Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Havas Henrik, mivel jogot végzett, újságíró helyett akár ügyvéd is lehetett volna. Miért nem azt választotta, és miért pont a jogot: kényszerpálya, vagy rajongás volt? Mit gondol a jogról, mint tudományról és mit konkrét jogszabályokról? A jog vagy a jó ízlés fontosabb? Harminc év után járhat-e kegyelem egy tömeggyilkosnak? Közben Rousseau neveléselmélete, A walesi bárdok és az etika formalizáltsága is szóba kerül. És még néhány olyan dolog is, amit eddig egyetlen interjújában sem árult el senkinek.
Jogászként végzett. Csak a diploma miatt ment jogi egyetemre, vagy valóban érdekelte a jog?
Két dolog érdekelt igazán: egyrészt menekülni otthonról, másrészt miből kell felvételizni. Két tárgy volt, amiből mindig is kiváló voltam, gimiben megnyertem a Ki miben tudós budapesti döntőjét, irodalmi forgatókönyvíró pályázaton országos második lettem – tehát adta magát, hogy magyar–történelem, így aztán Szegedre, a jogi karra jelentkeztem, de nem vettek fel.
Miután nem vették fel, mit csinált, mihez kezdett?
Gépjármű-villamossági műszerész lettem, aztán bevittek katonának. Utána garázsmester lettem a Volánnál, később a diagnosztika művezetője. Közben egy évet elvégeztem a Közlekedési Főiskolán, de abbahagytam. Nagyon nem akartam mérnök lenni. Volt egy tehetségkutató verseny, újságíró-tehetségeket kerestek. A Volán-lap egyik munkatársa, akinek akkor már riportja is megjelent az Élet és Irodalomban, megkeresett, hogy ő jelentkezik és mondta, írjak én is valamit. Díjat nyertem, az írásaimat elküldték a szerkesztőségekbe, több helyre is hívtak, végül a rádiót választottam. Aztán elvégeztem az újságíró-iskolát és levelezőn a jogi egyetemet. Természetesen Szegeden. A rádióban az előírt tíz év után főmunkatárs lettem.
Havas Henrik
Miután nem vették fel, miért jelentkezett újra a jogi karra?
Egyrészt jóvátételt akartam. Mi az, hogy engem nem vettek fel? Kikérem magamnak! Az igaz, hogy a felvételi írásbelin a Marx meg Engels-műveket nem volt kedvem kronológiai sorrendbe helyezni, de én olvastam Engelstől a Természet dialektikáját, és Marx Tőkéjét. A német kultúra Deák téri központjában vettem meg, hogy kiszótárazzam. Nekem mázlim volt a tanáraimmal. Az általános iskolában felső tagozaton egykori egyetemi tanár volt a történelemtanárom, akit az ’56-os események miatt száműztek Pesterzsébetre. Könyveket adott, rábeszélt, hogy szótárazzak latin szövegeket. Amikor apám egyik munkatársa meghalt, apám, hogy segítse az özvegyet, megvásárolta nekem a könyvtárát. Tizenkét évesen több mint ezer könyv hullott az ölembe. Ezt még soha, senkinek nem meséltem el, de én igazán történésznek készültem. 1991-ben másoddiplomásként jelentkeztem is a Pázmányra, történész szakra. Fél év után abbahagytam, mert a latinnal még csak-csak boldogultam, na de az ógöröghöz már nem volt energiám. Egyébként óriási szerencsém volt a jogi diplomámmal. Magyarországon a rendszerváltás alkotmányos keretek közt ment végbe. Nekem nagyon jól jött, hogy a parlamenti tudósítók közül egyedül nekem volt jogi végzettségem. Mindenesetre a rendszerváltáskor úgy éreztem, hogy nekünk újságíróknak, mivel mégiscsak a Kádár-rendszerben szocializálódtunk, mennünk kell. Bár az akkori közvélemény-kutatások szerint a leghitelesebb intézmény a rádió volt, én mégis a váltáson gondolkodtam. Hogy, mondjuk, visszatérek a szakmámhoz, a gépjármű-villamossági műszerészhez és lesz egy autószalonom, vagy jogászként folytatom. Jogtanácsosság nem érdekelt, ügyésznek nem tudtam elképzelni magam, maradt az ügyvédi munka, mint lehetőség. Múltkor egy interjúban megkérdezték tőlem, ha újrakezdeném, és nem újságíró lennék, akkor mi mellett döntenék. Félig viccesen azt válaszoltam, lehetett volna belőlem egy megalázott alkotmánybíró vagy egy kiégett sztárügyvéd.
