Felelős az újságíró a riportalany becsületsértő kijelentéseiért?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az olasz újságíró egy 1980-as terrorcselekménnyel kapcsolatban a csendőrség felelősségét firtató oknyomozó cikket közölt. Az olasz bíróság végül a felelős szerkesztővel egyetemben elmarasztalta és nagy összegű kártérítésre kötelezte. Az ügy kapcsán az EJEB az újságírói felelősséggel kapcsolatban több fontos megállapítást is tett. Mások kijelentéseinek közlése esetén az újságírónak nem az állítások valóságtartalmát kell bizonyítania, hanem azt, hogy jóhiszeműen, a forráskritika szakmai követelményeinek megfelelően járt el. Elhatárolódni nem kell a közölt nyilatkozattól, ugyanakkor minél súlyosabb az állítás, annál stabilabb ténybeli alap szükséges a közléséhez. A nemzeti bíróságnak pedig mindezeket a szempontokat, illetve általában a sajtó társadalomban betöltött szerepét is figyelembe véve kell a személyiségi jogokat érintő ügyekben döntenie.

Az alapügy

A két kérelmező a Gente című olasz hetilap egy újságírója, valamint a lap felelős kiadója.

Az ügy előzményei az olaszországi “ólom-évekig” (anni di piombo) nyúlnak vissza: így nevezik a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek végéig terjedő turbulens időszakot, amelyre a szélsőjobb és szélsőbaloldali politikai terrorizmus nyomta rá a bélyegét. 1980-ban Walter Tobagi újságíró ellen halálos terrortámadást intézett a “Március 28 Brigád” nevű szélsőbaloldali terrorcsoport. 1983-ban az akkori olasz kormányfő, Bettino Craxi az eset kapcsán azt nyilatkozta, hogy a Carabinieri (az olasz csendőrség) hónapokkal a gyilkosság előtt információval rendelkezett az újságíró ellen tervezett merényletről.

Két évtizeddel később, 2004-ben a kérelmező újságíró a hetilapban “Tobagit meg lehetett volna menteni” címmel cikket közölt az esetről. A cikk megszólaltatta a milánói Carabinieri terrorellenes részlegének korábbi munkatársát (D.C.), aki kijelentette, hogy a gyilkosság előtti hónapokban egy informátoron keresztül hozzá jutottak el a tervezett Tobagi elleni merényletre vonatkozó információk. D.C. állítása szerint az információkat átadta feletteseinek, akik egyike név nélküli jelentés készítésére utasította. A cikk közölte továbbá egy másik volt csendőr nyilatkozatait is, aki szerint őt felettesei szándékosan távoltartották a nyomozástól.

A cikkben megnevezett felettesek (illetve idő közben elhunyt egyikük nevében testvére) rágalmazás miatt beperelték az első kérelmező újságírót, a második kérelmező felelős szerkesztőt. Első fokon a nemzeti bíróság elmarasztalta a kérelmezőket. A pénzbüntetésként kiszabott 1.000, illetve 300 euró mellett az eljárást kezdeményező két sértettnek 120.000 és 90.000 eurós sérelemdíjat is megítélt a bíróság, valamint kötelezte a kérelmezőket a 20.000 eurós perköltség megtérítésére is. A monzai bíróság érvelése szerint a lapban közölt kijelentések a becsület csorbítására kirívóan alkalmasak voltak, különös tekintettel arra, hogy a sértettek az állam szolgálatában álló csendőrök voltak, akik szavahihetősége és erkölcsi feddhetetlensége kiemelt értéket képvisel.

Az újságírói felelősség megállapíthatósága körében az olasz bíróság elsősorban azt vizsgálta, hogy a riport a közvélemény számára objektív értékkel bír-e, korrekt és objektív közlésnek minősül-e, illetve a közlések ténybelileg igazak-e. Az elsőfokú ítélet szerint a cikk szenzációhajhász volt, nem hagyott teret az alternatív magyarázatoknak, valamint a D.C.-től származó, részben pontatlan, részben hamis információk mellett az újságíró saját, a hatóság tudatos tétlenségére vonatkozó megállapításainak is hangot adott.

