Digitális bűncselekmények 6. rész


Etikus hacking, önvezető járművek, drónok, kriptovaluták, mesterséges intelligencia, online zaklatás, upskirting, cyberflashing, deepfake – csak néhány olyan fogalom, amely a büntetőjog-tudománytól új válaszokat vár. A Wolters Kluwer gondozásában megjelenő, Ambrus István által írt Digitalizáció és Büntetőjog című kiadvány a 21. századi technológiai modernizációnak a büntető anyagi jogra gyakorolt hatásait vizsgálja, széleskörű kitekintéssel a nemzetközi, illetve európai uniós instrumentumokra, valamint az angolszász és a német szakirodalomra és joggyakorlatra. Ambrus István alapvető dogmatikai intézményeket gondol újra, kimunkálja a digitális bűncselekmények kategóriáit, de bemutatja a büntetőjog által a digitalizáció legújabb eredményeire adható válaszokat is. A mű mindemellett a mindennapi életünket alapjaiban megváltoztató koronavírus-járványra, illetve a változásban lévő társadalmi megítélésű deliktum, az állatkínzás kérdéskörére is részletesen kitér. Az alábbiakban a műnek a zaklatással foglalkozó részéből olvashatnak egy részletet.


Zaklatás[1]

Az Alkotmánybíróság már a 8/1990. (IV.23.) és az 56/1994. (XI.10.) AB határozataiban kifejtette, hogy bár az alapjogi rendszerünk a „magánszférához való jogot” konkrét, szubjektív alapjogként nem nevesíti, de a magánélet szabadságához való jog kétségkívül az egyén autonómiájának védelmére szolgáló olyan alapjog, amely az ember veleszületett méltóságából ered, amelynek tehát az általános személyiségi jog – az emberi méltósághoz való jog – szubszidiárius alapjoga.[2] Az általános személyiségi jogot „anyajognak” tekinti tehát az Alkotmánybíróság, azaz olyan szubszidiárius alapjognak, amely minden esetben felhívható az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.

Az ezen alapjogot támadó magatartás, a zaklatás első – még nem büntetőjogi – kodifikálására az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőségről szóló 2003. évi CXXV. törvény keretei között került hazánkban sor. E jogszabály 7. § (1) bekezdése az egyenlő bánásmód megsértésének egyik eseteként tartja számon a zaklatást, 10. § (1) bekezdése pedig azt úgy definiálja, hogy „[z]aklatásnak minősül az az emberi méltóságot sértő magatartás, amely az érintett személynek [például a nemével, faji hovatartozásával, nemi identitásával, életkorával, stb.] függ össze, és célja vagy hatása valamely személlyel szemben megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezet kialakítása”.[3]

Ezt követően ugyanakkor már felmerült a magánszféra elleni legsúlyosabb, zaklatásszerű magatartások büntetendővé nyilvánítása. Alapjogi érvelési háttér jelent meg az 1978-as Btk. egyik novelláris módosítása során, amikor a 2007. évi CLXII. törvény 4. §-a, 2008. január 1-jei hatállyal beiktatta a zaklatás törvényi tényállását a büntető anyagi jogba.[4]

A Btk. részletes indokolásának idevágó része, valamint az 1978-as Btk. zaklatás bűncselekményének – kriminalizálás mellett érvelő – miniszteri indokolása lényegében szövegszerű egyezőséget mutat egymással, a Btk. indokolása utal is rá, hogy e tényálláson csupán finomhangolást végzett a jogalkotó a korábban hatályos szabályozáshoz képest.

Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a jogirodalomban is megjelentek olyan nézetek, amelyek szorgalmazták az ún. személyes indítékú zaklatás büntetőjogi megjelenítését.[5] Fogarassy Edit 2004-ben napvilágot látott írásában lényegében megelőlegezte a 2008-ban hatályba lépett törvényszöveg miniszteri indokolását, továbbá elvégezte a zaklatás kriminológiai tipizálását is, amelyet leíró részében az 1978-as Btk. és a Btk. miniszteri indokolása szintén átvett. Részletesen elemezte továbbá a későbbi tételes jogi rendelkezések alapjául szolgáló ún. személyes indítékú zaklatást. A szerző igen mértéktartónak bizonyult, mivel arra hívta fel a figyelmet: a jogalkotónak meg kellene fontolni, hogy legalább szabálysértési tényállást alkosson a zaklatásszerű magatartásokból.[6] Megjegyezhető, hogy emellett megjelent ekkoriban olyan álláspont is, amely a zaklatást nem ennyire átfogó formában, hanem csupán szexuális indítékú elkövetés esetén rendelte volna büntetni.[7]

Az alkotmányos követelményeken, a jogirodalom által felvetett igényeken túl, nem túlzás állítani, hogy jelentős társadalmi elvárás is megfogalmazódott a büntetendővé nyilvánítás mellett. Ezt nem csupán az támasztja alá – azaz nem kizárólag ebből lehet utólag visszakövetkeztetni –, hogy napjainkban is jelentős ügymennyiséget képeznek a zaklatás bűncselekménye miatt indult büntető ügyek.[8] A tényállás alapjául szolgáló társadalmi életviszonyok sürgető igényéből fakadó „pönalizálási kényszerre” utalt az is, hogy az új tényállás hatályba lépését követő alig 3 hónap alatt (2008. január 1. napjától, 2008. március végéig) csaknem 100 büntetőeljárás indult zaklatás bűncselekménye miatt.[9]

A 2009. év végére pedig egészen világossá vált: helye van a Btk. rendszerében az új tényállásnak, mert a „tradicionális” személy elleni bűncselekmények nem kellően fedték le a kriminalizálási kötelezettséggel érintett elkövetési magatartások körét.[10]

A 2008-as hatálybalépést követően valóságos „jogirodalmi dömping” alakult ki a törvényi tényállás értelmezése körül. A szakirodalom elsősorban kétségeit fogalmazta meg a törvényszöveggel, a büntetőjogtól idegen, az eddigiekhez képest szokatlan terminológiával szemben, továbbá ehhez is kapcsolódóan jogértelmezési aggályok jelentek meg.[11]

A zaklatás tényállásainak hatóköre az életviszonyok igen jelentős területére kiterjed. Ezen, emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmény olyan életviszonyokat, elkövetési magatartásokat is érint, amelyre a törvényszöveg első olvasása során nem valószínű, hogy gondolnánk. Ez a jogi helyzet alapvetően a generális jogi tárgyra, valamint a diszpozícióban írt tényállási elemek magas absztrakciós szintjére vezethető vissza.[12]

A fentieknél lényegesen gyakorlatiasabb megfontolásokat alapul véve szükséges rögzíteni, hogy a zaklatás büntető anyagi jogi megjelenítésnek van egy másodlagos – a büntetendővé nyilvánításon és üldözhetőségen keresztül érvényesülő – preventív szerepe is. A zaklatásszerű magatartások kriminalizálásával – ha áttételesen is – az élet, testi épség elleni bűncselekmények büntetőjogi védelmének határai kiszélesedtek, előrébb kerültek. A sértett személy integritását ezzel a szabályozással a törvény előrehozott védelemben részesíti, mivel a testi épségre még közvetlen veszélyt nem jelentő, háborgató, fenyegető jellegű elkövetési magatartásokkal szemben is már büntetőjogi védelmet biztosít. A személy ellen irányuló cselekménynek tehát nem kell elérnie az élet testi épség elleni bűncselekmények kísérleti, de még a büntetni rendelt előkészületi stádiumát sem, ahhoz, hogy a büntetőjogi beavatkozás megjelenhessen.

Ennek azért van döntő jelentősége, mert nem csupán a kriminológiai okfejtések, hanem a gyakorlati tapasztalatok is azt mutatják, hogy a zaklatás jellemzően valamilyen a sértett személyére nézve reális veszélyt jelentő folyamat elejét, közepét jelenti és ennek – a remélhetőleg megelőzhető – végpontja gyakran súlyosabb, tipikusan élet, testi épség elleni bűncselekmény elkövetésébe torkollik.