Miért nem találta vonzónak az ügyvédkedést?
Nyilván senki sem hiszi el, de én igazából mindig arra vágytam, hogy háttérember legyek. Soha nem vágytam arra, hogy első vonalban szerepeljek és számomra teljes félreértés, hogy én valamiféle médiasztár lettem. Igazából mindig arra vágytam, hogy valakit a háttérből eligazítsak, ötletekkel lássak el. Az nem probléma, ha nem fogadja el, ha valamit mondok, csak fontolja meg. Ez lehetett volna egy sztárügyvéd, egy eszmerendszer, egy politikus, egy tőzsdeguru. Valaki, vagy valami, amiben hiszek. Aztán kiderült, hogy túl erős egyéniség vagyok ahhoz, hogy elfogadjanak háttérembernek. Ez azért fáj, mert én tényleg szívesen szolgáltam volna – nem, nem szégyellem a kifejezést: szolgáltam volna sztárügyvédet, menő politikust, miniszterelnököt, akiben hiszek. Még mindig szoktak humorizálni azon – megjegyzem magam is viccesnek tartom –, hogy hat napig voltam államtitkár Horn Gyula kormányában. Az a hat nap arra döbbentett rá arra, hogy az olyan típusú emberre, mint én, a közigazgatásban nincs szükség. Egyszerűen nem igénylik. Túl sok vagyok. Ez a „túl sok vagyok”, ez végigkíséri az életemet. Így aztán megmaradtam magánzónak. Megjegyzem, hogy az igazságszolgáltatás sem járt volna velem igazán jól.
Mi lesz a történészi pályával?
Hát, arról már lemondtam. Most jelentkeztem a Csepeli György-féle doktori iskolába szociológusnak, ahol meg az a baj, hogy kellene a nyelvvizsga. Németből is, oroszból is tehettem volna, mindkettőből négyesre érettségiztem, de akkor még nem volt miért. Amikor a jogon végeztem, akkor még a diplomához nem kellett. Arra most sincs időm, hogy egy C-típusú nyelvvizsgát letegyek. Pedig már abszolúte beleéltem magam abba, hogy az egyetemi oktatás helyett végre megint tanulni fogok. Már elkészült a kutatási tervem is. Azt terveztem, hogy a börtönpopulációt vizsgálom, különös tekintettel a fehérgalléros bűnözőkre. Ez lett volna a kutatási témám. Egy kicsit fáj, bosszant, hogy nem tudok beiratkozni.
Mi volt az, ami önt leginkább érdekelte a jogban?
Az volt bennem, az egyetem majd jó lesz arra, hogy az én csapongó képzeletemben rendet rakjon. A jogon majd rá leszek kényszerítve arra, hogy normákban gondolkodjak. Fogalmakban. A jog azért is fantasztikus, mert ez az egyetlen olyan egzakt tudomány, amely időtálló fogalmakat tudott kimunkálni. A társadalomtudományok képlékenyek, ezért nyilvánvalóan alkalmatlanok erre, de Einstein óta már a fizika sem állja az összehasonlítást. A szaktudománnyal szemben támasztott egyik legfontosabb kritérium a kimunkált fogalmi rendszer. Nekem borzasztóan imponált, amit a rómaiak ezen a téren örökül hagytak nekünk. Lehet, hogy rosszul hangzik, de én ma is élvezettel foglalkozom mindazzal, ami a jogtudománnyal kapcsolatos. A vicc az, hogy ez az a tudományág, ami a laikusokat is érdekli. Legutóbb Nagyváradon voltam egy író-olvasótalálkozón, ahova eljött velem egy roppant sikeres, nagyműveltségű szájsebész barátom. Mindenféléről csapongva beszélgettünk, és akkor tréfásan rákérdeztem, hogy „na, kedves uram, maga meg tudja mondani, hogy mit jelent az ártatlanság vélelme”? Persze a közhelyet mondta, hogy mindenkit ártatlannak kell tartani addig, amíg jogerős ítélettel bűnösnek nem nyilvánítják. Oké, mondom, de mi az a vélelem? Mit jelent az a szó, hogy vélelem? Nem tudta. Roppantul szórakoztató volt, ahogy laikusként, pusztán a józan paraszti eszére hagyatkozva – némi segítséggel persze – a doktor úr képes volt kimunkálni, mi is a megdönthetetlen és megdönthető vélelem fogalmának tartalma. Most, hogy megváltozott a Ptk., egyik barátommal az öröklés szabályainak változásáról beszélgettem. A jog azért fantasztikus és számomra roppant élvezetes terület, mert az élet minden területét átfogja. Egy enciklopédikus szakma, hogy úgy mondjam.
