Egy úr, aki nevében hordozza az életét

Szerző: Kálmán Attila
Dátum: 2013. június 8.
Rovat:

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

„Egy cseperedő kisfiú mindenütt ugyanolyan »csibész« tud lenni. Mi délutánonként az árvaház kerítésen másztunk át a szomszédos érseki palota kertjébe, ahol nagyokat fociztunk. Szép, gondozott park volt, szinte minden délutánunkat ott töltöttük. Amíg le nem buktunk” – meséli hányatottnak tűnő gyermekkorát idézve a 84 évesen is aktív gazdasági szakjogász, Mikófalvi Bertalan. Az ügyvédek rangos elismerését, az Eötvös-díjat elsők között, 1996-ban megkapta. Jegyző édesapját fiatalon elvesztő, különösen kedves, finom modorú férfi alig nyolcéves, amikor öt fiútestvére közül kettővel árvaházba kerül. Úgy emlékszik vissza az egri cisztereknél eltöltött gimnáziumi évekre, hogy „nem volt bennem különösebb szorongás”. Bár orvos szeretett volna lenni, a tanulmányhoz szükséges pénz hiánya, és a családi indíttatás a jogi pálya felé tereli figyelmét.


Sok tekintetben különleges család az övé: nagyapja Magyarország egyik utolsó kardmíves mestere volt, családnevüket pedig a Bükk hegységben fekvő Mikófalváról kapták. Önmagában nem ez, hanem az ok az érdekes: édesapjuk ebben a faluban volt jegyző, az árvaházba kerüléshez pedig kötelező volt az eredendően Markovich családnevet magyarosítani; így lettek mindannyian Mikófalviak. Bár pályáját ügyvédjelöltként kezdi 1951-ben, szinte a rendszerváltásig jogtanácsosként dolgozik, nem is akárhol: a ranglétrát megjárva jut el az országot lefedő Szeszipari Jogi Iroda igazgatói székébe. A vállalati jogot magas fokon művelő, később a piacgazdaság alapjait megvető társasági törvény egyik kidolgozójaként ma is szívesen emlékszik vissza azokra az ágazati vezetőkkel közös külföldi tárgyalásaira, melyek eredményeként hazánkban is megjelentek a minőségi francia konyakok. Idővel bekapcsolódott a Magyar Jogász Szövetség és a jogászegylet munkájába, több cikluson át volt a Budapesti Ügyvédi Kamara vezetőségi tagja. Pályája elismeréseként, egykori évfolyamtársával, Boross Péter volt kormányfővel együtt vette át tavaly az ELTE gyémánt díszoklevelét.

Fotók: Balkányi László

 

Ha nem ügyvédről lenne szó, némi szentimentalizmussal meghatónak is nevezhetném azt az elismerésre méltó pályaívet, melyet gyermekkorától bejárt. Az ember ugyanis azt hinné, a ’30-as évek Magyarországán, egy félárván maradt, sok testvéres kisfiúnak aligha lehetett biztató jövőképe. Ön mégis sikeres jogász lett, ráadásul boldog családi életet is kiteljesített. De, ha jól tudom, a jog azért mégiscsak egyfajta „családi örökség”, amit az iskolai kapcsolatai is motiváltak. Mennyire volt megrázó élmény, amikor kiszakították a családi körből?

