Magyar öröklési jog az októberi diploma után – 2. rész
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Cikkünkből megtudhatja, hogy a kötelesrész és az ősiség törvénye hogyan jelent meg és él tovább a mai napig is a magyar öröklési jogban.
A négy, egymástól eltérő öröklési jogi szabályozási megoldást kínáló javaslat vitája az Országbírói Értekezlet 1861. február 22., 23. és 25. napjain tartott üléseken zajlott le.
Tóth Lőrincz teljes mértékben ellenezte az Optk. továbbalkalmazását és a kisebbségi javaslat mellett fejezte ki támogatását kijelentve, hogy nem szeretné szavazatával fenntartani a gyűlöletes ausztriai törvény leggyűlöletesebb részét és „mentsen Isten oly törvénytől, mely a nemzet geniusával oly kirivólag ellenkezik, mint a német öröködési törvény”.[i]
Deák Ferenc nem értve egyet a kisebbségi javaslattal a többségi álláspontot támogatta, mert ellentmondásosnak látta, hogy a kisebbség az élők közötti ügyletek kapcsán mindenféle korláttól mentes rendelkezést engedne, míg halál esetére korlátot állítana fel: az az örökhagyó, aki gyermekét ki akarja semmizni, azt életében tehát könnyen megtehetné, így a kisebbségi különvélemény javaslata a családok megóvására nem alkalmas.[ii]
Ugyanezen indokkal egyetértett Deák Ferenccel Rudnyánszky Ferenc[iii] és Zádor György[iv] is.
Szabó Imre a többségi véleménnyel egyetértve kifejtette, hogy tekintettel arra, hogy az értekezlet tárgya nem végleges törvények alkotása, ezért az ideiglenes változtatás – „főleg az örökösödés körül”[v] – kártékonyabb lenne, mint а nemzet geniusának nem egészben megfelelő örökösödési törvény. Véleményéhez csatlakozott ugyanezen indokkal Szucsics Károly is.[vi]
Úgy tűnt, hogy akik az osztrák szabályok továbbalkalmazásáról hallani sem akartak, egyöntetűen Horváth Boldizsár és társai kisebbségi véleményéhez csatlakoztak,[vii] amely javaslat valójában azzal, hogy a javak öröklött és szerzett jellege közötti különbséget szabályozta, visszaállította volna az ősiség jogintézményét.
Miután a benyújtott javaslatok alapján az országbíró szavazásra bocsátotta azt a kérdést, hogy lehetséges-e a magyar örökösödési törvényeket „in integrum”[viii] visszaállítani-e vagy nem, nem alakult ki a résztvevők között egyetértés: a tanácskozmány húsz tagja amellett nyilatkozott, hogy a magyar öröklési szabályok in integrum helyreállítása minden módosítás nélkül lehetséges, huszonhárman pedig a magyar törvények helyreállítását lehetetlennek találták.
A következő szavazásra bocsátott kérdés annak eldöntése volt, hogy milyen szabályokat lenne érdemes alkalmazni az országgyűlés intézkedéséig, amelyek által a törvénykezés folytonossága biztosítható lenne. A soron következő, 1861. február 24-én és 25-én tartott üléseken a résztvevők véleménye között a továbbiakban sem mutatkozott egység, a vita az örökösödés kérdésére korlátozódott, különösen pedig a rendelkezés szabadságára. Annak ellenére, hogy az értekezlet résztvevőinek többsége nem tartotta visszaállíthatónak a magyar törvényeket, az Optk. továbbalkalmazását szorgalmazó javaslat is „jelentős ellenállásba”[ix] ütközött az idegen szabályozással szembeni ellenérzések miatt. A tagok úgy döntöttek, hogy új albizottmányt alakítanak[x] és új javaslatot állítanak össze. A közvetítő javaslat hidat próbált építeni a szabályozás folytonossága érdekében az Optk. és a régi magyar öröklési jog között. Az alválasztmány mérlegelve a vitában elhangzottakat előadta, hogy ugyan az ősiség eltörlésével megszűnt a magyar öröklési jog nagy része, azonban „a magyar öröklési rendszeren az 1848: 15. t.cz. által ejtett hézagot be lehet tölteni anélkül, hogy e czélra az oszt. polg. t.könyvben foglalt öröklési rend okvetlenül fenntartandó lenne” továbbá meggyőződött a bizottmány arról, hogy „a régi magyar öröklési törvények visszaállithatók, nem ugyan egész terjelmükben, hanem oly módositásokkal, a melyek annak lényegét, sajátlagos alapvonásait érintetlenül hagyják, egyszersmind azonban а jog- és birtokbiztonsággal s а közhitellel teljesen megférhetővé teszik.”[xi] Az albizottmány egyetértett abban, hogy a magyar érzületet, a nemzet által felfogott családiság fogalmát az osztrák szabályok érzékenyen sértik, ezért annak alkalmazása kerülendő. Az albizottmány javaslatát az Országbírói Értekezlet 1861. március 4-i, utolsó ülésén tárgyalta és fogadta el.
