Identitási kérdések az igazságügyi szakértésben


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A szakértői vizsgálat végeredménye a bizonyítottság, vagy a szakértői álláspont határozottsága hiányában – bár kirendelő számára ideális lenne – gyakorta nem kategorikus, azaz nem éri el a 100%-os, illetve azt megközelítő bizonyítottsági szintet.


Minden társadalmi szervezet életében adódnak időszakok, amikor a szervezetépítési faladatok háttérbe szorítják a szakmai – és amiről nem szabad megfeledkezni – az érdekvédelmi munkát. A Magyar Igazságügyi Szakértői Kamara (MISZK) esetében a napokban ment végbe a közösséget a jövőben képviselő kollégák megválasztása, így szép lassan megnyílik a lehetőség, hogy új – és remélhetőleg az eddigieknél eredményesebb – úton induljon meg az érdemi munka. Kapkodásra azonban nincs ok, hiszen a célok helyes megválasztásán sok múlik, és jobb alaposan átgondolni a lehetőségeket, mintsem sietve elindulni egy rossz irányba.

Mindennapi tevékenységünk során többnyire még csak felületesen sem törekszünk megérteni cselekedeteink mélyebb összefüggéseit. A hétköznapokban ez jellemzően elegendő is, hiszen – még ha a késztetésünk meg is lenne rá – időnkből aligha futja többre. Szakmai munkánk során azonban – főleg, ha azt hivatásunknak tekintjük – elvárható az igényesség, hogy törekedjünk tisztában lenni vállalt, vagy éppenséggel ránk osztott szerepünkkel, tevékenységünk adott struktúrán belüli hatásaival. Az igazságügyi szakértés területén mindez olyan identitási kérdések vizsgálatát, értelmezését jelenti, jelentheti, mint hogy: mi igazságügyi szakértő szerepe a jogszolgáltatás keretein belül, illetve mekkora súlya van szakértő álláspontjának a kompetenciájába tartozó kérdések eldöntésében. Sokat vitatott kérdések ezek, melyekben – meghatározó jellegük ellenére – a mai napig nem alakult ki konszenzus a jogtudomány, illetve a joggyakorlat szereplői között. Általánosságban igaznak tekinthető elv, hogy amit magunk nem döntünk el, azt mások döntik el helyettünk, és így van ez nem csak az egyén, de a különféle szervezetek szintjén is. Helyes tehát, ha a szakértők sem vonják ki magukat saját, jogszolgáltatáson belüli feladatuk, szerepük értelmezéséből, érvényesítéséből.

Az igazságügyi szakértők perbehívása bíróság részéről olyan ismeretek hiányából következik,melyekkel bíróság nem rendelkezik, nem is rendelkezhet. A vonatkozó jogszabály értelmében (Pp. 177 § ) „Ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki. ”Az igazat megvallva – bár lehet, hogy ezt többen vitatják a kollégák közül – az igazságügyi szakértők szakmai pallérozottsága tanult szakmájukon belül semmiben nem emelkedik ki – és nem is szükséges, hogy kiemelkedjen – azonos végzettségű szakember kollégái közül. A jogszabály „különleges szakértelem” jelzős szókapcsolata nem a szakmai tudás minőségére, hanem annak – a jogszolgáltatás nézőpontjából véve – egyedi sajátosságaira utal. A különlegesség „mindössze” abban áll, hogy a szakértő munkája nem saját szakterületén, hanem egy teljesen más környezetben, a jogszolgáltatás berkeiben hasznosul. Miért is lenne magasabb szakmai elvárás a peres, illetve nem peres eljárásokban közreműködő igazságügyi szakértő irányában, mint mondjuk egy hidat tervező mérnök, vagy egy vakbélműtétet végző orvos esetében. Vagy talán az igazság előrébb való, mint a biztonság, vagy az egészség? Ha ez így lenne, akkor az igazságügyi szakértők megbecsülése is annak megfelelő lenne. Persze az sem zárható ki, hogy mindössze a szakértői „társadalmon” belüli kohéziós erő elégtelen, ahhoz, hogy utat nyisson a hatékony önérvényesítésre.

