Személyiségi jogok az egészségügyben

Szerző: Kálmán Attila
Dátum: 2017. december 15.
Rovat:

Az alábbi tanulmány célja, hogy – az egészségügyi jogviszony alanyainak bemutatása után – megvizsgálja az emberi méltósághoz, a magánélethez, a diszkriminációmentes elbánáshoz és a személyes adatok védelméhez való jog érvényesülését az egészségügyben.


 

A teljes tanulmányt a Polgári Jog folyóirat 2017/9. számában olvashatja.

4. A személyiségi jogok megsértéséért való felelősség

Az 1959-es polgári törvénykönyv (Ptk.) 355. § (1) bekezdése a személyiségi jogok megsértésének jogkövetkezményeként a nem vagyoni kártérítést jelölte meg. A jogalkotó a vagyoni kártérítés és a nem vagyoni kártérítés szabályait nem választotta el egymástól; a károkozó abban az esetben volt köteles a nem vagyoni kártérítés megfizetésére, ha felróható magatartásával okozati összefüggésben kárt okozott a károsultnak. E szabály számos gyakorlati problémát eredményezett. A személyiségi jogokkal összefüggésben ugyanis nem értelmezhető a „kár” fogalma. Ennek indoka, hogy a kár természeténél fogva vagyoni jellegű. Nem határozható meg összegszerűen, hogy mennyit ér például az emberi élet vagy egy adott személy becsülete. A kárnak, mint a felelősség-megállapítás egyik feltételének a bizonyítása éppen ezért nem volt lehetséges azok számára, akik nem vagyoni kártérítés iránti igényt akartak érvényesíteni. A nem vagyoni kár intézménye ugyanakkor nem csak a személyhez fűződő jogukban megsértett személyeket hozta lehetetlen helyzetbe: a bíróságok maguk sem voltak képesek megfelelően alkalmazni a nem vagyoni kár szabályait, és a jogsértéseket elszenvedő személyeket kötelezték a nekik okozott hátrány bizonyítására. A problémákat csak tetézte, hogy a nem vagyoni kártérítés nemcsak a kompenzációt, hanem a prevenciót is hivatott volt biztosítani, a szabályozás működésképtelensége ugyanakkor egyik cél érvényesülését sem tette lehetővé[1].

Fontos: a károsult kártérítési igénye nem akadálya annak, hogy sérelemdíj iránti igényt is érvényesítsen. Előfordulhat, hogy a károkozó magatartás vagyoni kárt keletkeztet, azonban ezzel párhuzamosan személyiségi jogot is sért. Ebben az esetben a két igény párhuzamosan érvényesíthető, hiszen míg a kártérítés a vagyoni károk reparációját szolgálja, addig a sérelemdíj az elszenvedett személyiségi jogi jogsértést hivatott kompenzálni. Bár a két igény megfér egymás mellett, azonban vitatott, hogy ha mindkét jogcím adott, ám mindkét igény azonos jogsértésen alapul, akkor nem minősül-e káronszerzésnek, ha a károsult a kártérítés mellett a sérelemdíj teljes összegében is részesül[2]. Ezekben az esetekben – véleményem szerint – káronszerzésről nem beszélhetünk. Ennek indoka, hogy a személyiségi jogi jogsértés és a károkozás eltérő jogi tárgyat sért. Személyiségi jogi jogsértés esetén valójában nem keletkezik kár; a sérelmet szenvedett személynek a Ptk.-ban meghatározott joga sérül, s e jogsérelem egyfajta reparációjaként követeli meg a jogalkotó a sérelemdíj megfizetését. Károkozás esetén ezzel szemben a károkozás általános tilalmát megfogalmazó szabály szenved sérelmet. A két igény alapja tehát nem azonos: akkor sem beszélhetünk káronszerzésről, ha a felelős személy magatartása egyszerre sérti mindkét jogi tárgyat, hiszen a személyhez fűződő jogok megsértése és a károkozás intézménye eltérő jogsértéseket orvosolnak.

