A fridzsider-szülők
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az új Btk.-ban több, a gyermekvédelmet érintő változtatást is találunk. Az úgynevezett „fridzsider-szülők” témájához kapcsolódóan a kiskorú veszélyeztetése, ezen belül is leginkább az érzelmi fejlődés veszélyeztetése merül fel.
A Büntető Törvénykönyv (Btk.) 208. § (1) szerint: A kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy – ideértve a szülői felügyeletet gyakorló szülő, illetve gyám élettársát, továbbá a szülői felügyeleti jogától megfosztott szülőt is, ha a kiskorúval közös háztartásban vagy egy lakásban él –, aki e feladatából eredő kötelességét súlyosan megszegi, és ezzel a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését veszélyezteti, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő
Az új Btk.-ban több változtatást is találunk, melyek a gyermekvédelem területét érintik. Az ún. „fridzsider-szülők” témához kapcsolódóan a kiskorú veszélyeztetése (a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését veszélyeztető magatartások) merülnek fel, ezen belül is leginkább az érzelmi fejlődés veszélyeztetése.
A Btk. azért változott ebben a tekintetben, azért került be az érzelmi fejlődés veszélyeztetése tényállási elemként, mert – ahogy a jogalkotó is hangsúlyozza – az érzelmileg kiegyensúlyozott felnőtté válás feltétele, hogy a kiskorút a szülő ne tudja megfélemlíteni, megalázni, manipulálni.
A legtöbben azt gondolják: a kiskorú nevelése, felügyelete, gondozása kimerül a gyermek fizikai, testi szükségleteinek kielégítésében, ezek feltételeinek biztosításában, és bár azt természetesen elméletileg nem vitatják, hogy a neveléshez tartozik a kiskorúval való tanulás, de ennek és az egyéb szellemi foglalkozásoknak az elmaradását mégsem sorolják a kiskorú értelmi fejlődését súlyosan veszélyeztető magatartások közé.
A legtöbb büntetőeljárás csak akkor indul, ha fizikailag súlyosan bántalmazzák a gyereket. Kisebb sérülések esetében is tétlen a jogalkalmazó, az érzelmi és szellemi elhanyagolás pedig „fehér holló” az aktákban. A szülő felügyeleti kötelezettségének sem mindig tesz eleget, kamasz gyerekek esetében sokszor azt sem tudja, hol tölti a kiskorú a szabadidejét.
A kötelességszegés – mint elkövetési magatartás – csak akkor valósul meg, ha annak foka eléri a súlyosságot. Befejezetté pedig akkor válik, amikor a kötelességszegő magatartással okozati összefüggésben a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődése veszélybe kerül, vagyis a tényleges sérelem nem feltétel, a veszély fennállása is elég a bűncselekmény megvalósulásához.
A címben jelzett fridzsider-szülők esetében azokról a felnőttekről van szó, akik nem aktív, hanem leginkább passzív magatartásukkal valósítják meg a kiskorú veszélyeztetését. A fridzsider-szülő kifejezés az autizmus okait kutató pszichológiai tanulmányokban fordul elő (lásd részletesen Bruno Bettelheim írásait a fridzsider-anyáról – bár ez az elmélet ma már nem helytálló). Témánk persze nem az autista gyerekek tanulmányozása, hanem az elhanyagoló és a rideg szülő vizsgálata. Az autizmus esetében a pszichológiai kutatások mára igazolták, hogy az autizmus oka a gyereknél nem az anya és a gyerek rossz kapcsolatára vezethető vissza, hanem az idegrendszer hibás működésére. Mindezektől függetlenül a szülő részéről történő elhanyagolást és bizarr viselkedést a hatályos jogszabályok értelmében mégis figyelembe kell vennünk, mert legtöbb esetben, ha nem is autizmus kialakulásához, de más, büntetőjogilag értékelendő problémákhoz vezet(het).
Az alábbiakban olyan, a valóságban előforduló esetekre szeretnék utalni, ahol a szülők egyike személyiségzavarban szenved, és ez kihat a kiskorúak fejlődésére. Külsérelmi nyomok itt nincsenek, a sérülésekről látlelet sem adható.
Ha valaki szülő szeretne lenni, ehhez a „foglalkozáshoz”, „hivatáshoz”, „mesterséghez”, „munkához” semmilyen szakképesítés nem szükséges, annak ellenére, hogy például a liftkezelőnek is rendelkeznie kell valamilyen tanfolyammal, ha a munkáját el akarja látni. Soha sehol nem szűrik például az Asperger-szindrómát vagy a pszichopata személyiséget, pedig a valóságban gyakran erednek ebből problémák.