A bevezetőben felvetett kérdésekre a válasz – ha meglehetősen tömörítve is – megtalálható az igazságügyi szakértők feladatát definiáló „az igazságügyi szakértőkről szóló” 2016. évi XXIX. törvényben (Első rész II. fejezet 3. § (1) bekezdés): „Az igazságügyi szakértő feladata, hogy a hatóság kirendelése vagy megbízás alapján, a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel, a függetlenség és pártatlanság követelményének megtartásával döntse el a szakkérdést, és segítse a tényállás megállapítását.” Ez a fogalommaghatározás részletesebb kifejtésre szorult volna, de ezt jogalkotó úgy tűnik nem érezte szükségesnek. Szemet hunyva a feladatleírás – definícióba erőltetett – etikai elvárásokra vonatkozó utalása felett, jól megfigyelhető a szakértői feladat kettős tagolása, amely tökéletesen hivatkozik azokra a jól elkülöníthető tevékenységrészekre, melyeknek igazságügyi szakértő munkája során meg kell feleljen: a szakkérdés eldöntése – a tényállás megállapításának elősegítése. Ennek a két feladatkörnek a kategorikus elkülönítése kiemelt fontossággal bír, hiszen ez adja a létjogosultságát az önálló igazságügyi szakértésnek. A szakkérdés eldöntése és a tényállás megállapításának segítése feladatai markáns szétválasztása, egyforma súlyozása jól jelzi a jogszolgáltatás igényeit ezen a területen. A két tevékenyégi rész összemosása, vagy az utóbbi elnagyolása, elhagyása egyaránt hibának tekinthető a szakértői munka során.

A szakkérdés eldöntése szakember közreműködését teszi szükségessé. A szakember alapértelmezésben nem más, mint valamely szakmához kiválóan értő ember. Igazságügyi szakértők esetében ez a kompetencia függvényében megszerezhető lehető legmagasabb szintű iskolai végzettséget jelenti, kell jelentse. A szakkérdések eldöntése – jellemzően – nem igényli az igazságügyi szakértői szemléletet, gyakorlatot. Más kérdés, hogy a meglevő, és várhatóan a jövőbeni módszertani útmutatók egyaránt igazságügyi szakértői módszertanként aposztrofálják azokat a szakértői eljárásokat is, melyek ugyan nem lépik át az adott szakma kereteit, viszont rendszeresen kerülnek alkalmazásra az igazságügyi szakértői vizsgálatokban.

Az igazságügyi szakértői szerepkör egyedisége valójában nem a szakkérdés eldöntésében nyilvánul meg – azt „bármely” azonos végzettségű szakember megtehetné – hanem a tényállás megállapításához kapcsolódó feladataiban. Ennek a feladatkörnek az ellátásához már nem elégséges az a fajta iskolai képzés, szakmai gyakorlat mely a szakemberré válás feltétele.  Ahhoz, hogy igazságügyi szakértő segíteni tudja a tényállás megállapítását az eljárás során, szakmai ténymegállapításait konvertálnia kell a jogi környezetbe. Szakértőnek a szakmai tényekből – segítendő a tényállás megállapítását – a jogi ítélkezésben felhasználható jogi tényeket kell megfogalmaznia. Ez az speciális feladat egyedi, mondhatni különleges módszertan alkalmazását teszi, tenné szükségessé. Ennek a módszertannak (nevezzük expertológiának) a struktúrán belüli létjogosultsága – annak ellenére, hogy a jogalkotó sem találta elegendőnek a szakemberek közreműködését a jogszolgáltatás számára – máig vita tárgyát képezi abból kiindulva, hogy túl sok, egymástól gyakorta igen eltérő területet fog át az igazságügyi szakértés. A szakmai sokrétűség nem vitatható, azonban az is tény, hogy valamennyi szakértői feladat közös jellemvonása, hogy szakértőnek a szakmai tényekből, ténymegállapításból kiindulva a jogi tényállás megállapítását kell elősegíteni.  Minden szakértői munka végeredménye azonos kell legyen, ez pedig a jogi felhasználásra alkalmas szakmai ténymegállapítás. A felhasználó minden esetben közös, és a szakértői munkában a felhasználó, a kirendelő igényeit kell kiszolgálni. Ezek az igények pedig – az esetek többségében – lényegesen túllépik egy „szakember” feladatkörét.