A javaslat „törvényes osztályrész” elnevezéssel adoptálta a kötelesrész intézményét, mert az „igazságos surrogatuma azon osztályrésznek, melyet а leszármazó örökösök az ősiből mindenesetre követelhettek”.[xii] Az „Ideiglenes törvénykezési szabályok”[xiii] (a továbbiakban: ITSZ) ismét bevezették a királyi fiscus öröklését törvényes örökösök hiányában, továbbá a régi magyar jog szerinti hajadoni jogot és özvegyi jogot is visszaállították. Az ITSZ különös egyvelegét adta az ősi és a szerzeményi javak közti különbségtételnek, mert míg végrendeleti öröklés esetében az 1848. évi XV. törvénycikk figyelembevételével megszüntette az ősi és a szerzeményi javak közti különbséget – noha a javakat külön nevesítette -, addig a törvényes öröklés vonatkozásában láthatóan különböztetett megszerzésük között.
Az elfogadott javaslat szerint az örökhagyó leszármazói örökölték annak minden vagyonát különbségtétel nélkül. Leszármazók hiányában az örökhagyó vagyona szerzett és öröklött fajtára osztva másmilyen szabályok szerint szállt át özvegyére illetve szüleire.
Az ITSZ az özvegynek az örökhagyó szülei léte mellett a teljes szerzeményi vagyont biztosította örökölni, valamint az ősi vagyont is amennyiben már nem éltek az örökhagyó felmenői (14.§.).
Az örökhagyó apja és anyja az özvegy léte mellett csak azon érték erejéig örököltek, amely tőlük vagy águktól akár végrendelet folytán, akár a nélkül az örökhagyóra hárult, az apai ágról származott vagyon az apára, az anyai ágról eredt vagyon pedig az anyára szállt vissza (10.§.), tehát a szülők csak az ősi vagyon öröklésére voltak jogosítva.
Túlélő házastárs és leszármazók hiányában az örökhagyó szülei örököltek különbségtétel nélkül minden vagyont.
A megoldás különös helyzetet teremtett a szülői kötelesrészben, hiszen amennyiben csak az egyik szülői ágról örökölt az örökhagyó, a másik szülőt semennyi kötelesrész nem illette, mert nem volt, ami az örökléssel visszaháramoljon rá.[xiv] Az ITSZ alapján kialakult gyakorlat szerint ellenben az örökhagyóra az egyik szülőtől háramlott azon javakra nézve, melyek az adott szülő által szereztettek, az életben lévő másik szülőt és nem az oldalrokonokat illette az örökösödés.[xv]
Tomcsányi Mór megállapította,[xvi] hogy szerinte az ITSZ által bevezetett öröklési rend a magyar magánjogon, míg a törvényes osztályrész intézménye az osztrák jogon alapszik, a kettő között pedig nincs összhang, amelyből menthetetlenül igazságtalanság és zavar keletkezik, amelyet egy gyakorlati példával igyekezett alátámasztani. A példabeli örökhagyó leszármazók hátrahagyása nélkül, végrendelet tétele mellett hunyt el, végintézkedésével összes vagyonát – amely kizárólag szerzeményből állt – férjére hagyta. Tomcsányi szerint ekkor az örökhagyó szülei kötelesrészi igényt támaszthattak volna a férj irányában, míg amennyiben az örökhagyó nem tett volna végrendeletet, a teljes szerzeményi vagyont megörökölte volna a túlélő hitves és a szülőknek mit sem kellett volna kiadni belőle. Állításának fele igaz, másik felével azonban nem lehet egyetérteni. Az ITSZ szabályai egyértelműek, az örökhagyó szülei a szerzett vagyonból kizárólag akkor igényelhettek törvényes osztályrészt, ha sem leszármazó, sem özvegy nem maradt az örökhagyó után, így minden vagyon rájuk szállt, egyébként egyedül az ősi javakból illette meg őket a kötelező hányad. A fenti példa esetében tehát az örökhagyó szerzett javakból álló hagyatéka törvényes rend szerint az özvegyet illette volna, szüleire csak végrendelettel tudott volna vagyont hagyni az örökhagyó, amelyre már a házastárs nem tudott volna törvényes osztályrészi igénnyel fellépni, mivel neki nem biztosított ilyet az ITSZ.
Az ITSZ törvényes öröklési rendje valóban zavaros, felismerték annak alkotói az osztrák kötelesrész családot védő funkcióját és át kívánták ültetni a magyar szabályozásba – tekintettel arra, hogy már nem létezett a családi tulajdont összetartó, mindenképpen öröklődő ősi vagyon intézménye -, de magyar sajátossággal felruházva szerették volna ezt végrehajtani, így kerülhetett a szabályok közé ismét a javak megkülönböztetése. Az ősiség az ITSZ törvényes öröklési rendje által ma is fellelhető az ági vagyon intézményének képében a jogrendszerünkben.
A leszármazók törvényes öröklésében is változást rendelt az Országbírói Értekezlet, immár ismét csak az örökhagyó törvényes gyermekei és azok törvényes leszármazói örökölhettek (9. §.), akárcsak annak idején a Tripartitum szerint.
