A büntetés megkezdésének elmulasztásakor vizsgálni kell az elítélt felróható magatartását Koronavírus


A feltételes szabadság törvény által és a perbíró ítéletében biztosított lehetőségének elvesztése tehát szükségképpen kapcsolódik az alávetési kötelezettség megsértéséhez, annak kvázi szankciója. Mindebből pedig az is következik, hogy nem maradhat el az önhiba vizsgálatakor az sem, hogy a mulasztás mennyiben vezethető vissza az alávetési kötelezettség megsértésének szándékára.


I.

1. A Győri Ítélőtábla Elnöke a 2021. március 22-én kelt jogegységi indítványában az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, elvi kérdésben a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 32. § (1) bekezdés a) pontjának második fordulatában meghatározott okból, a Bszi. 33. § (1) bekezdés a) pontjában megállapított jogkörében a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) 87. § (1) bekezdése alkalmazásának tárgyában jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta.

Indítványa szerint eltérő, ellentétes jogértelmezés és gyakorlat alakult ki a Bv. tv. 87. § (1) bekezdése szerinti, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizáró rendelkezés önhibára vonatkozó kitételének értelmezése kapcsán.

2. Az indítványozó az ítélkezési gyakorlat megosztottságának alátámasztására a következő határozatokat hozta fel.

a) A Veszprémi Törvényszék Büntetés-végrehajtási Csoportja a 2021. január 18-án meghozott és jogerős 24.F.286/2020/10/II. számú végzésével mellőzte az (alapügyben I. rendű terhelt) elítélt feltételes szabadságra bocsátásból kizárását, a Soproni Járásbíróság B.420/2016/20/2. számú és a Győri Törvényszék, mint másodfokú bíróság 3.Bf.168/2018/25. számú határozata folytán 2020. szeptember 9-én jogerős ítéletével kiszabott 1 év 6 hónapi szabadságvesztés büntetésből.

Indokai szerint az elítélt 2020. október 9-én személyesen átvette a 2020. december 10. napjára, a Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe való jelentkezésre szóló felhívást. A büntetés letöltése végett azonban csak 2020. december 15-én jelent meg a büntetés-végrehajtási intézetben.

A végzés rögzítette, miszerint a késedelem indoka, hogy amikor az elítélt a külföldi tartózkodásából Magyarországra visszatért, 2020. december 5. napjától 2020. december 14. napjáig kötelező hatósági karanténba került. A karantén időtartamának lejártát követően viszont azonnal jelentkezett a szabadságvesztés letöltésének megkezdésére.

A bíróság álláspontja szerint a szabadságvesztés letöltésének késedelmes – öt nappal későbbi – megkezdése nem arra vezethető vissza, hogy az elítélt a végrehajtás alól kívánta kivonni magát. A bíróság álláspontja szerint az elítélt a jogszabály által rárótt kötelezettség betartása és nem önhibából eredő mulasztása miatt, illetve következtében kezdte meg későbbi időpontban a szabadságvesztés letöltését. Ezért a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből való kizárására nem kerülhet sor.

b) A Veszprémi Törvényszék Büntetés-végrehajtási Csoportja a 2021. január 18. napján meghozott 5.F.287/2020/8/I. számú, és – a Veszprémi Törvényszék, mint másodfokú bíróság 1.Bpkf.87/2021/4. számú határozat folytán – 2021. február 12-én végleges végzésével megállapította, hogy az (alapügyben II. rendű terhelt) elítélt feltételes szabadságra bocsátása kizárt, a Soproni Járásbíróság B.420/2016/20/2. számú és (a Győri Törvényszék, mint másodfokú bíróság 3.Bf.168/2018/25. számú határozata folytán) 2020. szeptember 9-én jogerős ítéletével kiszabott 1 évi szabadságvesztés büntetésből.

Az elsőfokú végzés indokai szerint ezen elítélt számára 2009. október 9-én szabályszerűen kézbesítették a 2020. december 10. napjára, a Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe való jelentkezésre szóló felhívást.

A felhívás tartalmazta azt a figyelmeztetést, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg. 2020. december 5. napján az elítéltet a hegyeshalmi határátkelőhelyen a Mosonmagyaróvári Rendőrkapitányság rendőre 10 napra hatósági házi karanténba helyezte, melynek leteltét követő napon, 2020. december 15-én az elítélt önként jelentkezett a Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási intézetbe a büntetés letöltésére.

A végzés hivatkozott arra, hogy az elítélt a bevonulási kötelezettség önhibából történő elmulasztásának jogkövetkezményeiről való tájékoztatás ismeretében vállalta a külföldre utazást és annak következményeit úgy, hogy az írott és az elektronikus sajtó folyamatos, mindenki számára hozzáférhető tájékoztatást közölt a külföldi utazáshoz kapcsolódó járványügyi előírásokról.

Az eljárt bíróság álláspontja szerint az elítélt önhibája abban áll, hogy a bevonulásra előírt határidő ismeretében olyan időpontban érkezett vissza Magyarországra, amikor az alkalmazandó karanténszabályok mellett már nem nyílt lehetősége a megadott határnapon a bv. intézetben megjelenni, akadályoztatásáról pedig a BVOP értesítését is elmulasztotta.

