EU Bíróság: iránytű a hazai munkajogi ítélkezéshez

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Érdemes figyelemmel kísérni az Európai Unió Bíróságának (Bíróság) előzetes döntéshozatali eljárás körében folytatott ítélkezési tevékenységét, mivel a tagállami bíróság, ha az előtte folyamatban lévő ügy tényállása és kérdése a Bíróság által korábban már értelmezett esettel azonos, vagy ahhoz jelenős mértékben hasonló, hivatkozhat a Bíróság döntésére. A nemzeti bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel akkor fordulhat a Bírósághoz, ha megítélése szerint az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez uniós jog értelmezése vagy érvényességének megítélése szükséges, mivel a magyar munkajogi rendelkezéseket (is) az uniós joggal összhangban kell értelmezni.

Az Európai Parlament és a Tanács 2003/88/ EK Irányelve (Irányelv) rendelkezik a munkaidő megszervezésének minimumszabályairól, amelynek 7. cikke szerint a munkavállalót legalább négy hét éves szabadság illeti meg. Az éves szabadság csak munkaviszony megszűnése esetén váltható meg pénzben. A tagállamok ennél hosszabb szabadságot természetesen megállapíthatnak, de rövidebbet nem, ugyanis az Irányelv szabadságra vonatkozó rendelkezéseitől eltérni nem lehet.

Nő, a profit! ÚJ! Női erőforrás menedzsment kézikönyv Rendelje meg most!

A Bíróság az Irányelv 7. cikkét értelmezte a Georg Niedel német köztisztviselő és a Frankfurt am Main városa között felmerült munkaügyi jogvita kapcsán (C 337/10. sz. ügy). Georg Niedel tűzoltóként dolgozott, és a német jogszabályok szerint 60. életévének betöltésekor 2009 augusztusának végén nyugdíjba vonult, amely – a vonatkozó rendelkezések szerint – megszüntetette köztisztviselői jogviszonyát. Niedel úr azonban 2007. június 12-től nyugdíjazása napjáig keresőképtelen beteg volt, ezért összesen 86 nap ki nem vett szabadsága halmozódott fel, amelynek pénzbeli megváltására nyugdíjba vonulásakor igényt tartott. Az éves szabadságról szóló tartományi rendelet arról is rendelkezett, hogy a szabadságot tárgyévben kell kivenni, azonban a tárgyévben ki nem vett szabadság a tárgyévet követő kilenc hónapon belül elévül. Azaz ebben az esetben a munkavállaló elveszíti fizetett szabadságra vonatkozó jogosultságát. Frankfurt am Main városa arra hivatkozással utasította el Niedel úr szabadság megváltásra irányuló kérelmét, hogy a német jog nem rendelkezik a ki nem vett szabadság kifizetéséről, a nyugdíjazás pedig nem minősül az Irányelv szerinti munkaviszony megszűnésnek, amely esetben a szabadságot pénzben kellene megváltani.

A német bíróság kérdéseire adott válaszok kapcsán első helyen kell kiemelni a Bíróság azon megállapítását, miszerint a fizetett éves szabadsághoz való jog az Európai Unió Alapjogi Chartájában is rögzített, az uniós szociális jog elve, amely minden munkavállalót megillet. A tagállamok – ahogyan ezt Németország is tette – a szabadság Irányelv szerinti minimum időtartamán felül többletszabadságot biztosíthatnak, függetlenül attól, hogy a többletszabadság feltételeiről, illetve nyugdíjazás esetén annak pénzbeli megváltásának szabályairól rendelkeznek-e, amennyiben a munkavállaló azt betegség miatt nem tudta igénybe venni.

A Bíróság azt a kilenc hónapot, amelyen túl a felhalmozott fizetett szabadsághoz való jog megszűnik, abból a szempontból vizsgálta, hogy ez ésszerűen minősíthető-e olyan időszaknak, amelyen túl a fizetett éves szabadság pihenőidőként már nincs kedvező hatással a munkavállalóra, tehát a szabadság munkavállaló regenerálódását célzó hatása értelmét veszti. A Bíróság megállapította, hogy a szabadság átvitelére előírt kilenc hónap rövidebb időtartamú, mint az az időszak, amely alatt a szabadságra való jogosultság keletkezik. Ellentétes tehát az Irányelvvel az a nemzeti jogi rendelkezés, amely a szabadság átvitelére kilenc hónapos időszak meghatározásával korlátozza a nyugdíjba vonuló köztisztviselőnek a munkaképtelenség miatt ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltásának felhalmozására vonatkozó jogát.

A Munka Törvénykönyve a szabadság kiadásának munkavállalói oldalon felmerült akadálya (pl. betegség) esetén akként rendelkezik, hogy az esedékesség évében emiatt ki nem adott szabadságot az ok megszűnésétől számított hatvan napon belül kell kiadni. Ez a szabály azonban csak a kiadásra ír elő határidőt, azonban a határidő elmulasztásához nem fűzi a felhalmozódott szabadságra való jog megszűnésének jogkövetkezményét. A ki nem adott szabadság, mint munkajogi igény – ellentétben a jogesetben felmerülő német rendelkezéssel – elévülési időn belül érvényesíthető. 

 

Munkajogi kérdés válasz csomag TOP 100 munkajogi kérdés és válasz e-könyv, azok az érdekes kérdések, amik az új Mt. hatálybalépése óta érkeztek, valamint szakértői válaszok. Munkajogi kérdés-válasz szolgáltatás 3 db kérdezési lehetőséggel, ha még maradt kérdése tegye fel szakértőinknek, akik 5 munkanapon belül megválaszolják.

A Niedel eset azonban egy másik olyan magyar munkajogi problémát vet fel, amit a Bíróság a konkrét ügyben azért nem vizsgált, mert a német jog szerint Niedel urat a betegség miatti keresőképtelenség időtartamára is megillette fizetett szabadság. A Munka Törvénykönyve 2012. július 1-jétől akként rendelkezik, hogy nem minősül munkában töltött időnek, így nem jogosít szabadságra, a naptári évenként harminc napot meghaladó keresőképtelenség (az 1992. évi Mt. szerint a keresőképtelenséget okozó betegség – teljes – időtartamára szabadság járt). Tehát, ha a munkavállaló egy naptári évben – valamennyi alkalmat összeszámítva – összesen 40 napot keresőképtelen, akkor csak az első 30 nap után lesz szabadságra jogosult, azonban a 31. naptól keresőképtelensége már nem számít jogszerző időnek. Egy teljes éven áthúzódó keresőképtelenség esetén ad absurdum a munkavállaló nem szerez jogosultságot éves szabadságra. Felvetődik tehát a kérdés, hogy ez a szabály mennyire egyeztethető össze az Irányelv 7. cikkével, valamint az Alaptörvény azon rendelkezéseivel, miszerint minden munkavállalónak joga van az éves fizetett szabadsághoz, továbbá az alapvető jogok megkülönböztetés nélküli biztosításához. Utóbbi esetben ugyanis a munkavállaló betegsége miatt kevesebb szabadságra jogosult, mint egészséges munkatársai.

Így adott a lehetőség a keresőképtelenség „szabadság kizáró” szabályának közösségi jogi, illetve alkotmányos jogszerűségi vizsgálatára. A magyar jog ugyan biztosítja a legalább négy hetes éves szabadságot, de az említett szabály miatt előállhat olyan helyzet, hogy ez mégsem teljesül. Ezen korlátozás jogszerűsége mindenképp megérhet egy kérdésfeltevést, akár az Európai Unió Bírósága, akár az Alkotmánybíróság előtt.

 

---