Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az egészségügyi intézmény megszegi a rá vonatkozó gondossági követelményt, ha az újszülött ellátása során a szakorvos-jelöltek tevékenységét nem felügyeli gyermekgyógyász szakorvos, és emiatt olyan személyek döntenek az újszülött csecsemő ellátásáról, akiknek nincs kompetenciájuk ezen a területen.
A tényállás
A felperes első gyermeke, H. B. 2007. augusztus 19-én problémamentes szülést követően 3050 gramm súllyal született meg az alperesi kórházban. Az első napi vizsgálatot elvégző gyermekszakorvos-jelölt kattanó szívzörej észlelését jegyezte fel az újszülött neonatológiai kórlapjára. Az augusztus 21-én készült dokumentáció szintén tartalmazza a szívzörejre utaló bejegyzést. A szívzörejek okának felderítése érdekében sem kardiológiai, sem műszeres (szívultrahang) vizsgálatot nem végeztek a csecsemőn. A felperest és gyermekét 2007. augusztus 24. napján bocsátották el a kórházból. A zárójelentés szerint a csecsemő jó általános állapotban, emelkedő súllyal (2780 gramm), javuló szopáskészséggel távozott a kórházból. A csecsemő felügyeletét ellátó házi gyermekorvos az elégtelen súlyfejlődés és a hathetes korban észlelt szívzörej miatt 2007. október 10-én kardiológiai vizsgálatot rendelt el, melyet október 30-án végeztek el a G. E. K.-ban. A vizsgálatok a csecsemő súlyos szívelégtelenségre utaltak, majd november 5-én veleszületett komplett pitvar-kamrai sövénydefektust diagnosztizáltak. A gyógyszeres kezelés nem idézett elő változást a csecsemő állapotában, ezért november 12-én nagy kockázatú korrekciós műtétet hajtottak végre. A műtétet követően kialakult oxigénhiányos állapotot azonban nem tudták megszüntetni, H. B. 2007. november 12. napján elhunyt. Halálának keringési és légzési elégtelenség volt a közvetlen oka, amely a szívfejlődési rendellenesség következtében alakult ki. A felperes máig nem tudta feldolgozni gyermeke halálát, a szülést követően kialakult bűntudati szorongása jelentősen fölerősödött, gyászreakciója elhúzódott és kóros jeleket mutat. A holttest hamvasztásával a felpereseknek 77 883 forint költsége merült fel.
A felperes keresetében az 1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 339. § (1) bekezdése és 355. § (1) bekezdése alapján 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és ennek 2007. november 12. napjától járó késedelmi kamata, továbbá 77 883 forint vagyoni kártérítés és ennek 2007. november 20. napjától járó késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, hogy az újszülött ellátása során az alperes súlyosan mulasztott, mivel nem tisztázta a csecsemőnél észlelt szívzörej okát, ezért nem volt felismerhető súlyos szívfejlődési rendellenessége. A gyógyszeres kezelés korábbi megkezdése nagyobb túlélési esélyt biztosított volna gyermekének, mivel elkerülhető lett volna a nagy kockázattal járó korrekciós műtét.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Álláspontja szerint az újszülött ellátása mindenben megfelelt a szakmai szabályoknak, hiszen az újszülötteknél gyakran jelentkeznek jellegtelen szívzörejek, melyek általában kezelés nélkül megszűnnek. Adott esetben is ez a folyamat játszódott le, H. B-nél egyéb rendellenességet nem észleltek, ezért nem volt ok további vizsgálatok elvégzésére.
A beavatkozó az alperes pernyertességét támogatta, és ugyancsak a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítélete
Az elsőfokú bíróság ítéletével kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest.
