Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az új büntetőeljárási törvény (Be.) előkészítése gyakran állította válaszút elé a kodifikátorokat, s mivel e törvény kodifikációs szempontból – amint arra korábban rámutattam – dinamikus és konfliktusos jellemzőket hordoz, a szükséges döntések a törvénytervezetet annak teljességében alakítják. Nincs ez másként az alapelvek vagy – a tervezet szóhasználata szerint – alapvető rendelkezések esetében sem. Bár az alapvető rendelkezések helyüket tekintve a törvényszöveg elején kapnak helyet, és kialakításuk időrendben is megelőzte más rendelkezésekét, mégis csak a közigazgatási egyeztetések végén lehet meglehetős biztonsággal nyilatkozni arról, hogy közülük melyik és hogyan kerül be a törvénybe.
A cikk az Ügyvédvilág folyóirat 2016 szeptemberi számában jelent meg.
Mindenekelőtt rá kell mutatnom, hogy a büntetőeljárási törvény legfontosabb jellemzői a 2015 februárjában a kormány által elfogadott szabályozási elvek mentén alakultak ki. Ezek azonban olyan általánosan megfogalmazott, absztrakt iránymutatások voltak, amelyek – kevés kivétellel[1] – inkább csak a normával szemben támasztott jogpolitikai elveket tartalmazták. A célok elérésének mikéntjét azonban nem jelölték – nem is jelölhették – ki, így a stratégiai döntések meghozatala az előkészítési folyamat résztvevőire – az Igazságügyi Minisztériumra, a Tanácsadó Testületre, a Szakértői Testületre és az intézményi vezetők testületére – hárult.
Az alapvető rendelkezések katalógusának kialakításakor a legfontosabb döntés az volt, hogy közülük melyek kerüljenek be a Be.-be, s melyek azok, amelyek szerepeltetése szükségtelen[2].
A tervezet szándékoltan az „alapvető rendelkezések” kifejezést használja az „alapelvek” helyett, elsősorban azért, mert a büntetőeljárást számos olyan, a jogtudomány által alaposan kimunkált általános elv hatja át és formálja, amely a Be.-ben egyébként nem jelenik meg. Ennek a következménye, hogy a jogelméleti és a kodifikáció során használt fogalom nem fedi egymást. A tervezet szövege olyan alapvető rendelkezéseket igyekszik felsorolni, amelyek segíthetik a jogalkalmazót a részletszabályok értelmezésében[3]. Az alapvető rendelkezések katalógusának összeállításához a tervezet előkészítői alaposan tanulmányozták az Alaptörvényben nevesített, a hatályos Be.-ben szereplő és a Tanácsadó Testület által, dr. Erdei Árpád vezetésével, összeállított alapelveket, valamint más országok büntetőeljárási kódexeit, mivel igen tanulságos (és a jogrendszerek később esetleg szükségessé váló minél teljesebb kompatibilitásához sem haszon nélkül való), hogy egyes külföldi államok mely tételeket tartanak a büntetőeljárási törvény elejére kívánkozó, alapvető jelentőségűnek. Elsősorban a lengyel, a román, az észt, a szlovén és a svájci kódex rendelkezései lettek feldolgozva, az új-zélandi és a német törvény – amint már utaltam rá – alapelvi katalógust nem tartalmaz.
A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 3. paragrafusa szerint a jogszabályban nem ismételhető meg az Alaptörvény rendelkezése, ennek ellenére vannak olyan normák, amelyek mégis szerepelnek a Be. alapvető rendelkezései között. Ennek oka az, hogy az Alaptörvény rendelkezéséhez képest a Be.-ben történő szerepeltetésük részletezőbb, ezáltal fontos hozzáadott értéket képvisel, ahogy arra a jogalkalmazók is az egyeztetések különböző fórumain felhívták a figyelmet.
A büntetőeljárási törvényben azonban biztosan nem szükséges szerepeltetni azokat az Alaptörvényben is rögzített szervezeti jellegű alapelveket, amelyek büntetőeljárás-specifikus vonásokkal nem rendelkeznek, különösen, ha eme tételek a büntetőügyben eljáró hatóságok jogállására vonatkozó törvényekben is fellelhetőek vagy feltétlen érvényesülésüket maga az eljárási törvény sem biztosítja. (A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 3. paragrafusa az indokolatlanul párhuzamos vagy többszintű szabályozást is tiltja.) A szervezeti elvek mellett olyan működési alapelveket sem szükségszerű megjeleníteni, amelyek nem feltétlenül vonatkoznak általánosságban az egész büntetőeljárásra, vagy az eljárás egészére történő alkalmazhatóságukhoz túl sok kivételt kellene nevesíteni. Egyes ilyen esetekben ésszerűbb a szabályozást a Be. speciális részének normáira bízni.