[htmlbox Tb_Kommentár]

A sérelemdíj intézménye ma is számos elméleti és gyakorlati problémát vet fel. Bár a jogalkotó – a dogmatikai ellentmondásokra tekintettel – a nem vagyoni kártérítés fogalmát már nem használja a Ptk.-ban, azonban ez nem jelenti azt, hogy a jogintézmény elnevezésének megváltoztatásával orvosolni tudja a már korábban is fennálló ellentmondásokat. A személyiségi jogoknak a vagyoni viszonyokkal azonos szintű védelme ugyanis csak akként biztosítható, ha a jogalkotó a személyhez fűződő jogok megsértését a vagyoni károkozással azonos szinten kezeli. A sérelemdíj iránti igényt megalapozó hátrány ugyanakkor továbbra sem definiálható kárként. Jól látható ez abból is, hogy a személyiségi jog megsértésével okozott hátrány nem teszi lehetővé az eredeti állapot helyreállítását; a sérelemdíj nem in integrum restitutio jellegű, pusztán a sérelem utólagos kiegyensúlyozását szolgálja[3]. A Ptk. – és egyben az egészségügyi törvény (Eütv.) – tehát bár előírja a deliktuális felelősség szabályainak megfelelő alkalmazását, azonban a kárnak, mint a felelősség egyik fogalmi elemének a hiánya továbbra is lényeges különbséget képez a két jogintézmény között.

A sérelemdíj rugalmas szabályára az egészségügyi gyakorlatnak is reagálnia kell. Az egyik lehetőség, hogy a különösen nagy kockázattal járó beavatkozások helyett megnő azoknak a száma, amelyek alkalmazása nem minden esetben indokolt, ám hiba esetén alacsonyabb összegű kárt eredményeznek. Ilyen beavatkozásnak minősülhet például a császármetszés

[26] A sérelemdíj szabályai könnyen vezethetnek a személyiségi jogi perek számának megnövekedéséhez. Ennek indoka, hogy személyiségi jogaikban megsértett személyek ma már a hátrány bizonyítása nélkül is eredményesen perelhetnek. Mindemellett a jogalkotó a személyhez fűződő jogokat úgy fogalmazza meg, hogy lehetőséget biztosít azok rugalmas értelmezésére. A hátrány bizonyítására vonatkozó kötelezettség megszűnése lehetővé teszi, hogy a bíróságok nagyobb számban ítéljenek meg olyan igényeket, amelyekben a jogosultak által elszenvedett sérelmeknek nincsenek látható nyomaik. Sérelemdíj iránti igényt alapozhat meg ugyanakkor például a hozzátartozó elvesztése is, méghozzá nemcsak attól függetlenül, hogy a jogosult hozzátartozója milyen körülmények között hunyt el, hanem attól is, hogy egyáltalán volt-e kapcsolat a jogosult és az elhunyt között, adott esetben akkor is, ha a családtagok kifejezetten rossz viszonyban álltak egymással[4]. A jogalap ugyanis az utóbbi esetekben is csak nehezen vitatható; a bíróság legfeljebb a fizetendő sérelemdíj mértékének meghatározásakor mérlegelheti a tényállás egyes elemeit. A Ptk. 2:52. § (3) bekezdése rögzíti, a bíróság a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, valamint a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására tekintettel dönt a sérelemdíj összegéről. Ha tehát például az egészségügyi dolgozó által elkövetett hibához csak csekély mértékű felróhatóság kapcsolódik, akkor a bíróságnak lehetősége van arra, hogy az egészségügyi szolgáltatót a felróhatóság fokára hivatkozva alacsonyabb összegű sérelemdíjban marasztalja, ezáltal csökkentve a korábbi gyakorlat alapján megítélt kompenzációk elrugaszkodott mértékét[5].