Döntése jogi indokolásában kifejtette, hogy az 1959-es Ptk. 81. § (1) bekezdés e) pontja értelmében a személyiségi jog megsértése folytán érvényesített nem vagyoni kártérítési igényt a polgári jogi felelősség szabályai szerint kell elbírálni. Ebből következően mind a nem vagyoni, mind a vagyoni kártérítési követelés eredményességéhez az 1959-es Ptk. 318. § (1) bekezdése szerint alkalmazandó 1959-es Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján a felperesnek azt kellett bizonyítania, hogy az alperes az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 77. § (3) bekezdését megszegő jogellenes magatartásával okozati összefüggésben kára keletkezett. A kártérítő felelősség alóli mentesülése érdekében az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy az újszülött ellátása során betartotta a szakmai szabályokat és nem sértette meg az egészségügyi intézménytől elvárható gondossági mércét. A rendelkezésre álló orvosszakértői véleményből aggálytalanul megállapítható, hogy a súlyos szívfejlődési rendellenesség vezetett H. B. halálához. Ezt a veleszületett rendellenességet az alperes azért nem ismerte fel, mert elmulasztotta az augusztus 20-án és 21-én észlelt szívzörej okának a tisztázását, nem végezte el a helyes diagnózis felállításához szükséges szívultrahang vizsgálatot, továbbá kardiológus szakorvosi vizsgálatra sem került sor. Korábbi diagnózis esetén időben meg lehetett volna kezdeni a csecsemő gyógyszeres kezelését, és el lehetett volna végezni a kisebb kockázattal járó stabilizációs műtétet, ami szükségtelenné tette volna a későbbi, nagy kockázattal járó műtéti beavatkozást. A korábban felállított helyes diagnózis tehát megnövelhette volna H. B. túlélési esélyét, és kedvezőbb lett volna a gyógyulás prognózisa is. Az alperes mulasztása a csecsemő gyógyulási esélyének a csökkenéséhez, illetve végső soron annak elvesztéséhez vezetett. Az esély csökkenése olyan hátrány, amely megalapozza az alperes kártérítő felelősségét. Ezen felül a felperesnek súlyosan sérült a lelki egészséghez fűződő joga, hiszen a gyermeke elvesztésével járó traumát nem tudta feldolgozni. E tekintetben a kár megosztására nem látott jogi lehetőséget, noha a bűntudati szorongást nem a gyermek halála váltotta ki, ugyanakkor felperes már meglévő szorongása nagymértékben fokozódott a kóros gyászreakció hatására. A nem vagyoni kártérítés összegének a meghatározása során azt is figyelembe vette, hogy a felperesnek sérült az Alkotmány 15. §-a által védett, harmonikus családban való éléshez fűződő alapvető joga is. Mindent összevetve nem vagyoni kártérítést is megítélt a felperes által elszenvedett személyiségi jogi sérelmek kiegyensúlyozására. A vagyoni kár tekintetben a keresetnek teljes egészében helyt adott, mivel annak összegét a felperes okirattal igazolta [1959-es Ptk. 355. § (4) bekezdés].
|
||||||||
A fellebbezések tartalma
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes jelentett be fellebbezést, melyben annak megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy az egészséges újszülöttek ellátásra vonatkozó szakmai protokoll szerint az első vizsgálatnak csupán az észlelhető fejlődési rendellenességek regisztrálására kell kiterjednie. Az időben elvégzett első vizsgálat alkalmával azonban az újszülött légzése és keringése kompenzált volt. A dokumentáció a vizsgálatot végző orvos bizonytalanságára utal, hiszen a ritmusos és „ékelt” szívhangok mellett kérdőjelesen tüntette fel a „kattanó jellegű” szívzörej észlelést a kórlapon. A következő napra a szívzörej megszűnt, és az újszülött általános állapota változatlanul jó volt, egészen a kórházból történő elbocsátásáig. Súlycsökkenése sem utalt kóros folyamatra, mivel az az elfogadható 10%-os mértéken belül maradt. Mindebből következően az újszülött hazaadásáig nem voltak észlelhető tünetei a szívfejlődési rendellenességnek, vagyis nem terheli mulasztás a kardiológiai vizsgálatok elmaradása miatt, hiszen azok indikációja nem állt fenn. Az újszülött hazaadását követően viszont már nem a kórház dolgozói, hanem a házi gyermekorvos és a védőnő tartozik felelősséggel a csecsemő ellátásáért. A házi gyermekorvos feljegyzései arra utalnak, hogy csak két hónapos korban vált indokolttá a gyermek kardiológiai vizsgálata, ami valószínűsíti, hogy négynapos korban ennek a vizsgálatnak az indokoltsága nem állt fenn. Hangsúlyozta, hogy közvetlenül a születés után gyakran hallhatóak szívzörejek, melyek azonban a megszületés utáni haemodinamikai változásokkal (a keringés átalakulásával) általában megszűnnek. Adott esetben is ez történhetett, hiszen a kórházi dokumentáció egyértelműen alátámasztja, hogy az újszülött távozásakor már nem észleltek szívzörejt. A szakértői véleményből kiemelte, hogy a felperes gyermekénél tapasztalt többszörös szívfejlődési rendellenesség olyan súlyosságú, hogy korábbi beavatkozás sem eredményezett volna teljes gyógyulást. Ez pedig azt jelenti, hogy nem áll fenn okozati összefüggés a gyermek halála és a megszületését követő ellátása között.