Talán furcsán hangzik, de nem éltem meg olyan nehezen, mint azt sokan gondolnák. Ebben sokat segített a nagymamám, aki erőskezű asszony volt. Édesapám halála után ő vette kezébe a család irányítását, fizikai, lelki és anyagi értelemben is. A pénzügyekben persze az is segített, hogy nagyapám az ország egyetlen kardmívese volt, aki biz­tosítani tudta az anyagi hátteret ahhoz, hogy mindnyájunkat támogasson. Hétéves voltam, amikor édesapánk meghalt, nagyon fiatalon. Édesanyám lelkileg teljesen összetört, hiszen néhány hónap alatt egymást érték a családi tragédiák. Édesapám az ötödik fiútestvérünk születése előtt egy hó­nappal halt meg, majd a hatodik, egyetlen leánytestvérünk pedig rá négy hónapra ment el, kisgyermekként. Hatéves volt, amikor elvitte a skarlát. Édesanyám nagyon beteg lett, így nem tudta vál­lalni az öt fiú nevelését, ami megpecsételte a később szintén ügyvéddé lett bátyám és az én sorsosomat is. Mi ketten ekkor kerültünk a jegyzők egyesületének árvaházába, emlékeim szerint 1936 körül. Azért oda, mert édesapánk Egertől nagyjából húsz kilométerre, a Bükk hegységben fekvő Mikófalván volt jegyző, s mint egy ilyen hivatalnok félárva gyermekeinek, nekünk is „kijárt” ez a támogatás. Ma már talán különösen hangzik, de a nevünk is „innen” származik. Eredetileg Markovich család­néven szerepeltünk, de amikor bekerültünk az ár­vaházba, kötelező volt magyarosítani a nevünket. Bár Szurdokpüspökiben születtem, mégis mind­annyian, mikófalvaiak lettünk. Amint már említettem, bátyámmal a jegyzők egyesületének egri ár­vaházába kerültünk, az egyik öcsénk pedig Budapestre, az Elnök utcai intézménybe. A két legkisebb fiú maradt otthon, a szülői házban. Édesanyám a nagyszülői segítséggel csak róluk tudott gondoskodni, ötünket sem anyagilag, sem fizikailag nem tudott volna ellátni abban a legyengült állapotában. Ez a helyzet a legkisebb öcsémet is nagyon megviselte, olyannyira, hogy 12 éves koráig nem tudott rendesen beszélni. Ezért, amikor az iskolában felelnie kellett, azt a tanárok előre bejelen­tették. Azokon az órákon a bátyja volt az, aki „­tolmácsolásával” segítette megérteni, „lefordí­tani” a feleletet. Szerencsére sikerült az öcsémnek lelkileg is kiegyenesednie, s egészen kiváló telje­sítményre volt képes később: 1956-ban a bátyámmal együtt kivándorolt Amerikába, ahol mérnök lett, s találmányok sorával tette gazdaggá a válla­latát és a családját.

Az édesapjukról őriz valamilyen emlék­képet?

Csupán néhányat, hiszen nagyon kicsi voltam még. Arra viszont jól emlékszem, amikor a mikófalvai községházán egy nagy egyházi rendezvényt tar­tottak, Krisztus keresztre feszítésének stációit mutatták be, édesapám szervezte az egészet. Nekem nagy élmény volt az az ünnep.

Mennyire volt szigorú vagy elviselhető az egri árvaházi és diákélet?