A másodfokú bíróság hivatkozott továbbá arra is, miszerint az önhiba körébe tartozó, s ekként értékelendő az a körülmény is, hogy az elítélt nem számolt a karantén – egyébként hatósági mérlegeléstől függő – elrendelésének a lehetőségével.

3. Az indítványozó szerint eldöntendő kérdés, hogy

– a hatósági karanténban lévő terhelt esetén megállapítható-e a Bv. tv. 87. § (1) bekezdése szerinti önhiba, ha a karantén lejártakor jelentkezési kötelezettségének eleget tesz;

– mi az elvárható gondosság, illetve annak mérve veszélyhelyzet idején; a veszélyhelyzet az adott terheltek esetében magasabbra helyezte vagy éppen csökkentette a gondosság mércéjét.

Az indítványozó a Veszprémi Törvényszék 24.F.286/2020/10/II. végzése szerinti állásponttal értett egyet. Kifejtette, hogy a hatóság által elrendelt karantén elhagyása alól a jogszabály nem ad felmentést a szabadságvesztés letöltésére szóló felhívás esetére. Ehhez képest, s miután mindkét terhelt a karanténkötelezettség lejártát követően nyomban jelentkezett a szabadságvesztés letöltésére, a felhíváshoz képest késedelmes jelentkezés miatt önhiba nem állapítható meg.

II.

A legfőbb ügyész a Bv.448/2021/2. számú írásbeli nyilatkozatában az indítványozó álláspontjával nem értett egyet.

Indítványozta, hogy a Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa akként határozzon, hogy a Veszprémi Törvényszék Büntetés-végrehajtási Csoportja az 5.F.287/2020/8/I. számú és a Veszprémi Törvényszék, mint másodfokú bíróság az 1.Bpkf.87/2021/4. számú végzésekben kifejtett álláspont a helyes.

Álláspontja szerint, ha a terhelt valamely szándékos magatartása miatt (azzal okozati összefüggésben) úgy kerül hatósági karanténba, hogy emiatt nem tudja időben megkezdeni a határozott tartamú szabadságvesztésének a végrehajtását, terhére a Bv. tv. 87. § (1) bekezdésében a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége kizárásának feltételéül előírt önhiba megállapítható.

Kifejtette, hogy az indítványban szereplő esetekben a terheltek 2020. október 9. napján értesültek arról, hogy büntetésük letöltése érdekében 2020. december 10. napján a Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben kell jelentkezniük. A terheltek ennek tudatában utaztak külföldre, majd tértek vissza Magyarországra 2020. december 5. napján úgy, hogy a határ átlépésekor a Mosonmagyaróvári Rendőrkapitányság rendőre őket 10 napra hatósági házi karanténba helyezte.

Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 2020. június 18. napjától hatályos 67/A. § (1) bekezdés a) pontja szerint: „A járványügyi hatóság meghatározott országokból történő beutazás esetén előírhatja, hogy a járványügyi intézkedés alá vont személy a számára meghatározott lakást, ahhoz tartozó bekerített helyet vagy egyéb, egészségügyi intézménynek nem minősülő helyet a határozatban meghatározott ideig ne hagyja el (a továbbiakban: hatósági házi karantén).” Az Eütv. ugyanazon §-ának (3) bekezdése alapján ezt a hatósági karanténra vonatkozó döntést a rendőr is közölheti. A járványügyi készültségi időszak utazási korlátozásairól szóló 408/2020. (VIII. 30.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) már a terheltek külföldre utazásakor (és Magyarországra történő visszaérkezésekor is) hatályos 2. § (1) bekezdése alapján a külföldről érkező magyar állampolgár egészségügyi vizsgálaton eshet át, amelynek tűrésére nem köteles. A Korm. rendelet 3. § a) pontja alapján, ha a külföldről érkező magyar állampolgár esetében az egészségügyi vizsgálat fertőzés gyanúját nem állapítja meg, és a magyar állampolgár magyarországi lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel rendelkezik, 10 napra hatósági házi karanténban kerül elhelyezésre. Tekintettel arra, hogy a Magyarországra történő beutazással kapcsolatos, ismertetett előírásokról mind az írott, mind az elektronikus sajtó folyamatosan tájékoztatta hazánk lakosságát, a terhelteknek már külföldre utazásuk időpontjában reálisan számolniuk kellett azzal, hogy hazatérésük után 10 napra hatósági karanténba kerülnek. Erre a körülményre, valamint arra is tekintettel, hogy a jogegységi indítvány alapjául szolgáló bv. bírói eljárásokban és másodfokú bírósági eljárásban nem merült fel adat arra vonatkozóan, hogy bármilyen elháríthatatlan akadály gátolta volna a terhelteket abban, hogy Magyarországra olyan időpontban hazatérjenek, amely lehetővé tette volna számukra, hogy a felhívásban meghatározott határnapon a büntetésük letöltését megkezdjék, őket a szabadságvesztésük határidőben történő meg nem kezdése vonatkozásában önhiba terheli.

