Magánéletünk védelmében: jogunk van-e ahhoz, hogy békén hagyjanak? – IV. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Hol húzódik a magánszféra és a közösségi szféra közötti határ? Ez azért lényeges kérdés, mert egyértelművé kell tenni, hogy mikor lehet hivatkozni a magánélet megsértésére és mi az a határ, ameddig az egyénnek tűrnie kell a magánszférájába való behatolást.

A privacy védelmével kapcsolatos elméletek a magánélet és az azon kívül álló világ elkülönítéséből indulnak ki.

A témában alkotó szerzők jelentős többsége rámutatott arra, hogy a különbségtétel igénye az emberi létből következik, hiszen az értelmes ember megkülönbözteti saját magát a külvilágtól.

Kérdést vet fel, hogy hol húzódik a magánszféra és a közösségi szféra közötti határ. Ez azért lényeges, mert egyértelművé kell tenni, hogy mikor lehet hivatkozni a magánélet megsértésére és mi az a határ, ameddig az egyénnek tűrnie kell a magánszférájába való behatolást.

Abból kiindulva, hogy a két szféra közötti határvonal nehezen érzékelhető, arra is nehéz választ adni, hogy hol van az a lélektani határ, ahol a jog eszközeivel kell fellépni. Az ezzel kapcsolatos felfogás társadalmanként és korszakonként változik.

„A különbségek elsősorban abban ­ragadhatók meg, hogy az egyes szerzők miképpen határozzák meg e két szférát. Ilyen értelemben a közösség szférájához tartozónak tartják az egyén életének mások előtt nyitott területét, az egyén közösségi vagy politikai életét. A magánszférához ezzel szemben az életnek az a része tartozik, amelyben az egyén elkülönülhet mindenki mástól.”

Habermas szerint az otthoni és az azon kívüli világ közötti különbségtételen van a hangsúly. Az otthon az egyén elkülönült belső világát, míg az otthonon kívüli világ a politikai élet színterét jelenti. Habermas elméletének alapjául a görög és a római társadalmi modellt választotta. Az otthon erősen elkülöníthető a polisz világától, ahol a közösségi szellemnek köszönhetően az összegyűjtött javak is közösek voltak a szabad polgárok számára. Ennek azonban feltétele volt a szabad polgári státusz. A két hely azért bírt komoly jelentőséggel, mert hatalmi tekintetben azonosság jellemezte. Ugyanis, a poliszban csak az érdemelte ki a társadalom tekintélyét, aki az otthoni szférában vezető szerepet töltött be, mint ­családfő.

Konvitz elmélete szerint az embernek egyszerre létezik egy belső (lelki) és egy külső (fizikai) világa. Ez a két világ ad lehetőséget arra, hogy az egyén különbséget tegyen a lelki és a testi élet, a spirituális és a fizikai lét között. A történelem során megjelenő világi és egyházi hatalom közötti erős ellentét kettőssége jellemző Konvitz felfogására. Tehát az Isten és a Császár birodalmai, az egyház és az állam, továbbá a veleszületett és elidegeníthetetlen jogok és a hatalom által adott, és így el is vehető jogok, valamint a társasági lét és az egyedüllét közötti különbségtétel kerül elmélete középpontjába.

Lasson a védelmi elvre helyezi a hangsúlyt, amely szerint a jog a későbbiekben elismerte, hogy az otthon valamiféle védelmet nyújt az embernek, megóvja a külvilág kártékony hatásától, és mint egy közösség támogatja az otthonon túlnyúló világ ve­szedelmeivel szemben. „Az én házam az én váram” elve az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának negyedik kiegészítésével alkotmányos szintre is emelkedett.

Vannak azonban szerzők, akik amellett foglalnak állást, hogy a két szféra közötti különbségtétel egyik említett formája sem elfogadható. Az elmélet egyik képviselője Hanna Arendt, aki azért veti el a két szféra közötti erős különbségtételt, mert mindkét szféra az emberi lét különálló, egymástól elválaszthatatlan dimenziója.

Howard B. Radest szerint pedig a különbségtétel azért hibás, mert egyenlőséget tesz a „magánlét” és a „közösségi lét” szférái, valamint az „egyéni” és a „társadalmi” lét között. Szerinte semmi sem igazolja azt, hogy ha valami magánjellegű ne lehetne egyidejűleg társadalmilag is hasznos. Ugyanakkor az egyén közösségi élete sem feltétlenül hasznos minden esetben a közösség számára.