Ezzel párhuzamosan a volt csendőr D.C. ellen az ügyészség külön büntetőeljárást indított. Fellebbezésükben a kérelmezők kérték, hogy ügyüket a bíróság egyesítse a D.C. elleni üggyel. Jogorvoslati kérelmükben arra hivatkoztak, hogy D.C. cikkben közölt kijelentései igaznak bizonyultak, valamint, hogy a cikk írása előtt lefolytatott oknyomozás eredményei alapján jóhiszeműen jutottak arra a következtetésre, hogy a D.C. által elmondottak megfelelnek a valóságnak.

Az információk ellenőrzésével kapcsolatban a kérelmezők rámutattak, hogy az újságíró számos lépést tett a bizonyítékok ellenőrzése érdekében. Ezen felül a kérelmező újságíró a meggyilkolt Tobagi közeli munkatársa is volt, valamint a csendőrségen is voltak kapcsolatai. Oknyomozói sikerét a fellebbezés szerint az is bizonyítja, hogy a később az ügy kapcsán beismerő vallomást tévő bandavezérrel kapcsolatos bizonyítékokról is a hatóságok előtt szerzett tudomást, amelyeket publikált is.

A másodfokú bíróság egyesítette az ügyeket, ugyanakkor a felelősség tekintetében helyben hagyta az elsőfokú ítéletet. A másodfokú ítélet a két kérelmezőt és D.C.-t egyetemlegesen kötelezte 120.000 euró nem-vagyoni előzetes kártérítés megfizetésére, a pontos összeg megítélését pedig polgári jogi útra utasította. A perköltséget a másodfokú bíróság 6.500 euróra mérsékelte. A kérelmezők jogkérdésre hivatkozva a Semmítőszékhez folyamodtak, amely a perköltség 7.000 euróra emelésétől eltekintve jóváhagyta a fellebbezett ítéletet.

A kérelmezők ezt követően a véleménynyilvánítás szabadságát garantáló 10. cikk megsértésére hivatkozva az EJEB-hez fordultak.

Az olasz kormány első körben arra hivatkozott, hogy a kérelem kicsúszott a hat hónapos határidőből. Ezzel kapcsolatban az EJEB felidézte, hogy a határidőt attól az időponttól kell számítani, amikor a kérelmező az utolsó (végleges, ill. jogerős) hazai döntésről tudomást szerez (amikor azt közlik vele). A strasbourgi kérelem benyújtásának időpontja pedig a Nagykamara korábbi döntése szerint a papíralapú kérelem postára adásának napja, amit a postai bélyegző igazol. A Bíróság e szempontokra tekintettel a kérelmet érdemben bírálhatta el.

Az ügyben nem volt vitatott, hogy a kérelmezők elítélése és kártérítésre kötelezése beavatkozást jelentett a véleménynyilvánítás gyakorlásába (hiszen a tilalom és a szankció egyik célja éppen a (további) hasonló közlések megakadályozása). Nem vitatták a felek azt sem, hogy az elítélésre jogszabály alapján, az EJEE által elfogadott legitim cél, mások jogainak védelme céljából került sor.

Az ügy kulcskérdése tehát az volt, hogy a véleménynyilvánítás jogába való beavatkozás a legitim céllal arányos volt-e. Az ezzel kapcsolatos általános szempontok tekintetében az EJEB visszautalt a nagykamarai Bédat-ügy 48. szakaszában kifejtettekre, a sajtó munkájával kapcsolatos aspektusok tekintetében pedig a Nagykamara 2017-es Finnország elleni kulcsfontosságú döntésére.

A konkrét ügyre térve az EJEB a Thorgeir Thorgeirson-ügyre mutatva leszögezte, hogy az újságíró terroristák általi meggyilkolásával és az ezzel kapcsolatos hatósági fellépéssel foglalkozó riport (legitim) közérdeklődésre tart számot. A sajtó tényfeltáró funkcióján felül az EJEB az Observer and Guardian-ügyre hivatkozva hangsúlyozta, hogy a 10. cikk védi a közvéleménynek az információk megismeréséhez való jogát is. E szempontok mérlegelése azonban nem tűnt ki az olasz bíróságok döntéseiből, az indokolás csupán a cikk “szenzációhajhász” jellegét hangsúlyozta.

Az olasz bíróság súlyosbító körülményként vette figyelembe, hogy a sértettek a csendőrség tagjaként az állam szolgálatában álltak. Az EJEB ugyanakkor a Busuioc-ügyre mutatva hangsúlyozta, hogy a hivatalos személyeknek e minőségükben a politikusokhoz hasonlóan több kritikát kell tűrniük, mint egy magánembernek. Az olasz bíróságok e szempontokat sem vették megfelelően figyelembe, amikor kizárólag a sértettek oldaláról vizsgálták az ügyet.