[htmlbox karteritesi_jog]

Az eddig leírt problémák általános jellegűek, amelyek megelőzése bizonyos élethelyzetekben csak nehezen lehetséges. Különösen igaz ez az egészségügyi viszonyokra, hiszen az egészségügyi dolgozók a betegeik testi épséghez és egészséghez való jogát többnyire nem szándékosan sértik meg, az elkövetett hibák mögött gyakran csak a felróhatóság egy alacsony foka lelhető fel. A sérelemdíj rugalmas szabályára ugyanakkor az egészségügyi gyakorlatnak is reagálnia kell. Az egyik lehetőség, hogy a különösen nagy kockázattal járó egészségügyi beavatkozások helyett megnő azoknak a beavatkozásoknak a száma, amelyek alkalmazása nem minden esetben indokolt, azonban hiba esetén alacsonyabb összegű kárt eredményeznek. Ilyen beavatkozásnak minősülhet például a császármetszés. A másik – az előzőt ki nem záró – lehetséges irány, hogy az egészségügyi szolgáltatók mindazokban az esetekben megtagadják az ellátást, amikor kockázatos beavatkozásra kerülne sor és a jogalkotó az ellátás megtagadásának lehetőségét nem zárja ki[6]. Az ellátás megtagadására azonban csak szűk körben van lehetőség. Az egészségügyi szolgáltató és a beteg közötti kapcsolat egyik attribútuma a szolgáltató oldalán rendszeresen jelentkező kényszer, amely az Eütv. 77. § (1) bekezdése alapján a sürgősségi ellátásokkal, a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény 18. § (2) bekezdés b) pontja alapján pedig a területi ellátási kötelezettséggel terhelt egészségügyi szolgáltatónál igénybe vett társadalombiztosítási ellátásokkal összefüggésben is kizárja annak lehetőségét, hogy az egészségügyi szolgáltató a beavatkozás megtagadása mellett döntsön.

 

A teljes tanulmányt a Polgári Jog folyóirat 2017/9. számában olvashatja.

 

Lábjegyzetek:

[1] Lábady Tamás: Sérelemdíj versus nem vagyoni kártérítés. Állam- és Jogtudomány, 2016/1. sz., 41-42. o.

[2] Hanti Péter: Új Polgári Törvénykönyv és egészségügy 1. [online]. [2016.09.20.], HYPERLINK “http://www.medicalonline.hu/eu_gazdasag/cikk/uj_polgari_torvenykonyv_es_egeszsegugy_1” §

[3] Lábady Tamás: A nem vagyoni kártérítés újabb bírói gyakorlata. ELTE Jogi Továbbképző Intézet, Budapest, 1992, 31. o.

[4] Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. HVG-ORAC, Budapest, 2015, 844-846. o.

[5] Hanti Péter: Felelősség és kockázatmenedzsment az egészségügyben. Az orvosok jogai és kötelezettségei. CompLex, Budapest, 2013, 278. o.

[6] Szigeti Zsolt: Az egészségügyi kártérítési ügyek jogpszichológiájának vázlata IV. [online]. [2016.10.09.], http://novissima.blog.hu/2014/04/03/dr_szigeti_zsolt_az_egeszsegugyi_karteritesi_ugyek_jogpszichologiajanak_vazlata_iv


Kapcsolódó cikkek:


A másodfokú bírósági eljárás az új Be.-ben I. rész
2018. augusztus 14.

A másodfokú bírósági eljárás az új Be.-ben I. rész

A fellebbezést követően sorra kerülő másodfokú eljárásnál továbbra is alapszabály, miszerint a fellebbezési eljárás nem ismételt elbírálást, hanem felülbírálatot jelent. Az új Be.-re is jellemző, hogy abban mind a reformatórius, mind a kasszatórius jogkör gyakorlása megtalálható. Így a másodfokú bíróság az első fokú ítéletet vagy helyben hagyja, vagy megváltoztatja, vagy hatályon kívül helyezi. Utóbbi esetben az eljárást megszünteti, vagy az első fokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasítja.

Jogszabályfigyelő 2018 – 32. hét
2018. augusztus 13.

Jogszabályfigyelő 2018 – 32. hét

Alábbi cikkünkben, mivel az előző héten megjelent egyetlen Magyar Közlönyben (2018/125. szám) szakmai közérdeklődésre számot tartó jogszabály nem jelent meg, a döntvények és a hivatalos tájékoztatók közül válogattunk.

AB: Szabályozandó a fogvatartottak közgyógyellátása
2018. augusztus 7.

Az Alkotmánybíróság szerint mulasztott az Országgyűlés a büntetés-végrehajtási intézetben kérelmezhető közgyógyellátás terén a szükséges igazolás kiállítására jogosult orvos személyének vonatkozásában.