Melyik volt a kedvenc tárgya, területe? Volt-e?
Hogyne. Római jogból természetesen megbuktam. Molnár tanár úrnál, Szegeden, elsőre átmenni olyan volt, mint az első randevú után ágyba bújni. Ebből az egyből volt utóvizsgám, az igazi nagy buktató tárgyakból mindig is jó voltam. A kedvenceim a magyar és az egyetemes állam- és jogtörténet voltak. Amit nem szerettem, a családjog, a földjog, az államigazgatási jog. A nemzetközi jogba szerelmes voltam, a büntetőjogot kedveltem, a polgári jog nem nagyon érdekelt, de megtanultam. Ami a legérdekesebb, az, hogy ha hiszi, ha nem, egyszerűen nem tudok memorizálni. Egyetlen verset nem tudok kívülről, de amikor szembesültem azzal, hogy az államvizsgára meg kell tanulnom a Büntető Törvénykönyvet meg a Polgári Törvénykönyvet, akkor megtanultam. Amikor annak idején A walesi bárdokat kellett volna megtanulnom, hat egyest kaptam.
Elmeséli ezt a történetet?
Ez úgy történt, hogy engem a gimnáziumban irodalomból soha nem feleltettek, a budapesti szakfelügyelő volt a tanárunk. Azt hiszem elég meggyőzőnek találta a dolgozataimat. Egyszer, talán tévedésből azt mondta, hogy „na, Havas, kezdje el A walesi bárdokat”, mert, hogy azt kellett tanulni kívülről. Mondtam, én nem tudom, tanár úr és nem is akarom megtanulni, engem nem érdekel. Egyes. Következő óra. Havas, walesi bárdok. Egyes. A hatodik egyes után behívta a nagyanyámat. Hogy ilyen nincs. Én vagyok a kedvence, irodalmi versenyeket nyerek, forgatókönyvíró-pályázatokat, a verseimmel van tele a diáklap. Szinte könyörgött nagyanyámnak, hogy tanuljam már meg azt a nyomorult A walesi bárdokat, mert már a tekintélye forog kockán. Hazamentünk. Tizenhat éves voltam, de a nagyanyám elővette a sodrófát és kijelentette, ha nem tanulom meg, elver. Azt hittem, viccel. Mondtam, hogy semmit nem tanulok meg kívülről, semmit. Elvert a sodrófával, azt hittem, meghalok. Utána könnyes szemmel ültünk egymással szemben és elkezdtük tanulni A walesi bárdokat. Aztán a következő órán nagy nehezen eldadogtam az első versszakot, és Kovács tanár úr gyorsan leültetett.
Dolgozott-e valaha, akár egy percet is jogászként, vagy bármilyen jogi területen?
Néhány alkalommal megkértek, hogy mint egyetemi oktató, kvázi szakértői véleményt adjak, főleg személyiségi jogi, rágalmazási és becsületsértési perekben. Ez még valamikor a kilencvenes évek közepén volt, azóta, ha kerestek volna, sem vállalnám. Rengeteg olyan témáról írtam, amikor a „jogászi” végzettség segített és nem voltam rászorulva, hogy mástól kelljen tanácsot kérnem, hogy mi az, ami elmegy, mi az, ami perelhető. Volt egy nagy perem a Magyar Nemzettel és a Blikkel, megnyertem. Itt is jól jött a jogi végzettség.