Az EJEB értékelésében fontos szempont volt az is, hogy a cikk hangvétele nem volt sértő vagy támadó, a közölt állítások pedig nem minősültek a sértettekre kihegyezett, személyes támadásnak. (A sajtót eszközül használó személyes támadás ugyanis a nagykamarai Perna-ügyre tekintettel nem érdemes a 10. cikk hasonlóan kiemelt védelmére.) A Kamara figyelembe vette, hogy az érintett írásban a kérelmező jelezte, az írás célja nem a csendőrök becsületének kétségbe vonása, hanem a merénylet körüli körülmények és a csendőrség működésével kapcsolatos kérdések tisztázása.

Azzal kapcsolatban, hogy a kérelmező újságíró mennyiben saját gondolatait, mennyiben a két volt csendőr nyilatkozatait közölte, az EJEB azt állapította meg, hogy bár a cikkben jelentős részben nyilatkozatok átvételéről van szó, a cím, az alcímek és a bevezető kommentár összességében tekinthető az újságíró saját értékítéletének. A nyilatkozatokat ugyanakkor a cikk pontosan közölte, az értékítéletnek tekinthető kommentár pedig – figyelemmel a Gawęda-ügyre is – nem lépte át a megengedett túlzás határait.

Az EJEB már korábban is úgy foglalt állást, hogy a mások nyilatkozatainak közléséért megállapított újságírói felelősség jelentősen hátráltatja a közügyek megvitatását, így az csak különösen indokolt esetben lehet elfogadható. Korábbi döntésére hivatkozva felidézte azt is, hogy a közölt nyilatkozattól való formális elhatárolódás sem várható el az újságírótól.

Az EJEB kiemelte, hogy bár a cikkben foglaltak valóban hátrányosak voltak a sértettek közmegítélésére, a cikkben közölt kifogásolt mondatok egyértelműen D.C.-től és nem a kérelmezőktől származtak. E tekintetben az EJEB úgy látta, hogy mások jogainak védelmét a D.C. ellen indult – és az ő felelősségét meg is állapító – eljárás már önmagában megfelelően szolgálta. Amikor pedig az újságíró más nyilatkozatát közli, nem az abban foglalt állítások valóságtartalmát kell bizonyítania, hanem azt, hogy jóhiszeműen, a forráskritika szakmai követelményeinek megfelelően járt el.

E körben a Dyundin-ügyre figyelemmel az releváns, hogy tényleges, megfelelően megbízható tények támasszák alá az állításban foglaltakat. Az újságírónak az arányosságra is tekintettel kell lennie: minél súlyosabb az állítás, annál stabilabb ténybeli alap szükséges a közléséhez.

Az ügyben az EJEB az újságíró által követett (és a felelős szerkesztő által biztosított) forráskritikai szabályoknak eleget tett: D.C. a terroristákat név szerint is említő feljegyzései és feletteseinek küldött jelentése a bírósági szakaszban bizonyítékként is rendelkezésre álltak.

Az EJEB ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy az újságírói oknyomozástól nem várható el a bírósági eljárásban megkövetelt mélységű tényfeltárás. Az időmúlás is a véleménynyilvánítás szabadsága felé hat: idővel a forrásokkal kapcsolatos tények bizonyítása nehézzé válik. Ezzel párhuzamosan pedig az érintettek által elszenvedett sérelem is csökken az idő előrehaladtával.

Végezetül a szankció súlyossága is jelentős szempont: a kérelmezőkkel szemben különböző jogcímeken megállapított fizetési kötelezettség százezer eurót meghaladó összegre rúgott.

A Kamara a megfelelő szempontok mérlegelésének hiányára, a prudens oknyomozói tevékenységre és a joghátrány súlyosságára tekintettel egyhangúlag megállapította, hogy az olasz hatóságok aránytalan mértékben avatkozzak be a kérelmezők 10. cikkben biztosított jogaiba. A beavatkozás erre tekintettel nem volt szükséges egy demokratikus társasalomban, így sértette az EJEE-t.

Az EJEB a kérelmezők által nem-vagyoni kártérítésként kért fejenként 15.000 eurót teljes mértékben megítélte, az eljárási költségek ellentételezésére pedig összesen további 3.500 eurót ítélt meg.

(ejeb.atlatszo.hu)

---