Az újabb jogalkotási fejlemények köréből kiemelhető, hogy a zaklatás minősített eseteinek [Btk. 222. § (3) bek.] a száma 2018. augusztus 8. napjától gyarapodott.[13] Emellett elfogadták a magánélet védelméről szóló 2018. évi LIII. törvényt is, amelynek preambuluma kifejezetten utal az interneten megvalósuló zaklatás visszaszorításának szükségességére. 11. § (1) bekezdése pedig rögzíti, hogy „[a]z egyént fokozott védelem illeti meg mind a zaklatás hagyományos, mind a zaklatás valamennyi internetes formájával szemben”. E törvénynek a büntetőjoghoz való kapcsolódását mutatja, hogy 6. §-a szerint „[a] magánélethez való jog védelmének részletes szabályait külön törvények, különösen a Polgári Törvénykönyv, a Büntető Törvénykönyv és az információs önrendelkezésről szóló törvény rendezik”.[14]

Jelen fejezetben korántsem kívánok a zaklatás kapcsán felmerülő valamennyi problémára megoldást keresni. A cél mindössze néhány gyakorlatorientált, de dogmatikailag is releváns adalékkal szolgálni a zaklatás – mint tipikusan digitális eszközök segítségével megvalósuló bűncselekmény – törvényi tényállásának értelmezéséhez.

[…]

Összegzés és néhány javaslat de lege ferenda

E fejezet zárásaként a zaklatásra vonatkozó megállapításaimat a következőkben látom összegezhetőnek:

  1. A Btk. 222. § (1) bekezdésébe szabályozott, háborgatással megvalósuló zaklatást olyan kvázi nyitott törvényi tényállású bűncselekményi változatként is felfogható, amely speciális, büntetőjogon kívüli kötelezettség megléte esetén, kivételesen mulasztással is elkövethető.
  2. A rendszeresség mint egzaktan nem meghatározó elkövetési mód tényállásbeli szerepeltetése jogbiztonsági szempontból aggályos.
  3. Tévesnek tekinthető az a bírói gyakorlatban meghonosodott felfogás, amely szerint a Btk. 222. § (2) bekezdés a) pontja szerinti, fenyegetéssel megvalósuló zaklatást időben és térben szorosan követő erőszakos bűncselekménnyel (például testi sértés) azért lenne kizárt a halmazat, mert ez esetben az elkövetői tudattartalmat nem félelemkeltési, hanem az indulat levezetésére irányuló célzat jellemzi. Ezért helyesebbnek látszik a bűnhalmazatot a látszólagos anyagi halmazatra irányadó elv, a beolvadás mentén kizárni.
  4. A szubszidiaritási klauzula csak az alaki bűnhalmazatot teheti látszólagossá, anyagi halmazat esetén nem funkcionál.
  5. A zaklatás rendbelisége – de lege lata feltéve, hogy az elkövető célzata minden érintett vonatkozásában megállapítható – a passzív alanyok száma szerint alakul. Ezen elv alól a dogmatikai tisztaság elsődlegessége végett, bizonyításkönnyítő szempontok alapján még a családtagok sérelmére történő elkövetés esetén sem szerencsés kivételt tenni.
  6. Nem tartható az a felfogás, amely a zaklatás egyes bűncselekményi változatait – ugyanazon sértett sérelmére történő elkövetéskor – megkülönböztetés nélkül a természetes egység fogalmi körébe utalja. A Btk. 222. § (2) bekezdésébe ütköző zaklatási alakzatok ugyanis folytatólagosan is elkövethetők, sőt – bár egészen kivételes eset ugyan, de – fogalmilag a bűnhalmazati értékelés sem kizárható.
  7. A magánszférába történő beavatkozás célzata kapcsán az rögzíthető, hogy az elkövető tudatát az életbeli esetekben sokszor nem ez, hanem valamilyen személyes cél jellemzi, ezért a gyakorlat nem ritkán fikcióval kénytelen élni a zaklatás tényállásszerű megállapíthatóságához.
  8. A Btk. 222. § (1) bekezdése szerinti zaklatás elkövetési módja a rendszeresség helyett az ismételtség legyen. A büntetőjog ultima ratio jellegére is figyelemmel elképzelhető, hogy az ismételtség kritériumát nemcsak a háborgatással, hanem a fenyegetéssel, illetve a látszatkeltéssel megvalósuló zaklatás kapcsán is meg kellene követelni.
  9. A célzat tényállásbeli megjelenítésétől részünkről eltekintenénk, éspedig valamennyi bűncselekményi változat viszonylatában. Ehelyett megfontolásra érdemesnek tartanánk egy olyan – a nemzetközi kitekintésben látott – megoldás meghonosítását, amely a társadalmi értékítélet figyelembevételével biztosítaná, hogy a magánszféra nem bármely jelentéktelen, hanem csupán komolyabb megsértése értékelhető bűncselekményként. Példaként ebben a körben hivatkozunk a garázdaság tényállására, amely eredeti, részben célzatosan szabályozott megfogalmazású bűncselekményből (1955. évi 17. tvr. 7. §) az 1961. évi Btk. 219. §-ában vált eshetőleges szándékkal is elkövethető, absztrakt veszélyeztetési deliktummá.[15]
  10. Végül javasolható a Btk. 222. § (1) és (2) bekezdésében kodifikált bűncselekményi változatok külön-külön tényállásba történő besorolása (akár különböző elnevezéssel is), ami a szabályozást áttekinthetőbbé tenné és egyes halmazati kérdések megoldását is megkönnyítené. Ilyen megoldásra egyébként – a korábbi szabályozáshoz képest – a Btk. is szolgál példával.[16]

