeljék. Erre tekintettel az EJEB a lengyel alkotmányjogi panasz hatékonyságát meg sem vizsgálva arra jutott, hogy az adott ügyben a kérelem érdemi elbírálásra alkalmas.

A felek között nem volt vita abban, hogy az elhunyt hozzátartozó emlékének őrzése az Egyezmény magán- és családi élet védelmét garantáló 8. cikkének védőernyője alá tartozik. Ezt az EJEB számos korábbi döntésében (1,2,3) is megerősítette. Amíg azonban a lengyel kormány álláspontja szerint a kérdés a magánélet védelméhez kapcsolódik, a kérelmezők a családi élet részének tekintették a kegyeleti jogokat.

Az EJEB megjegyezte, hogy több mint ötvenéves működése alatt a család tiltakozása ellenére, büntetőeljárás keretében exhumált hozzátartozó ügyében még sohasem kellett döntenie. Kiemelte, hogy a 8. cikk elsősorban az élő emberek egymás közötti viszonyait védi, ugyanakkor a Jones-ügyre mutatva hangsúlyozta, hogy bizonyos esetben az elhunyt hozzátartozókhoz fűződő viszonyra is kiterjedhet. Az EJEB a 8. cikk megsértését állapította meg, amikor a Płoski-ügyben egy elítéltnek tiltották meg a hozzátartozója temetésén való részvételt, a Pannullo and Forte-ügyben pedig egy elhunyt gyermek testének visszajuttatásával késlekedtek a hatóságok. A 8. cikk hatálya alá tartozónak minősítette az EJEB  azt a Svédország ellen indult ügyet is, amelyiknek egy hozzátartozó hamvait tartalmazó urna szállítása volt a tárgya. Az egyezménysértés megállapítását mellőző döntésben azonban az eljáró tanács nem rögzítette, hogy a családi, vagy a magánélet körében vizsgálta az esetet. Az EJEB a jelen ügy összes körülményeire figyelemmel a családi élet védelméhez való jog égisze alá tartozónak minősítette a kérdést.

A felek érdemben egyetértettek abban, hogy a holttestek kiemelése beavatkozást jelentett az áldozatok feleségeinek 8. cikk szerinti jogába. Az ilyen beavatkozás a Pretty-ügyre figyelemmel akkor nem ütközik az Egyezménybe, ha

• jogszabályi alapja van (a hivatalos magyar fordítás szerint “törvényben meghatározott”),
• az Egyezményben felsorolt valamely legitim cél érdekében történik, és
• szükséges egy demokratikus társadalomban (ideértve az arányosságot is).

A Halford-ügy alapján szükséges, de nem elégséges feltétel, hogy a beavatkozásnak legyen valamilyen jogszabályi alapja. Ezen felül követelmény, hogy e jogalap összeegyeztethető legyen a jogállamiság alapvető követelményeivel: megfelelően hozzáférhető, megismerhető legyen a szabály alanyai számára, és kellően egyértelmű legyen ahhoz, hogy a címzettek a magatartásukat az előírásokhoz igazíthassák. A norma érvényesülésére vonatkozó további elvárás a jogalkalmazói önkény ellen hatékony védelmi mechanizmusok jelenléte. A megfelelő védelmi mechanizmussal kapcsolatos követelmények a beavatkozás súlyosságától is függenek, azonban – többek között a nagykamarai Rotaru-ügyre mutatva – az EJEB megjegyezte, hogy az egyének egyezmény szerinti jogainak korlátozásával kapcsolatban jellemzően elvárás a bírói, vagy más független szerv általi felülvizsgálat lehetőségének biztosítása. Kiemelte ugyanakkor, hogy e garanciák nem veszélyeztethetik az eljárás eredményességét.

A konkrét ügyben az EJEB rámutatott, hogy a boncolást és az ahhoz szükséges exhumálást előíró büntetőeljárási szabályt is alapjogvédelmi szempontok indokolták. Az élet védelmét rögzítő 2. cikk “eljárásjogi aspektusa” ugyanis kötelezi az államot az élethez való jog megsértésével kapcsolatos gyanú hatékony kivizsgálására (így a bűncselekmény, vagy pl. orvosi műhiba általi halálesetek felderítésére).

A jelen ügyben tehát az áldozatok élethez való jogából levezethető bűnüldözési kötelezettséggel ütközött az áldozatok hozzátartozóinak kegyeleti joga.

Az EJEB a kulcsfontosságúnak tekintett Tagayeva and Others-ügyben már kimondta, hogy a hatékony kivizsgálás kötelezettsége adott esetben holttestek kiemelését is szükségessé teheti. Érdekesség, hogy ebben az ügyben éppen a már eltemetett áldozatok hozzátartozói követelték az elhunytak kórbonctani vizsgálatát. A strasbourgi plénum ugyanakkor rögzítette, hogy az állam felderítési kötelezettsége adott esetben a hozzátartozók tiltakozása ellenére is indokolhatja a holttestek kiemelését.

A jelen ügyben döntő jelentőségű volt, hogy a büntetőeljárási törvény nem írta elő, hogy az ügyésznek a kihantolás elrendelése körében a konkuráló kegyeleti jogokat is mérlegelnie kell. A törvény nem rendelkezett arról sem, hogy a hatóságnak mérlegelnie kell az esetleges alternatív megoldásokat, és csak azok hiányában rendelheti el a sírok feltárását. A döntés ellen ráadásul a lengyel (büntető)jog nem biztosított hatékony jogorvoslati lehetőséget, ezáltal az alapjogok esetről-esetre történő kiegyensúlyozására képes bírói kontroll sem érvényesült.

Mindezek fényében a kérelmezők jogvédelmének minimálisan elvárható szintjét sem biztosította a jogrendszer, amire tekintettel a beavatkozást az EJEB  nem tekintette törvényben meghatározottnak. Ez pedig önmagában elegendő az egyezménysértés megállapításához, amit az EJEB a 8. cikk vonatkozásában egyhangúlag meg is állapított.

Az egyezménysértés megállapítására tekintettel az EJEB a kérelem 13. cikkben garantált jogorvoslati jog hiányára alapított részének érdemi vizsgálatát mellőzte.

A héttagú kamara a kérelmezők részére fejenként 16.000 euró nem-vagyoni kártérítést is megítélt.

Párhuzamos indokolásában A döntéshez az eljáró kamara brit tagja párhuzamos indokolást csatolt, amelyben kifejtette, hogy indokoltnak tartaná az indokolás finomítását, így többek között a lengyel állam felderítési kötelezettségére való utalás elhagyását.

(ejeb.atlatszo.hu)

---