A magánszféra és a közélet közötti határvonal kijelölése komoly feladatnak tekint­hető, hiszen „az átláthatóság és a magán­szféravédelem egymásnak feszülő érdekei között kell igazságot tenni, amikor eldöntjük, hogy egy ismeret szabadon terjeszthető, vagy kizárólag az érintett önrendelkezési joga alapján lehet az adattal bármit is tenni.”

Mindezen elméletek sajnos nem adnak választ arra, hogy mikor indokolt fellépni a magánélet védelme érdekében. Általában, ez az eset összes körülményeinek figyelembevételével dönthető el, tehát a határ egyedileg eltérő lehet.

A 21. századi ember számára adottak eszközök, amelyeket megfelelően használva elérheti, hogy a jog védelemben részesítse olyan ártalmakkal szemben, amelyek csupán azért léteznek, mert vagy nincs ellenük hatékony jogi szabályozás, vagy van ugyan szabályozás, de a szankció kilátásba helyezése nem valósít meg visszatartó erőt. Mégis van néhány jogszabályunk, amelyek garanciális erővel bírnak. Például a Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: Ptk.) szankciókat ­állapít meg a személyhez fűződő jogok megsértése esetére. Ilyenkor a sértett fél követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását, a jogsértés abba­hagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértésektől, követelheti, hogy a jogsértő nyilatkozattal vagy más megfelelő módon adjon elégtételt, és hogy szükség esetén a jogsértő részéről vagy költségén az elég­tételnek megfelelő nyilvánosságot biztosítsanak, követelheti a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértő részéről vagy költségén, továbbá a jogsértéssel előállított dolog megsemmisítését, illetőleg jogsértő mivoltától megfosztását, valamint kártérítést követelhet a polgári felelőség szabályai szerint.

Korábban a sajtó-helyreigazítás intéz­ményét a Ptk. tartalmazta. A hatályos törvény ma már csak utalást tartalmaz a Pol­gári Perrendtartás és a 2010. évi CIV. törvény rendelkezéseire. Így, a 79. § alapján a sajtó-helyreigazításra irányuló igény érvényesí­tésének szabályait a sajtószabadságról és médiatartalmak alapvető szabályiról szóló törvény, valamint a polgári perrendtartásról rendel­kező törvény XXI. fejezete állapítja meg.

Az adatvédelem területén is érvényesülnek eszközök, melyek az adatvédelmi sza­bályokat egyál­talán nem vagy csak részben betartókkal szemben részesítenek véde­lemben. Korábban az adatvédelmi biztos ­hatáskörébe tartoztak az ilyen típusú jog­sértések, ma már az Adatvédelmi és Infor­máció­szabadság Hatósága (NAIH) foglal állást a tekintetben, hogy történt-e jog­sérelem vagy sem. A független hatóság létrehozásáról az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény rendelkezik, de az Alaptörvény IV. cikke is kimondja, hogy „a személyes adatok védelméhez és a köz­érdekű adatok megismeréséhez való jog érvényesülését sarkalatos törvénnyel létrehozott, független hatóság ellenőrzi.”

Konkretizálva a dolgot, igenis fel kell lépni azon esetekben, amikor sérül a magánélethez való jogunk, hiszen vannak jogszabály adta lehetőségeink. Mindenkinek jól megfontolt érdeke kell legyen, hogy élete epizódjait ne engedje hozzáférhetővé válni mások számára. Ez abból ered, hogy „a döntés szabadsága alapvető emberi igény. Az embernek szüksége van arra, hogy életének legyenek olyan szférái, amelyekről elmondhatja, hogy az övéi. ­Tegyük fel, hogy olyan világban akarunk élni, amelyben az emberek közössége nem gépekből, hanem egyéniséggel rendelkező egyénekből áll, akiknek sajátos elképzelései, igényei és értékei vannak. Az ilyen embernek személyisége van, amelynek kell, hogy legyenek a külvilágtól elhatárolt szférái. Ezeknek egy része kevésbé, mások erősebben féltettek, de valamilyen szinten mégis mindegyik védelmet igényel.”

Az egész történet tanulsága azt igazolja, hogy tisztában kell lennünk azzal, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva sem a sajtónak, sem munkáltatónknak, vagy egyéb hatóságoknak, valamint, ha valaki fel­teszi a kérdést, hogy: „Magánélet. magánélet… Az micsoda, kérem szépen?”, akkor ne álljunk értetlenül, hanem biztonsággal mondhassuk: a magánéletem az én életem, csakis az enyém!

Az írás az Ügyvédvilág 2013 márciusi számában jelent meg.

---