Egy cseperedő kisfiú, később egy kamasz mindenütt ugyanolyan „csibész” tud lenni. Mi például délutánonként az árvaház udvaráról, a kerítésen másztunk át a szomszédos érseki palota kertjébe, ahol nagyokat fociztunk. Nagyon szép, gondozott park volt, vonzotta a labdakergető fiúkat. Mielőtt este visszamásztunk volna az árvaházba, szinte minden délutánunkat ott töltöttük. Addig, amíg le nem buktunk. Vidámak voltunk, úgy emlékszem, általában nem volt bennem különösebb szorongás. A bátyámmal nyolcosztályos gimnáziumban tanultunk, az egri Cisztereknél. Egy osztályba jártam a szintén 1928-as születésű Kulcsár Kálmánnal, aki később, a rendszerváltó Németh Miklós ­kormányában lett igazságügy-miniszter. Egyetemre már nem ugyanoda jártunk, ő Egerben kezdte el a jogi tanulmányait, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen fejezte be. Habár őt az érdeklő­dése is másfelé vitte, mint engem, hiszen hamar a tudományos élet felé fordult, jogászprofesszorként és akadémikusként vált ismertté, de a kap­csolatunk egészen a haláláig megmaradt. Sokszor összetalálkoztam vele „hivatalból” is, hiszen az elmúlt évtizedekben számos szakmai rendezvényen volt előadó. Én pedig ugyanezeken sokszor kép­viseltem a Budapesti Ügyvédi Kamarát – melynek egészen a legutóbbi választásig, több cikluson át voltam elnökségi tagja –, de leginkább a Magyar ­Jogász Egyletet, amelynek évtizedekig voltam ve­zetőségi tagja, felügyelőbizottsági elnöke, míg ­végül az egylet örökös tagjává választottak. Az érettségi után eredendően orvos szerettem volna lenni, ám hamar kiderült: azokat a tanulmányokat anyagilag nem tudja finanszírozni a család. Így ­végül Budapestre felvételiztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Ka­rára. A gimnáziumi „vastagbetűs”, azaz kitűnő eredményemet pedig nem csak az érettségin teljesítettem, hanem az egyetemen is. Mindössze egyetlen embernél, a legendásan szigorú Kádár Miklós büntetőjogi professzornál nem sikerült a jeles v­izsga. A jó eredményeim ellenére azonban végül estin fejeztem be az egyetemet, mivel édesanyámat és a testvéreimet is támogattam anyagilag, ­ehhez pedig munkát kellett vállalnom. De vissza­kanyarodva a gimnáziumhoz, Egerből átkerültem Esztergomba, s végül ott érettségiztem 1946-ban. Ezt a Bencés Diákszövetségtől kapott Gyémánt Matura oklevél is tanúsítja.

Ha jól vettem ki a szavaiból, a jogi egyetem eleinte inkább kényszer volt önnek, semmint elhivatottság.

Valóban, eleinte tényleg így éltem meg, hogy nem is nagyon érdekelt. De amint kezdtem „beleta­nulni”, egyre inkább nyitottá váltam, s megszerettem a jogot. Az ELTE-n évfolyamtársam volt mások mellett Boross Péter későbbi miniszterelnök, akivel szintén megmaradt a kapcsolatunk.

Ha már említette a Budapesti Ügyvédi ­Kamarát, érdekes, hogy évtizedeken át jogtanácsosként dolgozott, s csak a rendszerváltáskor tért vissza az ügyvédi pályához. De miért tért le róla?

Az egyetem után 1951–1954-ig voltam ügyvédjelölt a Vámbéri Ügyvédi Irodánál, s ugyanabban az évben letettem a jogtanácsosi, majd 1960-ban az ügyvédi szakvizsgámat is. A feleségemmel 1951-ben esküdtünk meg, s ennek nagy szerepe volt a ké­sőbbi pályafutásomban. Az ő édesapja ugyanis a Budapesti Likőripari Vállalatnál dolgozott üzlet­kötőként. A cég szervezetének részeként, de or­szágos ágazati lefedettséget ellátva, mintegy húsz vállalatot képviselve működött a Szeszipari Jogi ­Iroda, ahová apósom ajánlott be, egy megüresedett jogtanácsosi állásra. Ez aztán évtizedekig a munkahelyem lett, lényegében egészen a rend­szerváltásig, hiszen az eredeti pályára visszaka­nyarodva, az önálló ügyvédi irodámat 1992-ben nyitottam meg, egy „köztes”, hároméves átmenet után: 1988-tól 1991-ig a 86-os Számú Jogtaná­csosi Munkaközösség – lényegében ügyvédi iroda – vezetője lettem. Ezért talán érthető, hogy ma is ­elsősorban gazdasági joggal foglalkozom, ehhez ­értek a legjobban, ezt műveltem csaknem negyven éven át. A jogi tudás mellett még a pályám elején megszereztem a szükséges ismereteket, részt ­vettem egy kétéves közgazdász-továbbképzésen, majd egy szintén kétéves iparjogédelmi szakkép­zésben. Ennek és persze a sok-sok munkának hamar meglett a gyümölcse, a tevékenységemet ­azzal is elismerték, hogy nem sokkal később, néhány év elteltével kineveztek a Szeszipari Jogi ­Iroda vezetőjének, majd a cégstruktúra átalakí­tása után a szeszipari tröszt jogi és kereskedelmi igazgatójának. Eközben bekapcsolódtam a Magyar Jogász Szövetség munkájába is, ami jól illett a szakmai tevékenységemhez, széles körben ta­lálkozhattam a kollégákkal és segíthettem a jog­tanácsosok együttműködését, akiknek akkoriban még nem volt szervezett érdekvédelmi hátterük. A szövetségben a vállalatijogász-tagozat elnöke voltam hosszú időn át.