Nézzük tehát, mely alapelvi rendelkezések nem kapnak helyet a Be. bevezető rendelkezései között:
– a hatalmi ágak elválasztásából eredő bírói függetlenség és a bírák kizárólag törvény alá vetettsége,
– a társas bíráskodás,
– az ítélkezésben való társadalmi részvétel,
– a törvény előtti egyenlőség,
– a büntetőeljárás törvényességének elve,
– a bíróság eljárásához való jog,
– a tárgyalás közvetlenségének, nyilvánosságának és szóbeliségének elve,
– a jogorvoslathoz való jog és
– a tájékoztatáshoz való jog.
Ugyanakkor meg kell jeleníteni a specifikusan a büntetőeljárásra vonatkozó, a konkrét büntetőeljárási magatartást közvetlenebbül befolyásoló, a történéseket közvetlenül átható alapvető elveket. Ebből adódóan az alapvető rendelkezések közül nem hiányozhat:
– a funkciómegosztás,
– a vádelv,
– az ártatlanság vélelme, ehhez kapcsolódóan a bizonyítási teher és az indubio pro reo elve,
– a védelemhez való jog,
– a hivatalból való eljárás,
– a büntetőeljárás akadályai,
– a büntetőjogi felelősség önálló elbírálása,
– az alapvető jogok, különösen az emberi méltósághoz, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jog védelme, továbbá
– az anyanyelv használatának biztosítása és ezzel összefüggésben a büntetőeljárás nyelve,
– a büntetőeljárási törvény hatálya[4].
Az alapvető rendelkezésként megjelenített szabályok mindegyikével értelemszerűen ehelyütt foglalkozni nem lehet, néhányuk kialakulásának és szerepeltetésének okait azonban érdemes ismertetni.
Miskolczi Barna: Az ártatlanság vélelmével kapcsolatban a jogszabály előkészítése során sokáig az a felfogás látszott győzedelmeskedni, hogy a negatív, tartózkodó jellegű viszonyulást előíró normát ideje felváltani az el nem ítélt személyek javát szolgáló pozitív kötelezettséggel. Ám a közigazgatási egyeztetés során kiderült, a jogalkalmazók nem tartják elfogadhatónak az ártatlanság vélelmének pozitív kötelezettséget tartalmazó egyenes szórenddel történő megfogalmazását (Fotó: Kőrösi Tamás)
Az ártatlanság vélelme
1. §
Senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg.
Az ártatlanság vélelme a hatályos büntetőeljárási törvényben (amint az Alaptörvény XXVIII. cikkében is) negatív megfogalmazással, mint a nem-bűnösség praesumptioja szerepel (7. § „Senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg.”). Ehhez képest a külföldi törvények és emberi jogi dokumentumok, különösen az Európai Parlament és az Európai Tanács (EU) 2016/343 számú irányelve (2016. március 9.) a büntetőeljárás során az ártatlanság vélelme egyes vonatkozásainak és a tárgyaláson való jelenlét jogának megerősítéséről, egyenes megközelítést alkalmaznak:
Irányelv 3. cikk: „A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak mindaddig ártatlannak tekintendők, amíg bűnösségüket jogszerűen meg nem állapították.”
Lengyel Be.: „A terheltet ártatlannak kell vélelmezni, amíg a bűnösségét be nem bizonyítják és érvényesen el nem döntik.”
Román Be.: „Mindenkit ártatlannak kell tekinteni, amíg bűnösségét jogerős ítélet nem állapítja meg.”
Szlovén Be.: „A bűncselekmény elkövetésével vádolt személyt ártatlannak kell tekinteni, amíg bűnösségét jogerős ítélet nem állapítja meg. A bíróság csak akkor ítélheti el a vádlottat, ha meggyőződött bűnösségéről.”
Svájci Be.: „Mindenkit ártatlannak kell tekinteni, amíg jogerősen el nem ítélik.”
Ehhez képest az észt Be. szintén a negatív megfogalmazást preferálja: „Senki sem tekinthető bűnösnek, amíg büntetőjogi felelősségét bíróság jogerős ítélete nem állapította meg.”
A jogszabály előkészítése során mérlegelt megfontolások nyomán sokáig az a felfogás látszott győzedelmeskedni, hogy a negatív, tartózkodó jellegű viszonyulást előíró normát ideje felváltani az el nem ítélt személyek javát szolgáló pozitív kötelezettséggel. Ennek megfelelően (a hatályos szabályozás fenntartásával együtt) három megoldási javaslat merült fel:
A) Senki nem kezelhető[5] bűnösként mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
B) Mindenkit ártatlanként kell kezelni mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
C) Az elítéltet kivéve a büntetőeljárásban mindenkit ártatlanként kell kezelni.
