Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A kilátásba helyezett új büntetőeljárási törvény koncepciója szerint a majdani kódexnek biztosítania kell, hogy a védelem alanyai a teljes eljárásban, így – annak sikerét nem veszélyeztető módon – a nyomozás során is rendelkezzenek mindazon jogokkal, amelyek a védelem ellátásához szükségesek.
A hatályos magyar büntetőeljárási kódex [A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.] szerint a büntetőeljárásokban érvényesül a funkciómegosztás elve, azaz a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül (Be. 1. §). Ebben a hárompólusú rendszerben a vád és a védelem feladatait ellátó alanyok feladataik teljesítésében egyenrangúak, azzal a megszorítással, hogy a nyomozati és vádemelési szakban az ügyész az ügy ura, a védelem pedig kiszolgáltatott helyzetben van. Utóbbira (is) tekintettel a védelemhez való jog a magyar büntetőeljárásokban (és egyébként szinte a világ összes jogállami büntetőeljárási kódexében) mint az egész eljáráson végighúzódó alapelv jelenik meg. A védelemhez való jog szempontjából ugyanis a terhelt érdeke, érdekének megfelelő jogi képviselete kell, hogy zsinórmérték legyen.
Hazánkban a védelemhez való jogot deklarálja az Alaptörvény [„A büntetőeljárás alá vont személynek az eljárás minden szakaszában joga van a védelemhez.” – Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bek. 1. mondat] és némileg bővebben rendelkezik róla a Be. is. Utóbbi 5. § (1) bekezdéséből („A terheltet megilleti a védelem joga.”) és a (3) bekezdés második mondatából („A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság biztosítja, hogy az, akivel szemben a büntetőeljárást folytatják, az e törvényben meghatározott módon védekezhessék.”) a védelemhez való jog kétarcúsága következik, nevezetesen, hogy a védelem a terhelt oldaláról jogosultságként, annak biztosítása pedig a büntetőügyben eljáró hatóságok kötelezettségeként jelenik meg (vö: 25/1991. (V. 18.) AB hat, ABH 1991, 414, 415.). A terhelt oldaláról megközelítve: általában ő maga dönti el, hogy személyesen védekezik (személyes vagy érdemi védekezés), vagy védelmének hatékonyabbá tétele érdekében védőhöz fordul (formális vagy alaki védelem) [vö. Be. 5. § (3) bek. 1. mondat]. Meghatározott esetekben azonban a védő büntetőeljárásban való részvételét kötelezővé teszi a törvény (úgynevezett kötelező védelmes esetkörök) [vö: Be. 5. § (4) bek.; 46. §]. Utóbbi estén a terheltnek annyi „mozgásteret” biztosít, hogy eldöntheti: meghatalmaz védőt, vagy elfogadja a kirendelt védő személyét. [A teljesség kedvéért kiemeljük, hogy a Be. a védelem jogánál a szabadlábon való védekezés jogát is külön nevesíti – Be. 5. § (2) bek.]
A kilátásba helyezett új büntetőeljárási törvény koncepciójában a 2013 októberében megjelent kormányhatározat tervezetének 1./e pontja szerint a majdani törvénynek biztosítania kell, hogy a védelem alanyai a teljes eljárásban, így – annak sikerét nem veszélyeztető módon – a nyomozás során is rendelkezzenek mindazon jogokkal, amelyek a védelem ellátásához szükségesek. Noha a koncepció – a fegyverek egyenlősége elvét követve – érezhető módon a nyomozati szakban történő hatékony(abb) védelmet akarja erősíteni, arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy a jelenlegi rendszerben és szabályozási keretek között nem ez az egyedüli probléma és továbbgondolásra érdemes kérdés a védelem joga kapcsán. Így problémaként jelentkezik 1.: a kirendelt védői intézmény (annak működése és hatékonysága), 2.: a meghatalmazott védő tárgyaláson való jelenlétének a kérdése; és továbbgondolásra érdemes kérdésként merül fel, hogy 3.: legyen-e minden büntetőtárgyaláson (a vádkényszer mellett) kötelező védelmi jelenlét. Az alábbiakban ezen kérdéseket vizsgáljuk meg.
I. A kirendelt védői intézmény
I.1. A kirendelés kötelező és lehetséges (?) esetei
A hatályos Be. alapján védő kirendelése kötelező: (1. esetkör) ha a védelem – a Be. 46. §-a alapján – kötelező, és a terheltnek nincs meghatalmazott védője [Be. 48. § (1) bekezdés 1. mondat]; másfelől (2. esetkör) ha a védelem nem kötelező, de a terhelt azért kéri védő kirendelését, mert a jövedelmi viszonyai miatt nem tud a védelméről gondoskodni [Be. 48. § (2) bekezdés]. A védő kirendelése pedig akkor lehetséges (lehetséges esetkör), ha ezt az eljárást folytató hatóság kérelemre vagy hivatalból a terhelt érdekében szükségesnek tartja [Be. 48. § (3) bekezdés].