 

Furcsa világ lehetett a kereskedelem egy jogász számára, miközben a piacgazdaság kiépülésével ma már világosan látjuk: a gazdasági jog alapvetően meghatározó jogág. Nélküle elképzelhetetlen a működőképes ­üzleti világ, legyen szó magán- vagy akár közszektorról. Ön hogyan tanult ebbe bele a mindennapok során?

Úgy mondanám, hogy a szesziparban eltöltött év­tizedek alatt egy speciális és érdekes világ tárult elém, s ahogy haladtunk a piacgazdaság felé, a ’­70-es és a ’80-as évek viszonylagos gazdasági nyitásai során, fokozatosan beszippantottunk egyet-egyet a nyugati üzleti világ szellemiségéből. Persze nem mindig tudatosan, ezt azokban az időkben és körülmények között nyilván nem is lehetett volna, de Magyarországot akkoriban mindig is jellemezte az egyfajta Húzd meg, ereszd meg!-szabályozás, gondoljunk csak a téesz-rendszerre és a háztáji gazdaságokra, a magánkisipa­rosok megjelenésére vagy a vállalati gmk-kra. Ami engem illet, a gazdasági jogi fejlődésemhez számos külföldi utam is hozzájárult, melyek során rengeteg tapasztalatot szereztem a piacgazda­sági vállalati modellek működéséről. A hazai szeszipari cégvezetőket jogi és gazdasági igazgatóként gyakran elkísértem külföldi tárgyalásaikra. Úttörő szerepet játszottunk például a minőségi konyak magyarországi megjelenésében, mely a francia­országi megbeszéléseink eredménye volt. De az egyik legemlékezetesebb utunk az Amerikai Egyesült Államokban volt, még a ’80-as évek második felében, amikor személyesen találkoztunk Zwack Péterrel. Azt hiszem, a hazacsábításában nekünk is volt némi szerepünk. Különösen, hogy ez idő tájt itthon részt vehettem a végül 1988-ban elfogadott, a piacgazdaság alapjait lerakó, az első társa­sági törvényt előkészítő bizottság munkájában. Az amerikai tárgyalásunkon felvetettük, mi lenne, ha Zwack Péter visszatérne Magyarországra, hiszen az sem kizárt, hogy valamilyen formában újra részt vehetne a likőrgyártásban, itthon is hasznosítva a tudását. Akkor persze konkrét privatizációról még nem volt szó, de a jelei már körvonalazódtak. ­Ráadásul rám személyesen is nagy hatást gyakorolt az évtizedek óta az USA-ban élő üzletember. Emlékszem, komoly, értelmes, aktív tárgyalópartner volt. Sugárzott belőle a humánum, tiszta, becsületes ember volt. Jól mutatja a jellemét, hogy még nem volt az övé az unikumgyár, amikor örömmel elvállalta hazánk washingtoni nagyköveti tisztjét.

Amint mondta, 1988-ban vált meg a ­szeszipar világától. Ennyi, pláne sikeres ­évtized után nem lehetett könnyű döntés. A „szakításnak” volt valami különös oka, vagy egyszerűen csak így alakult, jött egy újabb ki­hívás?