Az Asperger-szindróma ismeretlen fogalom a laikusoknál, az autizmus egyik, a hétköznapokban kevésbé felismerhető változata, az úgynevezett pervazív (átható) fejlődési zavarok variánsa. A tudatelméleti kapacitásunkkal függ össze. Ez az a képesség, amely segít minket abban, hogy mások fejével gondolkodjunk. A többi ember fejében lévő vágyak, szándékok, gondolatok és érzelmek a bennünk lévő empátia képességével „láthatóvá” válnak. Így leszünk képesek arra, hogy a rajtunk kívül álló embereknek mentális állapotokat tulajdonítsunk, megkülönböztetve így őket a tárgyi világ elemeitől. Nemcsak az autista ember nem képes erre az empátiára, hanem az Asperger-szindrómával rendelkező sem. Utóbbi viszont, mint említettem, nehezen felismerhető. A betegség nemcsak ismertségében, hanem kutatottságában is messze elmarad az autizmusétól. Legtöbbször, amikor Asperger-szindrómával rendelkező szülővel találkozunk, egyszerűen csak azt hisszük, hogy a felnőttnek sok a munkája, nincs elég ideje ahhoz, hogy foglalkozzon a gyerekével, estére fáradtan ér haza, különben is, az iskola és a pedagógusok feladata a gyerek tanítása, szellemi képességeinek előmozdítása.
Ha valaki szülő szeretne lenni, ehhez a „foglalkozáshoz”, „hivatáshoz”, „mesterséghez”, „munkához” semmilyen szakképesítés nem szükséges
Milyen az Asperger-szindrómával rendelkező szülő?
Az általam ismert kutatások szerint (lásd a korábban megjelent interjút Gyepesi Áron pszichológussal: https://jogaszvilag.hu/rovatok/eletmod/kulonos-emberek) az ilyen ember nehezen illeszkedik be, gondjai vannak a társas érintkezés során, bár intellektuális képességei sértetlenek. A problémát itt leginkább a nonverbális kommunikáció okozza. Nehezen vagy egyáltalán nem teremt szemkontaktust, a hangjából hiányzik az érzelmi színezettség. Nem képes empátiára, vagy ha képes is, kevés empátiát mutat. Az ilyen szülőnél megfigyelhető, hogy gyerekének hosszasan magyaráz, miközben a gyereknek a „beszélgetésük” alkalmával tett megjegyzéseit legtöbbször figyelmen kívül hagyja. A külső megfigyelő számára ezek a beszélgetések inkább a szülő csehovi monológjainak tűnnek, inkoherensek, a szülő kizárólagos érdeklődési körébe tartozó témákban, a gyerek világától függetlenül.
Sokszor nem zárkózott és passzív szülő képe jelenik meg ilyenkor, hanem aktív, de különös személyiséget mutató. A végeredményt tekintve mégis elhanyagoló szülőről van itt szó. Mivel az aspergeres szülő érzelmileg nem kötődik, leginkább kémiai vágyakkal rendelkezik, „kétévente lecseréli” partnerét, így a válás is gyakrabban előfordul náluk. Az elvált aspergeres szülő gyakran elfelejti „régi” gyerekét, nem vágyik arra, hogy kapcsolatot tartson vele. Új kapcsolatban él, „új” gyerekei születnek.
Az Asperger-szindrómával rendelkezők az autizmushoz hasonlóan pervazív zavarban szenvednek. Ez a zavar leginkább abban nyilvánul meg a fentieken túlmenően, hogy a reciprok szociális interakciók romlanak, az érdeklődés, az aktivitás korlátozott. Rugalmatlanul ragaszkodik a nem-funkcionális rituálékhoz. Bizonyos sajátos gesztusok, mozgások ismétlődnek. Sokszor különcnek, furcsának tűnik ez a személy.
Gyepesi Áron szerint az Asperger-szindrómával rendelkezők bár motiváltak az emberi kapcsolatokra, mégis a többi ember számára, éppen különös interakciós stílusuk miatt, szociálisan elszigeteltek. Beszédük túlzottan formális. Gyakran hosszasan beszélnek az őket érdeklő területről, miközben hallgatójuk nem-verbális kommunikációját nem ismerik fel. Gyakran észre sem veszik, hogy untatják a másikat. A beszédük monoton, a ritmus és a sebesség is eltérő lehet a normálistól.
A „pszichopata” szülő
A „veszélyes” szülő másik típusa, ahogy a hétköznapokban használjuk a fogalmat, a pszichopata ember. Ez a fogalom sok szempontból nem felel meg a tudományos igényeknek. Bár most nem feladatom a neurózisok és pszichózisok klinikai kategóriáit kutatni, mégis elengedhetetlen, hogy kitekintsünk ezek legfontosabb jellemzőire.