Megjegyezte, hogy előfordulhatnak olyan esetek, amikor nem a terhelt szándékos magatartása miatt kerül sor a hatósági házi karanténba helyezésre (pl. a Magyarországon tartózkodó terhelt koronavírussal fertőződik meg), melynek folytán ő nem tudja a büntetését határidőben megkezdeni. Ilyenkor az önhiba nem állapítható meg. Ugyancsak nem lehet az önhibát megállapítani, amikor a terhelt azt tervezi, hogy még kellő időben hazatér Magyarországra, ám valamilyen elháríthatatlan akadály folytán (pl. külföldön baleset éri) erre csak később lesz módja, s emiatt a hatósági karantén meghiúsítja a szabadságvesztése végrehajtásának a határidőben történő megkezdését. Azt tehát, hogy egy konkrét ügyben az önhiba megállapítható-e, mindig csak az adott ügy releváns körülményeinek a gondos vizsgálata alapján dönthető el.

Az indítványban megfogalmazott kérdésekkel összefüggésben megjegyezte, hogy – álláspontja szerint – a veszélyhelyzet nem érintette az önhiba megítélésével kapcsolatban a terheltektől elvárt gondosság szintjét. A világjárványra tekintettel elrendelt egyes kormányzati intézkedések minden Magyarországon élő személy életét alapvetően befolyásolják, ezért azok ismerete és a vonatkozó jogszabályi előírások betartása minden hazánkban élő ember kötelessége. A külföldről történő hazatéréssel kapcsolatos korlátozások ismerete ugyanígy elvárható azoktól a magyar állampolgároktól, akik a veszélyhelyzet idején külföldre utaznak és később vissza kívánnak térni Magyarországra.

Álláspontja szerint nem az elvárhatóság szintje emelkedett magasabbra tehát a járványra, illetőleg a veszélyhelyzetre figyelemmel, hanem azoknak a tényeknek, illetőleg körülményeknek a köre bővült ki, amelyeknek az ismerete a magyar állampolgároktól alappal elvárható.

III.

A Kúria az ügyben – a Bszi. 37. § (1) bekezdése alapján, a 38. § (1)–(2) bekezdése szerint –

ülést tartott; melyen az indítványozó a jogegységi indítványt, a legfőbb ügyész képviselője pedig az írásbeli nyilatkozatban foglaltakat fenntartotta és azzal egyező tartalommal szólalt fel.

IV.

A jogegységi indítvány – a következők szerint – alapos.

1. Az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdése szerint a Kúria biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, a bíróságokra kötelező jogegységi határozatot hoz [ezzel egyezően rendelkezik a Bszi. 24. § (1) bekezdés c) pontja].

Jogegységi igény érvényesítése – értelemszerűen – valamely elvi kérdésben követendő jogi álláspont kialakítását célozza.

A Bszi. meghatározza, hogy mi lehet jogegységi igény tárgya [32. § (1) bek.], ki jogosult jogegységi igényt érvényesíteni [33. § (1) bek.] és rendelkezik a jogegységi tanács összetételéről, döntési jogköréről, határozathozataláról [34–35. §, 39–40. §].

2. A Bszi. 33. § (1) bekezdés a) pontja szerint jogegységi eljárást kell lefolytatni, ha azt a Kúria elnöke, vagy kollégiumvezetője, illetve helyetteseik, valamint az ítélőtábla elnöke indítványozza.

A Bszi. értelmében a jogegységi eljárást mindenképp le kell folytatni, ha jogosult indítványozza és indítványában – a Bszi. alapján jogegységi igény tárgyát képező – eldöntendő elvi kérdés van.

Jogosult indítványa esetén akkor is helye van jogegységi eljárásnak, ha utóbb az indítványát visszavonta, viszont fennállnak a Bszi. 32. § (1) bekezdése szerinti okok [Bszi. 39. § (2) bek.].

Következésképpen a jogegységi tanácsnak érdemben először mindig arra kell választ adnia, hogy az indítványban foglaltak alapján van-e – a Bszi. alapján jogegységi igény tárgyát képező – eldöntendő elvi kérdés.

Abban a kérdésben, hogy az indítványban foglaltak alapján van-e – a Bszi. alapján jogegységi igény tárgyát képező – eldöntendő elvi kérdés a jogegységi tanácsot nem köti az indítványozó álláspontja. A jogegységi igény mibenléte, illetve annak alapossága a jogegységi tanács önálló elbírálásának tárgya [hasonlóképpen, mint a büntetőjogi felelősség önálló elbírálás; ld. Be. 7. § (5) bek.].

Kétségtelen, hogy az indítványban foglaltak adják a jogegységi eljárás tárgyi keretét, az indítványozónak meg kell jelölnie, hogy milyen kérdésekben és mely okokból kéri a jogegységi határozat meghozatalát.

Ugyanakkor a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja esetében a jogegységi tanács a jogkérdés mikénti eldöntését önállóan határozza meg, arra az indítványozónak javaslatot sem kell tennie [Bszi. 33. § (2) bek.].

Következésképpen – a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerinti esetben – törvény erejénél fogva a jogegységi tanács döntési jogkörébe tartozik, hogy az indítványban foglaltak alapján mi képezi eldöntendő elvi kérdés (jogegységi igény) tárgyát, illetve ehhez képest mi tartozik érdemi elbírálás alá.

A törvényi szabályozásból kitűnően jogosulti indítvány esetében nem maradhat érdemi elbírálás nélkül a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerint jogegységi igény tárgyát képező elvi kérdés, viszont a jogegységi tanács dönt abban, hogy az indítványban foglaltak alapján a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerinti törvényi feltételek fennállnak-e.