Az akkor már érezhető társadalmi-gazdasági vál­tozások természetesen a nagyvállalati szférát is ­elérték. Az átszervezések sorra követték egymást, s ez alól a szeszipar sem volt kivétel. Más lett a ­szerepük az ügyvédeknek és a cégek jogtanácso­sainak is. Így kerületem a 86-os Számú Jogtaná­csosi Munkaközösséghez, amelyik csak nevében volt más, de gyakorlatilag a társaihoz hasonlóan, ügyvédi irodaként működött. Abban, hogy tovább vihettem a gazdasági jogot – s némiképp a munkajoggal is foglalkozhattam –, olyan nagyszerű kol­légák segítettek, mint például Kertész Tibor, aki egy igazi régi nagymenő volt a szakmában. Ebben az irodában ért a rendszerváltás, végül 1992-ben önálló praxist nyitottam, ahol ma is a gazdasági jog a fő területem. A több évtizedes vállalti ta­pasztalatomat, az említett nyugatos rálátást szerencsésen tudom hasznosítani. Persze a koromnál fogva ma már jóval kisebb intenzitással, de ugyanolyan odaadással dolgozom, s ez idáig több nagy cég jogi képviseletét is elláttam.

Már említette, hogy dolgozott az 1988-as társasági törvény szakmai előkészítő bizottságában. De ahogy az egykori osz­tálytárs, Kulcsár Kálmán, úgy ön is részt vett tudományos munkákban, melyeket a Budapesti Ügyvédi Kamara is értékelt, amikor az elsők között ítélte oda önnek az Eötvös-díjat. Melyek voltak ezek a feladatok?

Talán túlzó Kulcsár Kálmánéval összevetni ezeket a ténykedéseket, de kétségtelen, hogy a gyakor­lati munkát olykor sikerült ötvözni az elmélettel. Egyike volt az a kutatás, melyet a Magyar Tudo­mányos Akadémia Állam- és Jogtudományi Inté­zetének berkeiben végeztünk, s a nagyvállalatok szervezeti és működési szabályzatait vettük górcső alá. Társszerzője voltam az Útmutató a vál­lalati szabályzatok készítéséhez és a Vállalati szabályzatok című köteteknek. Emellett brosúraké­szítőként és tanfolyamvezetőként részt vettem az akkori jogtanácsosi továbbképzésekben, valamint sokáig elnöke voltam a jogtanácsosi elő­vizsga-bizottságnak. Az Igazságügyi Minisztérium felkérésére tagja voltam a Jogi Szakvizsga Bizottságnak, s amíg a teherbírásom engedte, esetileg ­felkért választott bírája voltam a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Választott Bíróságának.

Kívülállónak talán meglepő lehet, de ön, az ügyvédi pályára csak évtizedek múltán visszatérőként, már az elsők közt volt, akinek a Budapesti Ügyvédi Kamara odaítélte a rangos, Eötvös Károly-díjat. Mivel ezt a tagság, a pályatársak ajánlatával adományozzák, gondolom, erre különösen büszke?

Valóban. Az Eötvös-díjat még 1996-ban kaptam meg, melyet a kamara közgyűlésén adtak át. ­Akkoriban már részt vettem a köztestület elnökségében, s ahogy a díjátadás alkalmából az akkori Pesti Ügyvéd című lap szerkesztői fogalmaztak: „­ebbéli tisztségében az »újonnan jött többség« és a »régen itt lévő kisebbség« közötti okszerű ­konfliktusoknak a csöndes megoldásában igen sokat segített”. Ez a fajta konfliktuskezelés, a komp­romisszumkeresés az egész pályám során megha­tározó volt, hiszen az üzleti világban csak így jutnak a felek egyről a kettőre. A meglévő érdekellentétek megvitatásával, majd tisztességes megegye­zéssel. Az Eötvös-díjban talán az is szerepet játszott, hogy jóllehet évtizedeken át nem ügyvédként, de mindig is képviseleti tevékenységet ellátó jogászként dolgoztam. Azért is büszke vagyok rá, mert abban az évben olyan kiváló kollégák része­sültek velem együtt ebben az elismerésben, mint Kovács Kázmér, aki egyebek mellett a Magyar ­Autóklub ügyvédjeként szerzett elismertséget magának és a szakmánknak, s Szász Pál, aki 1945-től a legrégebbi kamarai tag volt akkoriban. Az ELTE aranyoklevelét 2001-ban kaptam meg az egyetemtől az „50 éven át kifejtett értékes szakmai te­vékenységemért”, gyémánt díszoklevelét pedig 2011-ben, Boross Péterrel együtt vettem át.