A pszichiátriai zavarok kategorizálása megtalálható a DSM-IV-ben (BNO-10 zsebkönyv DSM-IV meghatározásokkal. Budapest. 1995. A pszichopátia itt nem szerepel.). A személyiségzavar általános diagnosztikus kritériumai között a következőket találjuk: „Az élmény és viselkedés olyan tartós mintája, amely jelentősen eltér a személyes kultúra elvárásaitól. Ez a minta az alábbi területek közül kettőben (vagy többen) nyilvánul meg: 1. kognitív funkciók, 2. affektivitás, 3. interperszonális kapcsolatok, 4. impulzuskontroll. A tartós minta rugalmatlan, és a személyes és szociális helyzeteket széles körben áthatja, klinikailag jelentős szenvedést és funkcióromlást okoz. A minta stabil és hosszantartó, kezdete legalább a serdülőkorra vagy fiatal felnőttkorra vezethető vissza.”
A személyiségzavarral élők gyakrabban válnak el, a bűncselekményt elkövetők száma is magasabb náluk. Sokan drog- és/vagy alkoholfüggők (lásd Füredi–Németh–Tariska: A pszichiátria magyar kézikönyve, Budapest, 2003., 475–488. o.).
A személyiségzavar mindegyikére jellemző Döme László szerint, hogy a személy a mereven ismétlődő, hibás reakcióból nem tanul, a környezeti stresszorokhoz nem alkalmazkodik, viszont tüneteit általában nem értékeli szenvedésként: azok inkább környezetét zavarják és az interperszonális kontextusban rombolják kapcsolatait (Döme László: Személyiségzavarok, Budapest, 1996.).
A tudománytalanság vádját elfogadva (mivel pszichopaták elvileg nincsenek), mégis nézzük meg, hogyan viselkedik a pszichopata szülő, vagy ha jobban tetszik, az a szülő, aki az épelméjűség maszkját hordja nap mint nap, és nagyon ritkán zökken ki ebből a szerepéből, megtévesztve ezzel a gyámügyi előadót és a büntetőeljárásban szereplő jogalkalmazót.
A személyiség és a média a polgári és a büntetőjogban
|
|
Számos izgalmas, elgondolkodtató, különböző nézőpontot felvillantó tanulmány szerepel a kötetben, mely felöleli a téma polgári jogi és büntetőjogi vonatkozásait, bemutatva az ide vágó hazai bírói gyakorlatot is.
További információ és megrendelés >>
|
A pszichopata szülőt felületes báj jellemzi, intelligens, jól kommunikál. Beszéde folyamán nem látszik, hogy téveszmék irányítanák, más irracionalitásra utaló jel sem fedezhető fel. Amikor kommunikál, nem ideges, nincsenek nála pszichoneurotikus manifesztációk. Ugyanakkor megbízhatatlan, kétszínű, nem szavahihető. Ha rosszat tesz, és ez kiderül, nincs bűntudata, nincs szégyenérzete. Antiszociális. Nem tanul a hibáiból, vagyis a tapasztalatból tanulás kudarca figyelhető meg nála. Patológiás egocentricitás és szeretetre való képtelenség, továbbá a belátási képesség specifikus hiánya jellemzi. Érzelmi reakcióit tekintve szegényes. Az általános interperszonális kapcsolataiban érzéketlen. A szexuális életében személytelen és gyengén integrált (lásd: Hervey Cleckley: The mask of sanity. Saint Louis, 1976.).
Mérei Ferenc szerint a pszichopata „nem szeret, nem szorong, nem tanul a tapasztalataiból”. Kontaktopátiás, vagyis kapcsolatai alacsony hőfokúak, „könnyen kapcsolódik, de nem kötődik”.
A pszichopata szülő esetében megfigyelhető az empátiahiány, az érzéketlenség és az immoralitás mellett az agresszivitás, mely sokszor zárt ajtók mögött történik, és leginkább a pszichopata családja, házastársa és gyerekei az áldozatok. A pszichopata szülő kifelé maszkot visel, megtévesztve ezzel mindazokat, akiknek észre kellene venniük a veszélyes szülőt. Itt jegyzem meg, hogy a pszichopata személyiség nemcsak a kriminális, hanem a normális populációban is előfordul. Nem minden pszichopata lesz bűnöző, a személyiségzavar ebben az esetben is gondot jelent a környezetnek. A pszichopata szülő akkor is veszélyes, ha büntetőjogi értelemben nem az. A morális szocializáció deficitje mindenképpen erre figyelmeztet.
Amennyiben észrevehető és kiszűrhető lenne a pszichopata szülő, akkor mi lenne a megoldás? A szülő gyógykezelése? Kökönyei Gyöngyi nem optimista ebben a tekintetben. Szerinte az ilyen gyerekek esetében még hatásos lehet a terápia, az empátiát, belátást fejlesztő felnőtt programok viszont a várttal ellentétes eredményt is hozhatnak (Kökönyei Gyöngyi: Pszichopátia és kriminalitás. Belügyi Szemle, 2004/6., 164–177. o.).
A cikk az Ügyvédvilág 2016 februári számában jelent meg.