Ha a jogegységi tanács álláspontja szerint e törvényi feltételek fennállnak, akkor érdemi elbírálásnak [Bszi. 40. § (2) bek.], ha viszont a jogegységi tanács szerint a törvényi feltételek bármelyike hiányzik, akkor a jogegységi határozat mellőzésének [Bszi. 40. § (3) bek.] van helye.

Következésképpen a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerinti esetben a jogegységi igényről a jogegységi tanács érdemben akkor dönthet, ha azt maga is annak tartja, viszont ez esetben a jogegységi tanácsnak nem csak joga dönteni, hanem – törvény erejénél fogva – kötelessége is.

Rámutat a Kúria arra, hogy a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerinti esetben a törvényi szabályozásból kitűnően a jogegységi határozat meghozatala az eldöntendő elvi kérdés tartalma vonatkozásában – a korábbi szabályozáshoz képest – nem csupán az indítvány szerinti jogegységi igény alaposságának megítélését, hanem a jogegységi indítvány keretei között maradó konkretizálását is jelenti.

Ezért nincs szükség ilyenkor arra, hogy az indítványozó javaslatot tegyen a jogkérdés mikénti eldöntésére [Bszi. 33. § (2) bek.].

3. Annak eldöntése, hogy az indítványban foglaltak alapján van-e – a Bszi. alapján jogegységi igény tárgyát képező – eldöntendő elvi kérdés, valójában három, egymást feltételező részre osztható:

– először azt kell eldönteni, hogy a jogegységi indítványban van-e elvinek tekintendő kérdés,

– ha van ilyen, akkor abban kell dönteni, hogy valóban kérdéses-e, tehát eldöntésre váró-e,

– ha pedig ilyen, akkor állást kell abban foglalni, hogy az eldöntése jogegységi igény tárgyát képezi-e, tehát a joggyakorlat továbbfejlesztése, vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása végett szükséges.

Ezt követően bírálható el érdemben a jogegységi igény és hozható jogegységi határozat.

4. A Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja alapján jogegységi eljárásnak van helye, ha a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala, korábban meghozott jogegységi határozat megváltoztatása vagy hatályon kívül helyezése szükséges.

A Bszi. 34. § (1) bekezdés zárómondata szerint a jogegységi tanács az elnökből és további 6 tagból áll; a (4) bekezdése szerint pedig a jogegységi tanács a Kúria teljes kollégiuma, ha a jogegységi eljárás célja korábban meghozott jogegységi határozat megváltoztatása vagy hatályon kívül helyezése vagy a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében szükséges elvi kérdés eldöntése.

A Bszi. rendelkezéseinek összevetéséből kitűnően lényeges tartalmi különbség van a joggyakorlat továbbfejlesztését és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítását célzó jogegységi igény között.

A tartalmi különbözőség az eltérő fogalmiságon túlmenően – s az egy jogszabályhely alá tartozás ellenére – eltérő szabályozást is jelent.

A joggyakorlat továbbfejlesztése azt jelenti, hogy a bevett joggyakorlatot – a meglévőhöz képest – más irányba indokolt elmozdítani. Ez nem feltétlen 180 fokos fordulat, illetve a korábbi joggyakorlat felszámolása, viszont kétségtelen, hogy valamilyen mértékben szembekerülés a korábbival, mégpedig felülről, a jogegységi határozat által kezdődő reformálással (ebből a szempontból közömbös egybevágó eseti döntések is vannak).

Másrészt a joggyakorlat az ítélkezési gyakorlatnál horizontálisan szélesebb terjedelmű fogalom, s nyilvánvaló, hogy az elmozdulás (elmozdítás) eleve kihatással van az ítélkezésen kívüli jogalkalmazásra is, illetve értelemszerűen ilyen igénnyel lép fel.

A bevett gyakorlattól továbblépés és annak a jogalkalmazási hatása egyaránt indokolja, hogy ilyenkor a jogegységi tanács a Kúria teljes kollégiuma.

Az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása viszont azt jelenti, hogy a meglévő, bevett gyakorlat fennállását közrehatás érte, ami azt elmozdítaná, ennek azonban nincs indoka, vagy azért mert ilyen szándék valójában nem volt, vagy pedig azért mert az ilyen igény nem alapos. Ez esetben a jogegységi tanács – amennyiben nincs szükség korábbi jogegységi határozat megváltoztatására, vagy hatályon kívül helyezésére – héttagú.

A jogegységi határozat ugyanis valójában annak kinyilvánítását jelenti, hogy nincs változtatásnak indoka. Ez lényegében a bevett ítélkezési gyakorlat megerősítését, a közrehatástól való megkímélését jelenti.

Jelen esetben – mivel emberi magatartás, illetve a felróhatóság mikénti megítélése a jogegységi igény tárgya – utóbbiról van szó.

5. A Bszi. 33. § (1) bekezdés a) pontja alapján a jogegységi eljárást le kell folytatni, ha azt az ítélőtábla elnöke indítványozza. A Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerint jogegységi eljárás lefolytatásának van helye, ha az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala szükséges.

Az indítvány alapján a jogegységi eljárás lefolytatásának minden törvényi feltétele adott.

Az indítványozó a Győri Ítélőtábla elnöke.