Önnek és a családjának nagyon erős a kötődése Kispesthez. Bár a XI. kerületben is van egy alirodája, a „főközpontja” mégis a XIX. kerületben található. Hogyan érkezett meg a család Mikófalváról Kispestre?

Valóban, nagyon régen élünk Kispesten. Amikor a már említett kardműves nagyapám felhagyott a mesterséggel, s eladta a műhelyét, akkor költöztek Kispestre. Ez már a háború után volt. Szegény azonban alig élvezhette az új otthont, nem sokkal később ugyanis meghalt. A család azonban a mai napig Kispesten él, nagyjából ugyanazon a környéken. Egyetlen kivétel Tamás fiam, aki a családjával ­Zuglóban lakik. Ő egyébként mérnökember. Ő volt az új Nemzeti Színház színpadtechnikája terve­zésének és kivitelezésének a vezetője. A másik ­fiunk, Gábor szintén mérnöknek tanult, de később – mivel hivatalból a találmányi szabadalmazta­tásban is részt vett – kitanulta a jogászságot, majd a Fővárosi Törvényszéken dolgozott, s végül maga is ügyvéd lett. A harmadik fiunk, Péter is a reáltu­dományokat választotta, ő matematika-fizika­szakos tanár lett. A három fiú öt unokával is megajándékozott minket.

A kispesti kertvárosi élet, a közeli „Wekerle” hangulata meghatározó lehet. Ön egy finom lelkű úriember, akiről feltételezném, hogy szeret kertészkedni. Vagy tévedek?

Ez kedves öntől, de ki kell ábrándítanom. Kertünk ugyan van, amit szeretek is, de maga a kerti munka nem az én világom. Annál inkább a felesé­gemé, ő imádja csinálni. Én inkább csak a „gyü­mölcsöket aratom le”, magyarán élvezem a friss ­levegőt, a madárcsicsergést, a napsütést. Jó kint üldögélni, s akár olvasgatni vagy gondolkodni.

A felesége is jogász?

Óh, nem. Ő elsősorban családépítő. Amúgy mű­szaki részletszerkesztő. Annak idején úgy döntöttünk, az lesz a jó, ha otthon marad a gyerekekkel. Kiváló anya és társ, sokat köszönhetek neki.

Szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?

Ha a hobbimról érdeklődik, én inkább úgy tenném fel a kérdést magamnak: mire jut időm? Mert akiknek az elmúlt évtizedekben dolgoztam, azok egy részénél még ma is szívesen vállalok képvise­letet, egyiket-másikat amolyan barátságból, szí­vességi alapon. Furcsának tűnhet, de kialakult ­bennem egyfajta szolgáltatási kényszer. Eddig ez sok időmet lekötötte, annak ellenére, hogy már ­elmúltam 84 éves. Orvosi tanácsra viszont épp mostanában mondtam le az egyik ilyen munkámat, s a többit is igyekszem elviselhető mértékűre redukálni. Egyébként mindig is szívesen töltöttem a szabadidőmet a jogásztársadalom körében, ha ­tehetem, ma is örömmel találkozom és beszélgetek a kollégákkal, akár egy jó ebéd vagy vacsora mellett. Sokszor megfordulok a jogászszövetségben, a jogászegyletben és az ügyvédi kamarában is, mindenütt, ahol korábban társadalmi tevékeny­séget végeztem különböző vezető tisztségekben. Az évtizedek alatt hobbimmá vált a társadalmi ­szerepvállalás, s alkalomszerűen még ma is részt veszek szakmai konferenciákon és rendezvényeken. Régebben egyébként nagyon sokáig asztali­teniszeztem, majdhogynem versenyszerűen. S bár egyesületi tag is voltam, és igazolt játékosként egyetlen klubban sem szerepeltem, de majdnem úgy űztem ezt a sportot, mintha teljesen profi ­lennék. Sajnos, ma már erre nincs lehetőségem. Manapság az egyik legkellemesebb időtöltésem a tévézés és a rádióhallgatás, de leginkább azt sze­retem, ha együtt van a család.