A beavatkozó csatlakozott az alperes fellebbezéséhez, melyet azzal egészített ki, hogy a 2007. évi ár- és értékviszonyokra figyelemmel a felperes javára megítélt nem vagyoni kártérítés összege eltúlzott.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének a helyes indokain alapuló helybenhagyására irányult. Hangsúlyozta, hogy az első életnapon észlelt szívzörej miatt az alperes orvosainak fokozott figyelmet kellett volna fordítaniuk az újszülöttre. A tünet kóros jellegére utalt a csecsemő súlyvesztése, melynek az alperes nem tulajdonított jelentőséget. A felperesnél bekövetkezett súlyos kedélyromlás és a fokozott mértékű gyászreakció alátámasztja, hogy a részére megítélt nem vagyoni kártérítés összege arányban áll az általa elszenvedett sérelmekkel.
A Fővárosi Ítélőtábla megállapításai
A fellebbezés részben alapos.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást, arra alapított érdemi döntésével azonban a Fővárosi Ítélőtábla nem minden tekintetben értett egyet, ezért azt – a következőkben kifejtésre kerülő indokok alapján – részben megváltoztatta.
Az elsőfokú bíróság helyesen hívta fel és alkalmazta a jogvita elbírálása során irányadó jogszabályokat, és a bizonyítékok okszerű mérlegelésével, helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a felperes eredményesen bizonyította a kártérítés 1959-es Ptk. 318. § (1) bekezdése szerint érvényesülő 1959-es Ptk. 339. § (1) bekezdésében meghatározott konjunktív feltételeinek (kár, jogellenes magatartás, okozati összefüggés) a fennállását. A kártérítő felelősség alóli mentesülés érdekében az alperesnek viszont nem sikerült bizonyítania, hogy az egészségügyi intézménytől elvárható gondossággal járt el a felperes gyermekének a kezelése során. Az alperes a fellebbezésében továbbra is azzal érvelt, hogy nem mulasztott, mivel a csecsemő jó általános állapota nem utalt kóros elváltozásra, ezért nem volt szükség további kardiológiai vizsgálatára. Ez az érvelés azonban – amint azt az elsőfokú bíróság helytállóan kifejtette – nem fogadható el.
Orvosi dokumentációval alátámasztott tény, hogy a csecsemő elsőnapi vizsgálata során szívzörejt észleltek. A vizsgálatot végző szakorvosjelölt tanúvallomásából kitűnően kérdőjeles feljegyzése nem az észlelés bizonytalanságára utalt, hanem azt jelezte, hogy a következő vizsgálat során „tisztázni kell ezt a kérdést”. Dr. N. A. – aki ebben az időszakban ugyancsak szakorvosjelölt volt – úgy nyilatkozott, hogy a születést követő napon már nem hallott szívzörejt, ennek ellenére az augusztus 21-ei orvosi dekurzus lapon is olvasható a „szívzörej?” feljegyzése. Az aggálytalan orvosszakértői vélemény egyértelmű a tekintetben, hogy a dokumentált szívzörej okát fel kellett volna deríteni, amelyhez kardiológiai szakvizsgálatra lett volna szükség.