Az indítványban foglaltak alapján elvi kérdés valójában az, hogy amennyiben az önhiba, illetve annak hiánya – törvény erejénél fogva – joghatást kiváltó körülmény, és az ilyen önhiba megállapításának nincs kifejezett törvényi feltétele, ismérve, akkor az önhiba körében, az önhibára következtetést engedő magatartás vonatkozásában milyen tudattartalom elvárt, illetve lehet elvárt.

Nyilvánvaló ugyanis, hogy ennek kiismerhetősége, megismerhetősége nem csupán az eltérő jogértelmezés folytán ellentétes gyakorlat elkerülése szempontjából (másként szólva az egységes ítélkezési gyakorlat érdekében), hanem a parttalan jogértelmezés kiküszöbölése végett egyaránt jelentős.

Ez a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontjának második fordulata szerinti, azaz egységes ítélkezési gyakorlat biztosítását célzó jogegységi igény, vagyis a Bszi. 34. § (2) bekezdése szerint héttagú tanács elé tartozó.

Nem arról van ugyanis szó, hogy van gyakorlat, amitől el kell lépni, illetve két kúriai döntés között keletkezik szembeállás.

A Kúria jogegységi tanácsa ezért a Győri Ítélőtábla elnöke indítványa alapján, a jogegységi döntés meghozatalát az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében szükségesnek tartva, az eljárást – a Be. 670. § (1) bekezdésére figyelemmel a Bszi. 34–41. §-ai alapján eljárva – lefolytatta.

V.

1. Az indítvány elbírálásánál irányadó törvényi rendelkezések a következők.

A Bv. tv. 8. § (1) bekezdése szerint:

„Az elítélt köteles magát a büntetés, illetve az intézkedés végrehajtásának alávetni, a kényszerintézkedés hatálya alatt álló köteles eltűrni a szabadságelvonással járó kényszerintézkedés foganatosítását, ennek megtagadása esetén vele szemben a törvényben meghatározott jogkövetkezmények állnak be, illetve kényszer alkalmazható. A kényszergyógykezelt köteles eltűrni személyi szabadságának korlátozását, a végrehajtás elővezetéssel és elfogatóparancs kibocsátásával kikényszeríthető. A rendbírság helyébe lépő elzárásra kötelezett személy köteles eltűrni személyi szabadságának elvonását, a végrehajtás elővezetéssel kikényszeríthető.”

A Bv. tv. 55. §-a szerint:

„(1) A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a 87. § (1) bekezdésében meghatározott feltételek alapján történő kizárására a bv. intézet tesz előterjesztést – a szabadságvesztés foganatba vételekor – a büntetés-végrehajtási bíróhoz.

(2) A büntetés-végrehajtási bíró az előterjesztés érkezésétől számított tizenöt napon belül dönt.

(3) A feltételes szabadságra bocsátás lehetősége kizárásának mellőzése esetén a bűnügyi költséget az állam viseli.”

A Bv. tv. 87. §-a szerint:

„(1) Az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből ki kell zárni, ha a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg.

(2) Az elítéltet erre a következményre a szabadságvesztés megkezdésére kiadott felhívásban, halasztás engedélyezése esetén a határozatban figyelmeztetni kell.”

A Btk. 7. §-a szerint:

„Szándékosan követi el a bűncselekményt, aki cselekményének következményeit kívánja, vagy e következményekbe belenyugszik.”

A Btk. 8. §-a szerint:

„Gondatlanságból követi el a bűncselekményt, aki előre látja cselekményének lehetséges következményeit, de könnyelműen bízik azok elmaradásában, vagy cselekménye lehetséges következményeit azért nem látja előre, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztja.”

A Btk. 20. §-a szerint:

„(1) Nem büntethető az elkövető olyan tény miatt, amelyről az elkövetéskor nem tudott.

(2) Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt abban a téves feltevésben követi el, hogy az a társadalomra nem veszélyes, és erre a feltevésre alapos oka van.

(3) Nem zárja ki a büntethetőséget a tévedés, ha azt gondatlanság okozza, és e törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli.”

2. Az önhiba esetében értelemszerűen olyan elvárhatóságról van szó, ami felróható.

Sajátos, ám értelemszerű azonban, hogy a jogegységi igény által célzott jogértelmezés olyan önhiba esetére vonatkozó, aminél az elvárhatóság elől hiányzik az előreláthatóság, ehhez képest a kiszámíthatóság esélyének biztosítása, lévén az önhiba fogalmát a törvény nem határozza meg és nem részletezi (példálózóan sem) az önhibát megvalósító emberi magatartásokat. Ehhez képest nincs kiismerhető igazodási pontja annak a magatartásnak, ami végsősorban számon kérhető, felróható.

Ezért mindenkor, minden esetben és mindent megelőzően körültekintő feltárást, tisztázást, vizsgálatot igényelnek azok a tények, körülmények, amelyekből az önhiba fennállására vagy annak hiányára vonható következtetés.

3. A felróhatóság – hagyományosan és általánosan – az ún. alanyi okozatosság. Azt fejezi ki, hogy a személy tehet arról, amit a terhére róttak. Kétségtelen, hogy a tudattartalom vizsgálata perdöntő. Az alanyi okozatosság a személy külvilágban megnyilvánuló magatartáshoz való akarati viszonyulása. Ez a viszonyulás a személyen belüli, külvilágtól elzárt.