A szeszipari évtizedeiből említette a gyakori utazásokat. Magánemberként is sze­reti járni a világot?

Nagyon! Mindig is imádtam utazni, új tájakat fel­fedezni, más embereket és kultúrákat megis­merni. A feleségemmel korábban sokat jártunk ­külföldön és itthon is, de még ma is legalább évente egyszer útra kelünk egy hosszabb időre. Van egy nagyon régi házaspár-barátunk, ők Német­országban laknak, Salzburghoz közel, festői határ­vidéken. Hol ők jönnek hozzánk, hol mi hozzájuk. Gyakran a gyerekeink is náluk nyaralnak, annyira jó a kapcsolat. Ott lenni ragyogó kikapcsolódást ­jelent.

Ha jól tudom, nagy kutyabarát, ahogy mondani szokták: kutya nélkül lehet élni, de minek? Szerintem ezt ön is így ­gondolja.

Ez így van. A kutya tényleg az ember egyik legjobb barátja, ugyanúgy tud örülni és búslakodni, mint mi. Nálunk a kutya mindig is családtag volt, azaz nem hobbi, vagy valamiféle státuszszimbólum. A feleségemmel együtt a törpeschnauzer a kedvenc kutyafajtánk. Sajnos, a legutóbbi két ­évvel ezelőtt halt meg, máig nem hevertük ki a veszteségét. A távozását mostanra sikerült el­rendeznünk a lelkünkben, mivel egy újabb kölyök-törpeschnauzert kaptunk a gyerekeinktől. Kedves, aranyos állat, remélem, ő is sokáig velünk lesz, mindannyiunk örömére.

Kapcsolódó cikkek:


Adatvédelmi reggeli: Negyedik felvonás
2019. december 11.

Adatvédelmi reggeli: Negyedik felvonás

December 3-án rendezték meg a Mezzo Music Restaurantban a negyedik adatvédelmi reggelit, amelyen az ARB Privacy Consulting Kft. ügyvezetője dr. Révész Balázs mellett, dr. Majsa Ágnes a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság Engedélyezési és Incidensbejelentési Főosztályának vizsgálója, valamint Szöllősi Tibor a LegalITLab Kft. ügyvezetője tartott előadást.

AB: A bíróságnak vizsgálnia kell az ÁSZ megállapításait
2019. december 10.

AB: A bíróságnak vizsgálnia kell az ÁSZ megállapításait

Az Alkotmánybíróság a párttámogatás visszafizetésével kapcsolatban úgy döntött, hogy az Állami Számvevőszék megállapításai alapján indult végrehajtási jellegű közigazgatási cselekmények jogszerűségét a bíróságnak érdemben kell felülvizsgálnia.

Jogszabályfigyelő 2019 – 49. hét
2019. december 9.

Jogszabályfigyelő 2019 – 49. hét

Alábbi cikkünkben, tekintettel arra, hogy a 2019/194–197. számú Magyar Közlönyökben szakmai közérdeklődésre számot tartó jogszabály nem jelent meg, a bírósági joggyakorlat újdonságai közül válogattunk.