Az, hogy jogász, átalakította-e a látásmódját, ez mennyire tükröződik az írásaiban?
Érdekes kérdés. Az egyetemen tizennyolc évig folyton azt mondtam a hallgatóimnak, hogy tiszteljék a jogot, de a jognál a jó ízlés fontosabb. Azt gondolom, hogy ez egy követendő alapelv. Rengeteg dolog belefér a jogba, de a joggal vissza is lehet élni. Ezért én az újságíró-hallgatókat mindig arra biztattam, hogy a jogérzék mellett mindig a jó ízlés legyen a vezérlő elvük. Azt hiszem, egy jó ügyvédnél is rendkívül fontosak a belülről vezérelt érzelmek, hogy meddig mehet el. Az etikai szabályokat kódexbe lehet foglalni, de a keresztényi alapelvnél, miszerint ne tedd mással, amit magaddal nem tennél, jobbat nem lehet embernek kitalálni. Ennél nem is kellene több, hogy a világ működjön, nem? Ez a társadalmi szerződés alapja. Van az a híres etológiai képlet, hogy ha egy buszt teleraknának majmokkal, és elindítanák egyik végállomástól a másikig, a végén csak hullák lennének benne, mert szétszednék egymást az összezárt majmok. Az emberek abban különböznek az állatvilág más élőlényeitől, hogy a busz úgy érkezik meg, hogy jó esetben nem hal meg senki. Mert emberek vagyunk. Azt gondolom, hogy belülről vezéreltek vagyunk, ettől vagyunk emberek. A jog pedig tárgyiasítja azt, ami belülről jön. Leírja. A kőbe vésett törvényeket azért vésték kőbe, mert mindenkire vonatkoznak. Meg persze azért, hogy ne lehessen őket letagadni. Sajnos, mi emberek, rosszak is vagyunk.
Ha már idáig eljutottunk, úgy veszem ki a szavaiból, hogy hisz Rousseau-ban, a nevelés javító hatásában. Így van?
Abszolúte hiszek. Azt gondolom, hogy az ember természeti lény, születésénél fogva jónak születik. Azért vannak a törvények, hogy az életben maradásunkat szolgálják. Szerintem a jog lényege nem a szigorú, leírt szabályokon alapul, hanem a belülről jövő meggyőződésünkön, azon, hogy együttműködünk. Hiszen, ha nem hiszek abban, hogy megadják nekem a jobbkéz-szabályt, akkor nem csak a járműforgalom állna le, de a társadalom is lebénulna. Jog nélkül meghalnánk. Jog nélkül nem volna világ, nem volna emberi élet. Szerintem a római jog az emberi civilizációnak, a mai modern társadalmaknak legalább olyan alapja, mint az Ószövetség és az Újszövetség. Sőt! Talán még azoknál is fontosabb.
Jogászként hogy látja az elmúlt évek jogalkotási, jogalkalmazási gyakorlatát? Mennyire követi a jogalkotási folyamatokat?
Gyakorló újságíróként nyilván követem a jogszabályi változásokat. Azt gondolom, hogy ami Magyarországon az elmúlt években történt, az visszautal a vallásháborúk időszakára. Visszanyúlik a harmincéves háborúhoz. A katolikus és a protestáns hatalmak harca arról szólt, hogy meg kell hódítani a lelkeket. A háborút lezáró westfáliai béke pedig arról, hogy Európában megengedték, hogy mindenki eldöntse, miben hisz, melyik vallást választja. Ebben az értelmezésben az elmúlt négy év jogalkotása a westfáliai béke felmondása. Erőszakkal akarnak behatolni abba az intim szféránkba, ami mostanáig tabu volt. Meg akarnak minket győzni arról, hogy kik vagyunk. Sokféle nemzetiségből származó felmenőim vannak, a feleségemnek is, de meg akarnak győzni arról, hogy a magyar a legkiválóbb. Nem akarom elhinni, hogy jogszabályokkal akarják meghatározni az identitásomat. Ez nem normális.
Az interjú az Ügyvédvilág 2014 áprilisi számában jelent meg.