Ezért egy adott magatartásról a tudatban előzetesen, illetve egyidejűen meglévő képzet mindig csak valamely, a külvilágban megnyilvánuló, illetve megnyilvánult fizikai, illetve más által érzékelhető (avagy mérhető) tényből való következtetéssel ragadható meg, s mint ilyen, ténykérdés. Ennek körültekintő tisztázása az elengedhetetlen.

Ebből az aktuális tudattartalomra, ekként szándékosságra, avagy gondatlanságra, illetve annak mikéntjére, másképpen szólva a felróhatóságra vont következtetés viszont jogi értékelés, tehát jogkérdés.

A kapcsolat a rágondolásban fejeződik ki. A személy akkor felelős, ha magatartása tanúsításakor rágondol a magatartás jellegére és következményére, és azt ebben a tudatban mégis végrehajtja.

A felróhatóság azonban nem csak az aktív rágondolásban, hanem a rágondolás hiányában is kifejeződhet, tehát ha a személy úgy bocsátkozik magatartása kifejtésébe, illetve annak következményét éppen azért okozza, mert minderre nem gondol, pedig gondolnia kellett volna. Ez esetben a megkívánt és elvárható rágondolás hiánya róható fel. A szándékosság és a tudatos gondatlanság esetében a rágondolás kimutatható, míg a hanyag gondatlanság esetében éppen a megkövetelt rágondolás hiányáról van szó.

A konkrét magatartás egyes tényeiből lehet következtetni, hogy a személy belenyugodott-e magatartása lehetséges következményeibe, avagy könnyelműen bízott azok elmaradásában. Eshetőleges szándék esetén a személy értelmileg valószínűnek tartja a következmény bekövetkeztét, és annak jelentkezése iránt közömbös. Tudatos gondatlanság esetén pedig értelmileg valószínűtlennek, távolinak ítéli azt, és bízik annak elmaradásában.

A két tudattartalom kétféle irányú. Az eshetőleges szándékú személy túljutott a rossz lehetőségének mérlegelésén, azt valóságosnak tartja és bekövetkeztébe belenyugszik, mellé áll. A tudatos gondatlan személy szintén mérlegelte a rossz lehetőségét, viszont azt valószínűtlennek tartja, nem is áll mellé, hanem bízik az elmaradásában. Ez az elhatárolás alapja.

Tehát azt kell vizsgálni, hogy egy adott tudattartalomnak van-e értelmi eleme (előrelátás lehetősége fennáll-e); és ha igen, az annak alapját képező (tudati) tényekhez milyen érzelmi viszonyulás kapcsolódik. Ha az értelmi elem hiányzik, akkor nyilvánvaló érzelmi viszonyulás sincsen, ezért csupán objektív mérce alkalmazása lehetséges.

4. Mindez önhiba vonatkozásában a következőket jelenti. A már kifejtettek szerint az önhiba esetében az elvárhatóság elől hiányzik az előreláthatóság. Következésképpen – az objektív mérce alkalmazásának lehetőségét ide nem értve – eleve, fogalmilag kizárt, hogy gondatlanság legyen a felróhatóság alapja. Az objektív mérce alkalmazása pedig azért nem jön szóba, mert akkor vagy eleve felesleges önhiba esetéről rendelkezni, vagy pedig meghatározottnak kell lenni az önhibára okot adó feltételnek. Jelen jogegységi igény esetében egyikről sincs szó.

Következésképpen eleve csupán szándékosságról lehet szó azzal, hogy még az előreláthatóság (értelmi elem) hiánya is szintén fennáll. Így a felróhatóság alapjaként nyilvánvalóan csupán szándékos magatartás jöhet szóba. Kizárólag ilyen magatartásra nyílik ugyanis következtetési alap.

Másként szólva, ha nincs kiismerhető igazodási pontja annak a magatartásnak, ami az önhiba vonatkozásában végsősorban számon kérhető, felróható, akkor az önhiba megállapítására valójában kizárólag szándékos magatartásból vonható következtetés.

Ellenkező esetben az elvárhatóság a felróhatósággal egyben jelenik meg, eleve kizárt annak esélye, hogy a személy magatartása hozzáigazodjon. Kizárólag utólag válik egyértelműen megismerhetővé az a magatartás, amit el kellett volna kerülni.

5. Kétségtelen, hogy önhiba nem csupán vis maior lehet, következésképpen a két fogalom nem egymás szinonimái és nem fedik le egymást. A vis maior ugyanis nem csak olyan lehet, amely kizárólag a bekövetkezésének pillanatában bír jelentőséggel. Mindemellett kétségtelen az is, ami az érintett terheltek esetében a pandémia (világra kiterjedő járvány) hatását, konkrétan a karanténkötelezettséget, illetve elhelyezést és annak tartamát jelenti.

Utóbbi valójában – és az adott terheltek számára – két egyaránt bevonulásra, ám más-más helyre (egyfelől karanténba, másfelől börtönbe) szóló kötelezés, két magatartási kötelesség kollíziója. Ez esetben pedig szintén körültekintő vizsgálatot igényel a két kötelesség mibenléte és a magatartást vezérlő tudat tartalma, helyessége szempontjából nem hagyható figyelmen kívül a tévedés lehetősége, ami ez esetben szándékosságot kizáró, a Btk. 20. § (1)–(2) bekezdése értelmében.