Álláspontunk szerint a jövedelmi alapú kirendeléssel (2. esetkör) az eredetileg nem kötelező védelem átalakul kvázi kötelező védelemmé, így a védő tárgyalási jelenléte kötelezővé válik.
A mérlegelésen (szükségesség mérlegelésén) nyugvó kirendelés (lehetséges esetkör) esetén azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet a védő tárgyalási jelenlétét tekintve. E kérdés megválaszolásánál az a kiindulópontunk, hogy jelenleg a kötelező tárgyalási jelenlétet is magában foglaló kötelező védelmet a Be. 242. § (1) bekezdés, (2) bekezdés 2. mondatára korlátozhatjuk. Álláspontunk szerint azonban a szükségesség mérlegelésén alapuló kirendelés (lehetséges esetkör) nem tekinthető másnak, mint funkcionális kötelező védelemnek, amit nem a Be., hanem a hatóság (bíróság, ügyész, nyomozó hatóság) törvényi felhatalmazás alapján hoz létre.
Javaslatunk, hogy az új büntetőeljárási törvény megalkotásakor a jogalkotónak e ponton kiegészítéssel kellene élnie, így az új Be. azt (is) tartalmazná, hogy a jövedelmi és a szükségességi alapú kirendelés esetén a védelem kötelezővé válik.
I.2. A kirendelt védői intézmény működése, hatékonysága – a közvédői rendszer bevezetése?
A kirendelt védői intézményt, annak működését és hatékonyságát hazánkban több alkalommal vizsgálták; az intézmény első átfogó ombudsmani vizsgálatára 1996-ban került sor (Jelentés az OBH 6564/1996. számú vizsgálatáról). Már ez a jelentés megállapította, hogy „a védelemhez való jog érvényesülése kirendelés esetén sokszor csak formálisan érvényesül”. A vizsgálat tapasztalatai szerint indokolt lett volna, hogy létrejöjjön egy állami garanciarendszer (közvédői intézmény), amely képes orvosolni az olyan eseteket, amikor a kirendelés valójában nem segíti a terheltet, illetve hátrányos helyzetbe hozza őt.
Majd az alapvető jogok biztosának 2012. augusztus 21-én kelt jelentése szerint: „a védő kirendelésének jelenlegi rendszere nem felel meg annak a követelménynek, [a]mely szerint az alkotmányos alapjogoknak hatékonyan kell érvényesülniük […] megállapítom, hogy a kirendelt védő jogintézményének jelenlegi szabályozása visszásságot okoz a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság követelményével, a védelemhez való joggal, valamint a tisztességes eljáráshoz fűződő alapjoggal összefüggésben” (Jelentés az AJB-3107/2012. számú ügyben).
|
Titkos adatgyűjtés a büntetőeljárásban |
|---|
Kis László kötete a büntetőeljárás egy nagyon vékony, ám annál szerteágazóbb kérdésének, a titkos adatgyűjtésnek próbálja felfedni minden vonulatát. |
Azaz a jelenlegi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kirendelt védői intézmény kiüresedett, a védők többsége pusztán jelen van a tárgyaláson és legfeljebb jogorvoslati jogával él. A tárgyaláson jelenlévő, de néma védő, azonban nem védő, hanem az igazságszolgáltatás statisztája (Király, 1962, 241.p.).
Az új Be. kodifikációja során a jogalkotónak ezen mindenképp változtatnia kell. Ennek egyik lehetséges eszköze lehet a jelenlegi kirendelőtől (bűnügyi hatóságtól) teljesen független kirendelt védői intézmény: az úgynevezett közvédő intézménye, amely számos országban működik (vö. Fenyvesi 2002, 176. p.), és számos, jelenleg észlelhető diszfunkciót kiküszöbölhetne. A közvédői intézmény alternatívájaként – a szakmai konferenciákon elhangzottak alapján – a következő megoldási lehetőségek merülhetnek fel: 1. a kirendelt védőt a terhelt választhassa ki; vagy 2. sorsolással történjék a kirendelés. Álláspontunk szerint ezen alternatívák azonban veszéllyel járhatnak – legalábbis a kirendelhető (kiválasztható/kisorsolható) védői névjegyzékben található ügyvédekre nézve – annyiban, hogy egyes védőket aránytalanul többet választanák a terheltek, egyesek nevét aránytalanul többször dob(hat)ná ki a gépezet.