Fontos dilemma volt, mennyiben lehet fenntartani a vélelem megdöntésének esetét, azaz a hatályos „amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg” kitételt (ideértve ennek különböző megfogalmazású változatait is). Egyes szankciók ügyészi alkalmazásának lehetővé tételével a büntető igazságszolgáltatás bírósági primátusa ugyanis megtört, és az új törvény is mind nagyobb teret szeretne adni a hagyományos bírósági út elkerülésének. Már a hatályos Be. is ellentmondásos e kérdésben, hiszen míg a bíróság primátusánál a büntetés kiszabását is feltüntette, addig a 43. § (1) bekezdése az alapelvi megfogalmazás ellenére elítéltként kezeli a megrovásban részesítettet is.
A közigazgatási egyeztetés időközben fényt derített arra, hogy a jogalkalmazók nem tartják elfogadhatónak az ártatlanság vélelmének pozitív kötelezettséget tartalmazó egyenes szórenddel történő megfogalmazását. A legáltalánosabb észrevétel az volt, hogy ha a büntetőjogi felelősséghez való viszonyulás egyik szélsőséges pontját (az ártatlanság kinyilvánítását) teszi a jogalkotó a tulajdonképpeni főszabállyá, akkor nem igazolható a gyanúsítás, vagy éppen a kényszerintézkedések alkalmazása sem. Az ártatlanság és a bűnösség deklarálása között lennie kell egy lehetőségnek, amelynél fogva a hatóság közölheti a megalapozott gyanút a terhelttel, ezzel mindössze azt nyilvánítva ki, hogy álláspontja szerint a terhelt nem ártatlan, s így nincs módja és lehetősége őt ártatlannak tekinteni vagy kezelni, bár bűnösnek sem tekinthető. Ez a különbség a két megfogalmazás között, s erre tekintettel valószínű, hogy az új Be. a hatályos törvény szövegéhez hasonlóan fogalmazza majd meg az ártatlanság vélelmét.
Ügyvédvilág hírlevél |
|---|
|
Friss hírek, szakmai cikkek, bírósági döntések, jogszabályfigyelő. Kéthetente megjelenő hírlevelünkben összefoglaljuk az elmúlt időszak aktuális változásait, válogatunk értékes szakmai tartalmainkból, valamint tájékoztatjuk a legújabb szakirodalmakról, szolgáltatásokról, képzésekről. |
Az alapvető jogok védelme
2. §
(1) A büntetőeljárásban tiszteletben kell tartani mindenki emberi méltóságát.
(2) A büntetőeljárás során mindenki számára biztosítani kell a szabadsághoz és személyi biztonsághoz fűződő jogot.
(3) A büntetőeljárásban alapvető jogot korlátozni csak az e törvény szerinti eljárásban, az e törvényben meghatározott okból, valamint az e törvényben meghatározott módon és mértékben lehet, feltéve, hogy az elérni kívánt cél kisebb korlátozással járó más eljárási cselekmény vagy intézkedés útján nem biztosítható.
A tervezet az Alaptörvény és az emberi jogi dokumentumok alapján – a tisztességes eljárás alapvető feltételeiként – biztosítja a szabadsághoz, a biztonsághoz, az emberi méltósághoz és a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogokat. A büntetőeljárás jellemzője, hogy e jogok korlátozhatók, a (3) bekezdés erre tartalmaz a fokozatosságot útjelzőül tűző rendelkezéseket.
A védelem joga
3. §
(1) A terheltnek a büntetőeljárás minden szakaszában joga van a hatékony védelemhez.
(2) A terheltnek joga van ahhoz, hogy személyesen védekezzen, és ahhoz is, hogy a védelem ellátására védő közreműködését vegye igénybe.
(3) A bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság az e törvényben meghatározottak szerint védőt biztosít a terhelt számára.
(4) A bíróság, az ügyészség és nyomozó hatóság köteles megfelelő időt és körülményeket biztosítani a védelemre való felkészüléshez.
(5) A terheltnek joga van ahhoz, hogy szabadlábon védekezzen.