A jogszabályi feladatleírás első részére vonatkozásában – „szakkérdés eldöntése” – MISZK-nek, illetve kompetens szakosztályainak kiegészítő, rendszerező jellegűek módszertani, illetve képzési feladatai. Nyilván a jövőben sem a szakértői kamara fogja biztosítani az egyes szakmák képzési, továbbképzési feladatait, erre ott vannak – már ahol létezik ilyen – a szakmai kamarák. Az egyes szakosztályok feladata ezen a területen azoknak a szakmai ismerteteknek az összegyűjtése, rendszerezése, mi több „konyhakész tálalása” melyek az igazságügyi szakértői tevékenység napi gyakorlata szempontjából relevánsak.  A módszertani útmutatók kiadása kapcsán azonban önmérsékletre kell intsen, hogy több kockázati tényezővel is számolni lehet. Egyrészt egy többé-kevésbé kötelező jellegű, ugyanakkor nem kellően átgondolt útmutató – jogi terminológiával élve – a „mérgezett fa gyümölcse” módjára hibák sorát generálhatja a jövőbeni szakvéleményekben, ítéletekben. A másik veszélyforrást a túlszabályozottság lehetősége jelenti, amely a szabad mérlegelés elve ellen szól. A Be. 78 § (3) bekezdése értelmében ugyanis az ítélet meghozója – és ide kell érteni a szakkérdésben döntő szóval bíró szakértőt is – „a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg”.

A szakértői társadalom számára a nagyobb kihívást a jogszabályban meghatározott másik feladatkör, a tényállás megállapításában történő segédkezés fogalmi értelmezése, illetve annak a napi gyakorlatba történő átültetése jelentheti.  Ezen a területen már olyan – egyfajta híd szerepét betöltő – módszertan életre hívása szükséges, amely szintézise a „különleges szakmai” és a jogi területek módszertanának. Tekintettel arra, hogy – némi túlzással élve – a szakértői kompetenciaterületek száma végtelen, célszerűnek látszik nem a szakterületek közös sajátosságai elemzéséből kiindulni, hanem a jogi vizsgálat módszertanára építkezni. Mivel a jogi és a szakmai kérdés megítélője – a jogi és a szakmai bíró – a lényegét tekintve hasonló „alapanyaggal” dolgozik (tények, bizonyítékok), és hasonló kérdésekre (bizonyítottság szintjei stb.) keres válasz saját területén, a látszólagos eltérések ellenére megfogalmazható az a közös terminológiára épülő módszertan, melynek alkalmazása esetében kirendelő – feladatának megfelelően – már hatékonyan értelmezni tudja a szakvéleményt, és megnyugtató módon meg tudja ítélni annak helyes, vagy esetlegesen helytelen voltát. Ennek az egységes módszertannak – maradva a kifejezésnél – az „expertológiának” egy meghatározó szegmense szakértők esetében a bizonyítékok jogi szemléletű vizsgálata, értékelése. Szakértő számára nem akadály, hanem jóval inkább segítség a bizonyítékok jogilag konform besorolása, elemzése. Az egyes (szakmai) bizonyítékok bizonyító erejét szakértő is jobban meg tudja határozni, ha vizsgálja annak eredeti-származékos (a bizonyítandó tényhez közvetlenül, illetve áttételen keresztül kapcsolódó), illetve közvetlen vagy közvetett (az elsődleges tényre vonatkozó, illetve azzal összefüggésbe hozható) jellegét. Összetett vizsgálatok esetében a szakértő – ahogy kirendelő is – a bizonyítékokat egyedileg és egymásra gyakorolt hatásuk szempontjából is vizsgálja. A szakértő szakmai ítélete akkor lesz kirendelő szempontjából értelmezhető, felhasználható és jó esetben aggálytalanul elfogadható, amennyiben szakértő nem fedi el vizsgálata eredményeit egy, a jogalkalmazó által aligha értelmezhető – szakterületenként is meglehetősen eltérő – szakzsargonnal. Az ítéletekben, a szakvélemények vonatkozásában nem ritkán találkozunk azzal a sommás, olykor valós tartalom nélküli megfogalmazással, hogy a „szakvélemény aggálytalan és ezért a bíróság azt ítélkezése alapjául elfogadta”. Kirendelőnek feladata az ítélet szövegezésében az aggályosság elvi megítélésesen túlmenően részletesen meghatároznia, hogy mi alapján tekintette aggálytalannak a szakvéleményt, azonban a jogi szemlélettől idegen nyelvezetű szakvélemények esetében ez gyakorta jelent nehézséget. A szakértői álláspont határozottsága erénynek tekinthető, azonban a szakvélemény zárt, „fekete doboz” jellege miatt megtévesztő is lehet, hiszen könnyen keltheti – még nem megfelelően igazolt szakmai álláspont esetében is – a szakvélemény megalapozottságának látszatát. A szakértői vizsgálat módszertana, nyelvezete közelítése a jogi terminológiákhoz annál inkább is kívánatos, mivel a tudományos, technikai fejlődés egyre bonyolultabbá, az adott területen laikus személy számára egyre emészthetetlenebbé teszi a szakmai információkat.