A cikk a Wolters Kluwer Hungary Kft. termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.

[1] E fejezethez lásd Ambrus István – Ujvári Ákos: A zaklatás gyermekévei. Magyar Jog, 2016/7-8. sz., 424–435. o.

[2] Kifejezetten nevesíti ugyanakkor a magánélethez való jogot az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. Cikke.

[3] Ehhez lásd Monori Zsuzsanna: A zaklatás büntetőjogi és antidiszkriminációs tényállásainak elhatárolási kérdései. Acta Universitas Szegediensis. Publicationes Doctorandorum Juridicorum, 2016/6. sz., 121–145. o.

[4] A tételes jogi szabályozás terén nem voltunk különösebben lemaradva, ugyanis a zaklatás bűncselekményét a kontinentális jogi kultúrába mélyen beágyazott gyökerekkel rendelkező németek is csak 2007. március 31-i hatállyal iktatták be a StGB 238.§-ába, míg a világon elsőként – modern formában – 1990-ben Kalifornia államban nyilvánították büntetendővé a zaklatást (stalking).

[5] Vö. Fogarassy Edit: Zaklatás: egy ismeretlen fogalom a magyar jogban. Jogtudományi Közlöny, 2004/2. sz., 73–78. o.

[6] Fogarassy Edit: Zaklatás: egy ismeretlen fogalom a magyar jogban. Jogtudományi Közlöny, 2004/2. sz., 78. o.

[7] Vida Mihály törvényszöveg-javaslatát ismerteti Nagy Ferenc – Szomora Zsolt: A házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények (Btk. XIV. Fejezet) de lege ferenda II. rész. Büntetőjogi Kodifikáció, 2004/2. sz., 23. o. Ismeretes továbbá, hogy a zaklatás – nem büntetőjogi – törvényi fenyegetettsége a munkahelyi szexuális zaklatás kategóriája köréből indult „hódító” útjára. Lásd Sárközi Irén: A szexuális zaklatás, mint a diszkrimináció sajátos megjelenési formája. Belügyi Szemle, 1998/3. sz., 87–103. o. Ugyancsak lényeges kiindulópont a családon belüli erőszak. Vö. Korinek Beáta Zsófia: A stalking és a családon belüli erőszak. Családi Jog, 2005/1. sz., 31–38. o.

[8]  Az ENyÜBS adatai szerint 2018-ban 2218, 2019-ben 4349, míg a pandémiával érintett 2020-ban 4744 zaklatás vált ismertté országszerte.

[9] Kiss Szabolcs: A zaklatás pönalizálásáról – németországi kitekintéssel. Rendészeti Szemle, 2008/4. sz., 68. o.