A csecsemőt azonban nem látta kardiológus szakorvos és szívultrahang vizsgálatára sem került sor. A kardiológiai szakvizsgálat azért maradhatott el, mert a szakorvosjelöltek által vezetett dekurzust nem ellenőrizte a gyermekgyógyász szakorvos, aki így nem rendelkezett információkkal a csecsemő állapotáról. Az alperes a fellebbezési tárgyaláson már azt állította, hogy a gyermekgyógyász szakorvos megvizsgálta a csecsemőt, de ennek tényét adminisztrációs hiba miatt nem tüntették fel az orvosi dokumentációban. Ez az adminisztrációs hiányosság az alperes hátrányára értékelendő, mivel az Eütv. 136. § (1) bekezdése értelmében abból kell kiindulni, hogy az egészségügyi dokumentáció a valóságnak megfelelően tükrözi az ellátás folyamatát. Az orvosi dekurzusba tett bejegyzéseket viszont kivétel nélkül szakorvosjelöltek írták alá, vagyis az alperes semmivel nem tudta alátámasztani a szakorvosi vizsgálat megtörténtének a tényét [Eütv. 136. § (2) bekezdés k) pontja]. Ez azt jelenti, hogy a gyermekgyógyász szakorvosjelöltek szakorvosi felügyeletének a hiányában olyan személyek döntöttek az újszülött csecsemő ellátásáról, akiknek nem volt megfelelő kompetenciájuk ezen a területen.
Az alperes arra helyesen hivatkozott a fellebbezésben, miszerint a szakértői vélemény nem támasztja alá, hogy a csecsemő kórházi súlyvesztése kóros folyamatra utalt. Ennek a körülménynek azonban nincsen ügydöntő jelentősége, mivel – az előzőekben kifejtettek szerint – az alperes mulasztása abban áll, hogy nem végezte el a szívzörej okának a felderítéséhez szükséges vizsgálatokat. Ettől függetlenül – a vizsgálatok elvégzése nélkül is – tájékoztatnia kellett volna a házi gyermekorvost az esetleges szívrendellenességre utaló tünetekről. Megfelelő tájékoztatás nélkül a házi gyermekorvos nem volt abban a helyzetben, hogy a kórházból való hazaérkezését követően haladéktalanul intézkedjék a kardiológiai vizsgálat érdekében, hiszen a csecsemő általa észlelt akkori állapota ezt nem tette szükségessé. Ebből következően a házi gyermekorvost nem terheli mulasztás, míg az alperes többszörösen megszegte a szakmai szabályokat a felperes gyermekének a megszületését követő kórházi ellátása során.
Az orvosszakértői vélemény nem csak az Eütv. 77. § (3) bekezdésében felállított gondossági követelmény megszegését támasztja alá, hanem az alperes mulasztása és a csecsemő túlélési esélyének a csökkenése, illetve megszűnése közötti okozati összefüggést is bizonyítja. A szívzörej okának a feltárása esetén ugyanis korábban felismerhető lett volna a súlyos szívfejlődési rendellenesség, és korábban megkezdhető lett volna a helyes diagnózishoz igazodó adekvát terápia. Az időben megkezdett gyógyszeres kezelés mellett elkerülhető lett volna a csecsemőnél a három hónapig tartó pulmonalis hipertónia és a nagy kockázatú Norwood I. típusú (korrekciós) műtéti beavatkozás. A korábban megkezdett stabilizációs műtétsorozat kisebb kockázattal járt volna, ezért megnövelhette volna a felperes gyermekének a túlélési esélyét, és kedvezőbb lett volna a betegség prognózisa. A túlélési és a gyógyulási esély csökkenése tehát közvetlen oksági kapcsolatban áll a helyes diagnózis felállításának a késedelmével és az ehhez szükséges vizsgálatok elvégzésének a hiányával.
|
Bírósági Döntések Tára |
|---|
|
A folyóirat egyfelől publikációs fórumot kíván biztosítani a megyei, illetve az ítélőtáblai döntések számára, másfelől azzal, hogy a mértékadó bírósági döntések közül válogat, a jogalkalmazás egységességét kívánja támogatni. |
Az előzőek szerint az elsőfokú bíróság helytállóan döntött a kártérítési követelés jogalapjának a fennállása felől. A károkozó magatartással okozati összefüggésben a felperest ért hátrányos változásokat, továbbá a káresemény idején érvényesülő ár- és értékviszonyokat, valamint a más hasonló jellegű ügyekben folytatott gyakorlatot alapul véve a Fővárosi Ítélőtábla a nem vagyoni kártérítés összegét mérsékelte.
Mindezekre figyelemmel a Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, a felperesnek fizetendő kártérítés összegét leszállította. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az ismertetett döntés (Fővárosi Ítélőtábla 7. Pf. 21 183/2013/5.) a Bírósági Döntések Tára című folyóirat 2014/10. számában 161. szám alatt jelent meg.