A szakértői vizsgálat végeredménye a bizonyítottság, vagy a szakértői álláspont határozottsága hiányában – bár kirendelő számára ideális lenne – gyakorta nem kategorikus, azaz nem éri el a 100%-os, illetve azt megközelítő bizonyítottsági szintet. Számos esetben, a szakértői vizsgálat szempontjából elégtelen bizonyítékállomány esetében – ahol a szakértői vélemény kiegészítésére, korrekciójára a kirendelt, vagy újonnan az eljárásba hívott szakértő által sincs lehetőség – utólag sem biztosítható az adott szakkérdésben a szakértői bizonyítás jogi ítélkezés számára elégséges szintje. Kérdés, hogy van-e lehetősége kirendelőnek ilyen esetekben eldöntenie a szakkérdést. A válaszadás szempontjából irányadó, hogy kirendelő a szakértő bevonásával lényegében kinyilvánította saját kompetenciája hiányát az adott kérdéskörben, és ez nyilván nem változik az eljárás során, így a későbbiekben sem lehet jogosult döntést hozni a szakkérdésben. Amennyiben tehát szakértő kirendelésére kerül sor, akkor a szakmai döntés visszavonhatatlanul szakértői „fennhatóság” alá kerül. Ez a kötöttség azonban nem jelent azt, hogy kirendelő elveszítené „hatalmát” az ügy felett. Ezekben az esetekben kirendelő ugyan nem döntheti el a szakkérdést, viszont abban a jogi kérdésben, melynek megítéléséhez a szakértői bizonyítás szükségessége merült fel – az egyéb releváns bizonyítékok egyidejű mérlegelésével – módjában áll, állhat a döntéshozatal. Nem különbözik ettől a helyzettől az sem, amikor kettő, vagy több szakvélemény közül kell kirendelőnek kiválasztania azt amelyiket fel kívánja használni jogi ítélete megalapozásához. Ebben az esetben sem a szakkérdésekre adott válaszok szakmaisága kerül a mérlegre, hanem a felhasznált bizonyítékok hitelessége, és a bizonyítási módszerek relevanciája (lásd. Daubert kritériumok).

Szakértő tevékenységének hatása, súlya – a jogvita elbírálásában – függ az adott szakkérdés eljárás béli jelentőségétől, továbbá a szakvéleménye használhatóságától. Ez utóbbit objektív (szakmai bizonyítás kötöttségei) és szubjektív (szakmai bizonyítás minősége) tényezők egyaránt befolyásolhatják. Az, hogy a jogi, vagy a különleges szakterületre eső kérdések eldöntése eredményez nagyobb hozzáadott értéket a végső ítélet szempontjából nem kirendelőtől, illetve szakértőtől függ, hanem az adott ügy egyedi sajátosságaitól. Az igazságügyi szakértés bevezetőben felvetett identitási kérdései aligha válaszolhatók meg néhány oldalnyi terjedelemben, azonban azok fontosságának jelzése – különös tekintettel egy megújulás előtt álló kamara esetében – talán mégsem teljesen hiába való.  Remélhetően nem csak igazságügyi szakértők, de jogalkotók és jogalkalmazók is többre értékelik igazságügyi szakértők szerepét annál, mint amit az a körülmény sugall, hogy szakértőknek – nem lévén helyük a pulpitus árnyékában – iratkötegekkel az ölükben kell kuporogniuk a tárgyalóterem valamely üresen hagyott zugában.

A szerző igazságügyi szakértő




Kapcsolódó cikkek

2021. december 3.

GDPR kontra Ákr. meddig szabható adatvédelmi bírság?

Az adatvédelmi hatóság eljárására az Infotv. százhúsz napos ügyintézési határidőt biztosít, amennyiben ezt a hatóság több mint kétszeresen túllépi, akkor bírság szankciót nem alkalmazhat – a Kúria eseti döntése.

2021. december 2.

A Kúrián is győzött Kishantos és a Greenpeace a magyar állam ellen

Győztünk!” – ismételte sírva a telefonjába a Kúria lépcsőin a kishantosi biogazdaság (Kishantosi Vidékfejlesztési Központ Közhasznú Nonprofit Kft.) vezetője, miután a Kúria úgy döntött, nem kell megfizetniük az államnak több mint 15 millió forint költséget.

2021. december 2.

Joggal írt Európa – Tudósok az unióról mindenkinek

A Wolters Kluwer gondozásában megjelent három új kötet is bemutatkozott a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Európai Köz- és Magánjogi Tanszékéhez kötődő, immár hagyományosnak mondható Őszi könyvszüret elnevezésű rendezvényen – a tanszék nevéből eredő tematika köré szerveződve.