Az elfogadott javaslat alapján kötelesrészre továbbra is az örökhagyó leszármazói és szülei voltak jogosultak, mégpedig annak fele mértékéig, ami őket törvényes öröklésük esetében illette volna,[xvii] továbbá lehetséges volt a törvényes osztályrészből történő kitagadás is, mégpedig a Hármaskönyvben foglalt – fentebb felsorolt – okok fennállta esetén (Tripartitum I. rész 52. és 53. Czimek). Az ITSZ-re épült gyakorlat szerint a kitagadás okát a végrendeletben határozottan meg kellett jelölni[xviii] továbbá a kitagadást bizonyítani kellett, amelynek elbírálása során nem lehetett figyelembe venni olyan körülményt, amelyet a végrendelkező akaratában fel nem hozott.[xix] A korlátozott végintézkedési jog mellett az élők közötti rendelkezés korlátlan volt – ahogyan azt Horváth Boldizsár és négy társa javasolta -, az ITSZ egyedül azt engedte meg, hogy a leszármazók- illetve nemlétükben a szülők – örökhagyói tékozlás esetében törvényes osztályrészüket zárlat által biztosíthassák (4. §.).
Annak eredményeként azonban, hogy az Országbírói Értekezlet nem bírt törvényalkotó funkcióval, az ITSZ sosem emelkedett törvényerőre, ennek ellenére a bíróságok mégis alkalmazták azokat eljárásaikban, és így a bírói gyakorlatnak köszönhetően fontos szokásjogi joganyaggá vált.
(Folytatása következik)
[i] RÁTH GYÖRGY: Az Országbirói Értekezlet a törvénykezés tárgyában. Pest, Landerer és Heckenast, 1861, II. kötet, 220. o.
[ii] RÁTH GYÖRGY i.m. II. kötet 228. o.
[iii] RÁTH GYÖRGY i.m. II. kötet 229. o
[iv] RÁTH GYÖRGY i.m. II. kötet 234. o.
[v] RÁTH GYÖRGY i.m. II. kötet 232. o.
[vi] RÁTH GYÖRGY i.m. II. kötet 246. o.
[vii] Így például Thаlabér Lajos és Fabinyi Theofil is.
[viii] RÁTH GYÖRGY i.m. II. kötet 250. o.
[ix] Mázi András: A kötelesrész megjelenése a magyar magánjog rendszerében – Tekintettel a nagy európai jogrendszerek megoldásaira. Doktori értekezés. Pécs, 2009, 81. o.
[x] Lipovniczky Vilmos, Zsivora György, Zádor György, Lukács Ignácz, Fábry István, Fabinyi Theofil, Melczer István, Széher Mhály, Szabo Samu, Ledniczky Mihály, Thanhoffer Pál, Rudnyánszky Béla, Jendrassek Miksa, Nyevíczkey József voltak a tagjai.
[xi] RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 98. o.
[xii] Horváth Boldizsár in: RÁTH GYÖRGY i.m. II. kötet 435. o
[xiii] Az Országbírói Értekezlet javaslatai a törvénykezés tárgyában. Az országgyülés által elfogadott szöveg szerint. Kiadja Pfeifer Ferdinánd, Pest, 1861, 4. o.
[xiv] Lásd a gyakorlatot is: „A szülő nem követelhet köteles részt gyermekének oly vagyonából, mely nem tőle vagy ágától származott.” In: HERCZEGH MIHÁLY: Magyar családi és öröklési jog a vonatkozó újabb törvények-, felsőbb rendeletek és egy döntvényfüggelékkel, mely a m. kir. curiának. úgyis mint hétszemélyes, úgyis mint legfőbb ítélőszéknek elvi határozatait tartalmazza. Az Eggenberger-féle könyvkereskedés kiadása, Budapest, 1885, 393. o.
[xv] HERCZEGH MIHÁLY i.m. 383. o.
[xvi] Tomcsányi Mór: A törvényes osztályrész jogintézménye. In: Törvényszéki csarnok, Negyedik évfolyam, 19. szám, 1862. mártius 7, 75-76. o.
[xvii] Ideiglenes Törvénykezési Szabályok „Végrendelkezési jog. 7. §. А végrendelkezési jog leszármazó egyenes örökös és szülők nem létében, minden öröklött és szerzeményi vagyonra kiterjed; ha azonban leszármazó egyenes örökösök,vagy életben levő szülők vannak, a végrendelet ezek törvényes osztályrészét nem érintheti. E törvényes osztályrész felét teszi annak, a mit а lеszármazó örökösök az örökhagyó után ennek végrendelet nélkülihalála esetén öröklenének. А végrendelet tehát erre nézve semmis, s a leszármazó egyenes örökösök, ezek nem létében pedig az életben levő szülők, ezen fele-résznek kiegészítését követelhetik. Е szabály alól csak az I. rész 52- és 53ik czimeiben foglalt esetek képeznek a kitagadhatásra nézve kivételt.” In: RÁTH GYÖRGY i.m. I. kötet 209. o
[xviii] HERCZEGH MIHÁLY i.m. 393. o.
[xix] HERCZEGH MIHÁLY i.m. 391. o.