[10] Vö. Gelányi Anikó: A zaklatás bűncselekményéről a Budapesti X. és XVII. Kerületi Ügyészségen szerzett gyakorlati tapasztalatok tükrében. Ügyészek Lapja, 2011/1. sz., 16. o. Az idézett szerző is erre a következtetésre jutott a 2008-ban és 2009-ben zaklatás bűncselekménye miatt indult büntetőeljárások adatainak elemzése alapján.

[11] A teljesség igénye nélkül, többek mellett lásd Berkes György: Tevékeny megbánás, közvetítői eljárás, zaklatás és a büntető jogalkalmazást érintő más kérdések. Ügyvédek Lapja, 2008/5. sz., 12–18. o., Deák Zoltán: Büntetőjogi töprengések III. – Esettanulmány a zaklatásról és a lopásról. Ügyészek Lapja, 2012/1. sz., 47–52. o., Gelányi Anikó: A zaklatás bűncselekményének jellemzése, különös tekintettel annak telekommunikációs eszköz útján történő megvalósítására. JURA, 2010/2. sz., 193–200. o., Szathmáry Zoltán: Gondolatok a zaklatás bűncselekményéről. Magyar Jog, 2009/12. sz., 726–734. o., Ujvári Ákos: A zaklatásról (Btk. 176/A.§). Ügyvédek Lapja, 2009/2. sz., 18–20. o.

[12] Megjegyezhető, hogy a hazai jogirodalomban is felmerült speciális, például a sporteseményekhez, sporttevékenységekhez kapcsolódó zaklatás (bullying) esetköre is. Eszerint: „az elkövető célja a sértett életébe történő önkényes beavatkozás, a sértett életmenetének megzavarása, melyek potenciálisan alkalmasak a sértett, azaz a sportoló, a csapat, a szakvezetés, a sporteseményt szervezők nyugalmának a kizökkentésére”.Vö. Nagy Zoltán András: Sport és büntetőjog. Kódex Nyomda, Pécs, 2014, 101. o.

[13] Lásd a Büntető Törvénykönyv módosításáról szóló 2018. évi XLIII. törvény 2. §-át.

[14] Ehhez részletesen lásd Koltay András: A közügyek vitáinak szabadsága és a magánélet védelméről szóló 2018. évi LIII. törvény. Acta Humana – Emberi Jogi Közlemények, 2019/3. sz., 63–85. o.

[15] Ehhez lásd Neményi Béla: A garázdaság bűntettével kapcsolatos gyakorlati problémák. Magyar Jog, 1961/12. sz., 535. o.

[16]  Az 1978-as Btk. 195. § (4) bekezdése a kiskorú veszélyeztetése egy változataként szabályozta a kiskorúval való kapcsolattartás akadályozását, amely a Btk. 210. §-ában önálló tényállássá vált.




Kapcsolódó cikkek

2021. november 30.

A kizáró okok szabályozása a közbeszerzési eljárásban – 11. rész

A Wolters Kluwer Hungary gondozásában, dr. Dezső Attila szerkesztésében megjelenő, Nagykommentár a közbeszerzési törvényhez című könyv a korábbi kommentár jelentősen átdolgozott és kibővített változata. A könyv célja, hogy részletesen és teljeskörűen feldolgozza a közbeszerzési törvény szabályozását és fogalomrendszerét a Kbt. és a kapcsolódó jogszabályok közötti összefüggésekre is kitérve, valamint kimerítő jelleggel bemutassa az elmúlt időszak joggyakorlatát, nagy hangsúlyt fektetve nemcsak a hazai döntőbizottsági és bírósági, hanem az uniós jogalkalmazói gyakorlatra is. Ezúttal a kizáró okok szabályozásáról olvashatnak egy részletet.

2021. november 30.

Évi 52 költözés? Gondolatok a váltott gondoskodásról

Minden európai uniós tagállamban – így Magyarországon is – óriási vitákat keltett a váltott gondoskodást elrendelő bírósági döntés lehetőségének bevezetése. De vajon helye van ezekben a témákban az ideológiai vitáknak, vagy az empirikus kutatások adnak iránymutatást?