(6) A bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság köteles a terheltet mentő és a büntetőjogi felelősségét enyhítő körülményeket hivatalból figyelembe venni.
|
Bírósági Döntések Tára |
|---|
|
A folyóirat egyfelől publikációs fórumot kíván biztosítani a megyei, illetve az ítélőtáblai döntések számára, másfelől azzal, hogy a mértékadó bírósági döntések közül válogat, a jogalkalmazás egységességét kívánja támogatni. |
A hatályos Be. 5. § (1) bekezdése szerint a terheltet megilleti a védelem joga. Az új Be. – amint az az indokolásból is kiderül – kiemelt hangsúlyt fektet a védelem jogának általános érvényű megfogalmazására, illetve a szükséges ésszerűsítések mellett a védelem szintjét és jelentőségét is növelni akarja. Ennek kifejezéseképpen tartalmazza a közigazgatási egyeztetésre szánt szöveg, hogy „a terheltnek a büntetőeljárás bármely szakaszában joga van a hatékony védelemhez”. Az egyeztetés során a legtöbb észrevétel arra irányult, vajon a hatóságnak van-e lehetősége a hatékony védelem garantálására? Ugyanis a bíróságnak, az ügyészségnek és a nyomozóhatóságnak nincs tényleges lehetősége fellépni a meghatalmazott vagy a kirendelt védő esetében még akkor sem, ha a 78. § (1) bekezdésében írt valamely ok fennáll. Így azonban nem lehet szó hatékony védelemről, ami adott esetben a terhelt részéről oly módon is kihasználható, hogy alkalmatlan védőt hatalmaz meg, majd hivatkozik a hatékony védelem hiányára. E tekintetben a szabályozás külön átgondolást igényel, hogy a norma garanciaszintje ne a használhatóságkárára emelkedjék.
Fontos új szabályt tartalmaz a tervezet 3. §-ának (5) bekezdése, ami a szabályozási elvekkel összhangban a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések vonatkozásában állít fel általános érvényű szabályt. Az (5) bekezdés szerint „A terheltnek joga van ahhoz, hogy szabadlábon védekezzen.” A tervezet vonatkozó részén tetten érhető az a törekvés, hogy a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésekre csak a legszükségesebb esetekben kerüljön sor, a szöveg szerkezetéből pedig az is kiderül, hogy mindig a személyi szabadságot kisebb mértékben korlátozó intézkedés alkalmazása a kívánatos. Csak ennek várható sikertelensége esetén alkalmazhatóak a nagyobb mértékben korlátozó intézkedések, végső soron a letartóztatás.
A közigazgatási egyeztetés keretében érkezett számos észrevétel kifogásolta, hogy a megszövegezést nem lehet máshogy értelmezni, csak úgy, hogy a terheltet minden körülmények között megilleti a szabadlábon védekezés joga, s hogy ez nem korlátozható. Ugyanakkor az alapelvek – mint a hatályos törvény esetében is – nem alcímenként, hanem összességükben értelmezhetők helyesen. A tervezet 3. paragrafusának (5) bekezdése is a 2. paragrafus (3) bekezdésével összeolvasva értelmezhető helyesen: „A büntetőeljárásban alapvető jogot korlátozni csak az e törvény szerinti eljárásban, az e törvényben meghatározott okból, valamint az e törvényben meghatározott módon és mértékben lehet, feltéve, hogy az elérni kívánt cél kisebb korlátozással járó más eljárási cselekmény vagy intézkedés útján nem biztosítható.”
A szerző miniszteri biztos
– Folytatjuk –
Lábjegyzetek:
[1] Pl. az ülnökök jövőbeli szerepével kapcsolatos elgondolás. [2] Felmerült az is, hogy alapelveket egyáltalán nem is kellene szerepeltetni a Be.-ben, hiszen azok más jogszabályokban úgyis megtalálhatóak, vagy azokból levezethetőek, illetve azokat a törvény speciális szabályainak kell megjelenítenie. A német büntetőeljárási törvény például nem tartalmaz bevezető részt. Mégis – elsősorban büntetőeljárási hagyományaink miatt, illetve mert a hazai jogtudomány és a jogalkalmazó igénye is ez volt – a kérdés lekerült a napirendről, az alapvető rendelkezések a Be. részét képezik. [3] Ezen általános szabályok azonban változó elnevezéssel szerepeltek, az Alapelvek (1962. évi 8. tvr.), Alapvető elvek (1951. évi III. tv.) mellett az Általános rendelkezések közt szabályozott Alapelvek és Alapvető rendelkezések, továbbá az Általános rendelkezések (1896. évi XXXIII. tc.) és Alapvető rendelkezések (1998. évi XIX. tv.) is előfordult. [4] A jogszabályszerkesztésről szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet 60. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel a törvény hatályának is az alapvető rendelkezések közt kell helyet kapniuk, noha a büntetőeljárási törvény hatályának korántsincs olyan jelentősége, mint az anyagi jog hatályára vonatkozó szabályoknak. [5] A „tekinthető” helyett a „kezelhető” szó a dr. Erdei Árpád vezette Tanácsadó Testület javaslata volt, amit az IM a kodifikáció e szakaszában indokoltnak tartott.