Kétségtelen az is, hogy a körülményeknek a személyekre gyakorolt, korlátozásban megnyilvánuló hatása is vizsgálandó, hiszen ezáltal válik megítélhetővé az adott személy magatartásának helyessége.

Amint a cselekmény társadalomra veszélyességében való tévedés esetében, a cselekmény társadalomra veszélyes jellegének megítélésénél is a közösség értékelésének van szerepe, amely során az elkövetőnek arról kell tudnia, hogyan értékel bizonyos cselekményt a közösség, illetve a társadalom többsége.

A közösségi értékelés legfőbb forrása a jogszabály, azonban a közösség társadalmi értékeléséről leginkább a tömegtájékoztatási eszközökből szerezhető tudomás. Minél régebbi egy szabályozás, annál inkább szélesebb körű annak az ismerete, mely egyben kizárja az arról való ismeret hiányát.

Ezen körülmények nyilvánvalóan nem lehetnek közömbösek. A pandémia, vagyis az egész világot érintő fertőző betegség okozta járvány a társadalom minden tagja számára érzékelhető, eddig ismeretlen társadalmi és gazdasági helyzetet eredményezett. Évtizedek, generációk óta nem volt példa a veszélyhelyzeti jogszabályalkotás által bevezetett különleges jogrendre, és bár az abban kihirdetett nagyszámú jogszabályi előírásban való kiigazodást a tömegtájékoztatás a legszélesebb körben segítette, a legnagyobb hangsúlyt az egészségvédelem, azon belül is a fertőzés terjedésének megakadályozását célzó intézkedések kapták.

Az ismeretközlés kitért a külföldre és onnan visszautazással kapcsolatos következményekre, ugyanakkor széles körben váltak ismertté olyan helyzetek is, melyek az állampolgárok kötelezettségeinek a teljesítése körében utalt nagyobb méltányosságra. Ekként volt szó többek között az ügyintézési, igazolási és egyéb határidők meghosszabbításáról.

6. Ami pedig – a legfőbb ügyész írásbeli nyilatkozata szerinti – karanténkötelezettség jogszabályban megismerhető tartalmát illeti, a helyzet a következő.

Kétségtelen, hogy – amint a legfőbb ügyész írásbeli nyilatkozata is tartalmazza – 2020. szeptember 1-jétől a hatósági házi karantént érintő jogszabályi rendelkezés a külföldről hazánkba visszaérkező magyar állampolgár esetén a hatósági házi karantén elrendelését írta elő, nem csupán annak lehetőségét.

Az Eütv. 2020. június 18. napjától hatályos 67/A. § (1) bekezdés a) pontja szerint: „A járványügyi hatóság meghatározott országokból történő beutazás esetén előírhatja, hogy a járványügyi intézkedés alá vont személy a számára meghatározott lakást, ahhoz tartozó bekerített helyet vagy egyéb, egészségügyi intézménynek nem minősülő helyet a határozatban meghatározott ideig ne hagyja el (a továbbiakban: hatósági házi karantén).” Az Eütv. ugyanazon §-ának (3) bekezdése alapján ezt a hatósági karanténra vonatkozó döntést a rendőr is közölheti.

A járványügyi készültségi időszak utazási korlátozásairól szóló 408/2020. (VIII. 30.) Korm. rendelet a terheltek külföldre utazásakor (és Magyarországra történő visszaérkezésekor is) hatályos 2. § (1) bekezdése alapján a külföldről érkező magyar állampolgár egészségügyi vizsgálaton eshet át, amelynek tűrésére köteles. E Korm. rendelet 3. § a) pontja alapján, ha a külföldről érkező magyar állampolgár esetében az egészségügyi vizsgálat fertőzés gyanúját nem állapítja meg, és a magyar állampolgár magyarországi lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel rendelkezik, – (eredetileg tizennégy napra) 2020. szeptember 21-től – tíz napra házi karanténban kerül elhelyezésre.

A járványügyi intézkedésekkel kapcsolatos egyes szabályok megállapításáról és a járványügyi intézkedésekkel kapcsolatos egyes törvények módosításáról szóló 2020. évi CIV. törvény – 2020. október 28-tól hatályos – 2. §-a rendelkezett arról, hogy (az Eütv. rendelkezéseitől eltérően)

„(1) Ha a járványügyi készültség alatt kormányrendelet meghatározott országokból történő beutazás esetére hatósági házi karanténkötelezettséget ír elő, – a (2) és (3) bekezdés szerinti tájékoztatás megtörténte esetén – a hatósági házi karantén elrendelésével kapcsolatban egyedi közigazgatási hatósági eljárás lefolytatásának nincs helye.

(2) Az (1) bekezdés szerinti esetben a határellenőrzést végző rendőri szerv a karanténkötelezett személyt tájékoztatja, hogy a Magyarország területére történő belépést követően kormányrendeletben meghatározott ideig köteles az általa meghatározott lakásban, ahhoz tartozó bekerített helyen vagy egyéb egészségügyi intézménynek nem minősülő helyen (a továbbiakban együtt: karanténlakás) tartózkodni.”

Kétségtelen továbbá az is, hogy a jogszabály a karanténként kijelölt helyiség elhagyásának eseteit meghatározta. Ugyanakkor e körben nincs szó a szabadságvesztés letöltésére felhívás esetéről.

