Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Meghökkentő, megdöbbentő szituációt tár elénk Székely Csaba legújabb drámájában, a Rózsavölgyi Szalonban.
A Rózsavölgyi Szalon nézőtere mindig kiváló lehetőséget teremt arra, hogy intim környezetében a néző még inkább átélhesse egy dráma vagy vígjáték történéseit, érzelmi hullámait. A kis tér miatt valósággal úgy érezheti magát, hogy ott ül a színpadon – olykor még a nézőtéri székek között is zajlik a cselekmény –, és szó szerint az orra előtt zajlanak az események. Ültünk már tengerparti gyógyszálló orvosi szobájában (Kései találkozás), beleshettünk egy párizsi lakásba, ahol három nő élt együtt (Amazonok, Amazonok – Három év múlva), előttünk bontakozott ki egy tánctanárnő apartmanjában egy különleges kapcsolat a házigazda és egy autista fiatalember között (Táncórák). Még Sigmund Freud filozofálását is hallgathattuk londoni otthonában (Az utolsó óra). Szívesen lestünk be az intim szférákba, hogy egy-két óra elteltével vidáman vagy épp kissé szomorúan, de katartikus élményekkel gazdagodva illanjon el a varázslat, s tapssal köszönjük meg alkalmi hőseinknek, az alkotóknak és a Szalonnak, hogy részesei lehettünk egy egyedi színházi élménynek.
Jelenetképek az előadásból (Fotók: Gordon Eszter)
Székely Csaba Semmit se bánok című darabját nézve viszont már az első percektől feszengünk a székünkben. Az intimitás ugyanis enyhén szólva is zavaró. Hisz nem máshová csöppenünk, mint egy nyugalmazott Securitate-ezredes nappalijába, valahol Romániában. No, ide is csak a marosvásárhelyi születésű, 39. évében járó drámaíró révén juthattunk el, aki bár gyerekként élte meg a Ceaușescu-diktatúra végét, családjától, barátaitól és szüleitől, az egyetemen tanáraitól sok mindent hallhatott a múlt sötét korszakából. Amikor élet és halál ura volt a diktátor és rettegett titkosszolgálata, mely behálózta az egész országot. Székely Csaba a Bánya-trilógiájával már igazolta, mennyire ismeri a mindennapi lét, a hétköznapi élet, történéseit, a kisemberek gondolkodását és titkait. Ezúttal az egykori rettegett rendszer látszólagos győztesének világát mutatja be. Azt a győztest jeleníti meg, aki rendszere bukása után már három évtizeddel vesztes. Elsősorban lelkiismeretének foglya, mert rájött, bűnrészes embertelen tettekben, és emellett – vagy éppen ezért – csúnyán elrontotta életét.
A nappali egy lepusztult legénylakás a maga rendetlenségével, benne az unatkozó, szívbeteg, nyugdíjas napjait élő, az alkoholt kevéssé sem megvető gazdájával. Lánya már rég nincs beszélő viszonyban vele. Jobb híján a televízió híradóit bámulja, a hírekhez hangos megjegyzéseket fűz magának. Ebbe a szürke világba toppan be egykori beosztottja, csodálója, kegyetlen, olykor emberéletekbe kerülő parancsainak szolgai végrehajtója. Kezdetben csak volt elöljárója hogyléte felől érdeklődik. Idővel azonban kiderül: még az új rendszer titkosszolgáinak is szükségük van a régiek munkájára. Nem véletlen, hogy éppen a jelenlegi szolgálat egyik legfőbb vezetője kereste fel…
A történet harmadik szereplője egy váratlanul érkező szomszéd tinédzser kislány, aki már természetesnek veszi, hogy apja rendszeresen veri. Ebbe született bele, és valósággal természetesnek, rendjén valónak tekinti ezt a kegyetlenséget, nem képes lázadni ellene. A sors iróniája, hogy épp annál lel oltalomra, aki annak idején kegyetlen verőember volt, majd az ilyen emberek parancsnokává vált. A szálak egy idő után összeérnek, kiderül, hogy a lány és az egykori ezredes között létezik valamilyen múltbéli kapocs. Bűn és bűnhődés, múltat megidéző jelen, felismerés, megbánás, tanulság – van itt minden.
A nagy mackó Schneider Zoltán alakította volt securitatés annyira hitelesen adja vissza a gonosz pokrócembert, hogy már akkor sem tudjuk sajnálni, amikor pedig talán lehetne. Elek Ferenc, napjaink titkosszolgálati főnökeként olyan ártatlansággal lép a színre, hogy el sem hisszük, milyen „jó” tanítvány volt egykoron, és mit képvisel napjainkban. A Sztarenki Dóra által megformált kislányt az első perctől az utolsóig sajnáljuk, még inkább azért, mert tán soha nem tudja meg, kihez is fordult segítségért, és mert ő képviseli a szabadságát talán soha meg nem lelő ifjú nemzedéket. Sztarenki Pál rendezőnek nem volt nehéz dolga, minden adott volt: egy kis színpad, három kiváló színész és egy jó darab.
Székely Csaba most sem révedt el a múltban. Mint korábban nyilatkozta, azt szereti, ha a művészet a jelenről szól, mai kérdéseket fogalmaz meg. Azt a fajta színházat műveli, amely fontos társadalmi kérdésekről szól. De ars poeticáját most is hűen követi: egy teátrumban nem attól lesz valami művészet, hogy miről beszél, hanem attól, ahogyan azt teszi.
Márpedig az író megint jól teszi. Ennek bizonysága a Szalonban látható darabja. Merjük megnézni.