7. A Bv. tv. 87. § (1) bekezdése szerint az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből ki kell zárni, ha a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg. A Bv. tv. 87. § (2) bekezdése alapján az elítéltet erre a következményre a szabadságvesztés megkezdésére kiadott felhívásban, halasztás engedélyezése esetén a határozatban figyelmeztetni kell.

A szabadságvesztés megkezdésére szóló felhívásban megjelölt jelentkezési kötelezettség időpontját megelőzően hatósági házi karanténba helyezett és ott lévő személy – ahogyan arra az indítványozó is utalt – ilyen okból nem rendelkezik jogszabályi felmentéssel a karantén elhagyására. A két konkuráló jogszabályi kötelezettség alapján, ha a karantén leteltét követően a terhelt a jelentkezési kötelezettségének nyomban eleget tesz, terhére a késedelmes jelentkezés miatti önhiba megállapítása – a karanténban maradás okából – fogalmilag kizárt.

8. A kifejtettek azt jelentik, hogy valamely emberi magatartás megítélése esetében – eltérő, illetve kizáró törvényi rendelkezés hiányában – a Btk. Általános Része szerinti, a magatartás felróhatóságát kizáró rendelkezések nyilvánvaló és értelemszerű alkalmazásának van helye.

A Kúria a jogegységi tevékenységet illetően belátással van olyan körülményekre is, amelyek értelemszerűen nem normatívak. Ez nem idegen az ítélkezési gyakorlattól, hiszen a büntető anyagi jog több intézménye esetén a bíróságnak olyan összemérést kell elvégeznie, ahol a tulajdonságok nem azonosak (elsőként ebben a körben a társadalomra veszélyességben való tévedés említhető).

Az indítványban rögzített ellentétes álláspontok kapcsán az eldöntendő kérdés valójában nem az volt, hogy az egyik vagy a másik bíróság álláspontja helyes-e, hanem hogy az önhiba vonatkozásában figyelembe vehető szempontok között milyen körülmények valószínűsítésének van helye, mely körülmények valószínűsítéséről van szó, vagy mely körülményeket kell figyelembe venni.

A Bv. tv. 87. § (1) bekezdésében meghatározott kizárás a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből büntetés-végrehajtási bírói eljárás a Bv. tv. 8. § (1) bekezdésében meghatározott alapelvi jellegű előírásából fakad, mely az alávetési kötelezettséget határozza meg. Eszerint az elítélt köteles magát a büntetés, illetve az intézkedés végrehajtásának alávetni, a kényszerintézkedés hatálya alatt álló köteles eltűrni a szabadságelvonással járó kényszerintézkedés foganatosítását, ennek megtagadása esetén vele szemben a törvényben meghatározott jogkövetkezmények állnak be, illetve kényszer alkalmazható.

A feltételes szabadság törvény által és a perbíró ítéletében biztosított lehetőségének elvesztése tehát szükségképpen kapcsolódik az alávetési kötelezettség megsértéséhez, annak kvázi szankciója. Mindebből pedig az is következik, hogy nem maradhat el az önhiba vizsgálatakor az sem, hogy a mulasztás mennyiben vezethető vissza az alávetési kötelezettség megsértésének szándékára.

Ehhez képest a Kúria nem tartotta feladatának a normativitáshoz közelítő tartalommal rögzíteni az önhiba kapcsán szóba jöhető, figyelembe vehető szempontokat.

Döntésében csupán arra szorítkozott, hogy kifejtse, miszerint vannak az adott ügyben is figyelmen kívül nem hagyható szempontok, mégpedig a Büntető Törvénykönyv Általános Részéhez igazodóan.

Kétségtelen, hogy a jogegységi eljárást indítványozó szerint felhozott ellentétes döntések egyike ekként járt el, míg a másik ezzel ellentétesen és kifejezett mellőző álláspontot fogadott el.

A Kúria álláspontja, hogy az adott ügyben – a döntéshez képest – az előző álláspont a helyes.

VI.

Ekként a Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontjának második fordulata szerinti okból, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, a Bszi. 33. § (1) bekezdés a) pontja alapján a Győri Ítélőtábla elnökének indítványára a jogegységi eljárást lefolytatta, a Bszi. 34. § (1) bekezdésének zárómondata alapján héttagú tanácsban eljárva, a Bszi. 37. § (1) bekezdése szerint ülést tartott, s a Bszi. 40. § (2) bekezdése alapján a jogegységi indítványnak helyt adott és a rendelkező rész szerint határozott, egyben rendelkezett arról, hogy a Bv. tv. 71. § (1) bekezdése értelmében utólagos büntetés-végrehajtási bírói eljárásnak van helye.

(kuria-birosag.hu)




Kapcsolódó cikkek

2021. november 26.

E-roller közterületi bérbeadásának korlátozása közösségi együttélésre hivatkozással

Önkormányzati rendelet más jogszabállyal nem lehet ellentétes. Az azonos vagy hasonló életviszonyokra vonatkozó szabályozás nem lehet indokolatlanul párhuzamos vagy többszintű. A szabályozás horizontális széttagolása ugyancsak ellentétes a jogalkotási törvénnyel. A normavilágosság követelményébe beletartozik továbbá, hogy a rendelet szabályozástechnikailag se legyen hibás – a Kúria eseti döntése.