Vétőképtelen személy károkozása


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ha a személyiségi jogot sértő személy nem rendelkezik a magatartása értékeléséhez szükséges belátási képességgel, nem vagyoni kártérítés megfizetésére – felróhatóság hiányában – nem kötelezhető. A vétőképtelen jogsértővel szemben a személyiségi jogsértés objektív jogkövetkezményei – az eset körülményeire tekintettel – alkalmazhatók.


Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes azzal, hogy a kerületi rendőrkapitánysághoz címzett és oda 2009. április 22-én eljuttatott fellebbezés, panasz elnevezésű beadványában valótlanul állította, hogy a felperes részt vett az alperes volt feleségének megerőszakolásában, megsértette a felperes jóhírnévhez, becsülethez fűződő személyiségi jogát. Megállapította, hogy az alperes azzal, hogy a 2010. május 19-ei, a kerületi gyámhatósághoz benyújtott, „Lakóközösség” aláírással ellátott levélben azt a hamis látszatot keltette, mintha a felperes környezetében élők, szomszédjai panaszkodtak volna arra, hogy a felperes zaklatta őket, megsértette a felperes jóhírnévhez fűződő személyiségi jogát. Az alperest a fenti, további jogsértéstől eltiltotta. Kötelezte az alperest, hogy a megállapított jogsértésekért a felperesnek írt magánlevélben kérjen elnézést. A bíróság feljogosította a felperest, hogy az alperes e levelét a kerületi rendőrkapitánysághoz, illetve a kerületi gyámhatósághoz benyújtsa. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 29 700 forintot. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

Határozatának indokolásában a perbeli időszakban hatályos Alkotmány 2. § (1) bekezdésében, 8. § (1)-(2) bekezdésében, 57. § (1) bekezdésében, 59. § (1) bekezdésében, 61. § (1) bekezdésében; az 1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 2. § (1)-(2) bekezdésében, 75. § (1) bekezdésében, 76. §-ában, 78. § (1)-(2) bekezdésében, 84. § (1) bekezdésében, a Be. 171. § (1) bekezdésében, 172. § (1) bekezdésében, 172/A. § (1)-(2) bekezdésében, az Alkotmány 64. §-ában foglalt szabályokat idézte. A PK 12. állásfoglalás I. pontjában írtakra utalással kifejtette, hogy a személyiségi jogi igényeket is rendeltetésszerűen lehet érvényesíteni akként, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát aránytalanul ne korlátozzák, más alapjogokkal összhangban álljanak. A jóhírnévhez való jog sérelmére történő hivatkozás nem korlátozhatja aránytalanul a polgárok azon jogát, hogy panaszt tehessenek az illetékes állami szervek felé, vagy feljelentést nyújthassanak be a nyomozóhatóságok irányába. Kiemelte, hogy a kereset tárgyát olyan alperesi nyilatkozatok, feljelentések képezték, amelyeket az alperes hivatalos eljárások során tett. A beadványok benyújtásával alapvető jogait érvényesítette, így az azokban foglaltak személyiségi jogsértést csak abban az esetben valósíthatnak meg, ha a kijelentés az eljárás tárgyával nyilvánvalóan nem függ össze, az adott bejelentésnek semmilyen ténybeli alapja nincsen. Nem alkalmas ugyanakkor a jogsértés megállapítására az, ha a feljelentő tévesen értékeli az általa bűncselekménynek vélt cselekedetet vagy alaptalanul tételezi fel bűncselekmény gyanúját. A per tárgyává tett alperesi nyilatkozatokat tételesen, részleteiben vizsgálta és ennek eredményeként a következőket állapította meg.

A 2009. áprilisi, a rendőrség felé megtett bejelentésben az az alperesi előadás, mely szerint a felperes közreműködött az alperes volt feleségének a megerőszakolásában, nem felel meg a jóhiszemű joggyakorlás követelményének, a rendőri intézkedéssel érintett ügy tárgyához nem tartozott. Az alperes a vonatkozó tényelőadását semmivel nem bizonyította, ezért a bíróság a jogsértést megállapította.

A kábítószer-kereskedéssel kapcsolatos alperesi állítás vonatkozásában kifejtette, hogy a panaszbeadványban leírtak nem a felperest, hanem három másik személyt érintettek. Az, hogy a felperest az alperes máshol kábítószer-kereskedőnek tüntette fel, a jogvitában irreleváns, miután a kereset tárgyát csak a 2009. áprilisi beadvány képezte.

A felperes édesapjának megmérgezésével kapcsolatos állítás vonatkozásában ugyancsak azt állapította meg, hogy ilyen kijelentést az adott beadvány nem tartalmaz, ebben a bejelentésben az alperes csupán azt írja le, hogy a felperes nem gondoskodott az édesapjáról.

A lopással, zaklatással kapcsolatos állítások körében utalt arra, hogy a bejelentés hátterében egy rendőri intézkedés állt, amit a felperes kezdeményezett amiatt, hogy édesanyját veszélyben érezte. A felperes és édesanyja közötti kapcsolat, a felperes elköltözésével kapcsolatosan tett állítások – azok valóságtartalmától függetlenül – az eljárással összefüggtek. A felek nyilatkozatai, a felperes édesanyjának tanúvallomása alapján tényként volt megállapítható, hogy a felperes az elköltözésekor elvitt bizonyos ingóságokat a közös lakásból, ami miatt per is volt folyamatban. Az alperes ugyan tévesen minősítette a felperes magatartását lopásnak, de a történések alapján levont következtetése nem nélkülözött minden alapot, ezért e három közlés vonatkozásában az első fokon eljárt bíróság nem látott lehetőséget a jogsértés megállapítására.

A gyámhatóságnak írt, 2010. májusi levél vonatkozásában az alperes tagadásával szemben megállapíthatónak tartotta, hogy az az alperestől származik. A „lakóközösség” aláírással a gyámhatóságnak megküldött levél olyan látszatot kelt, mintha a felperes zavarná a szomszédjait, akik emiatt a hatósághoz fordulnak. Az alperes ezt azonban semmivel nem támasztotta alá, a szomszédok nyilatkozata éppen az ellenkezőjét igazolta, így a jogsértés megállapítására ezen okiratban írtak vonatkozásában is sor került.

A magánokirat-hamisítás és személyes adatokkal visszaélés miatt megtett feljelentésekkel kapcsolatosan az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes e vonatkozásban egy feljelentés tartalmát igazolta. Ez az alperesi állítás nem volt nyilvánvalóan alaptalan, hiszen a felperes az alperes tudta és meghatalmazása nélkül jelentette be az alperes járulékfizetési kötelezettségét, illetve lakcímének törlését kezdeményezte a hatóságnál, ezért a feljelentésben foglaltak nem valósították meg a jóhírnév megsértését és a rosszhiszemű joggyakorlást. A jogsértés megállapítására az 1959-es Ptk. 84. § a) pontja alapján, az alperes további jogsértéstől történő eltiltására az 1959-es Ptk. 84. § b) pontja alapján került sor, míg a fentieket meghaladóan az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Tekintettel arra, hogy a nyilatkozatokban foglalt jogsértések befejeződtek, nem látott lehetőséget a jogsértés abbahagyására való kötelezésre. Az 1959-es Ptk. 84. § c) pontja értelmében rendelkezett az elégtételadásról, az alperest bocsánatkérésre kötelezte a jogsértések tekintetében és feljogosította a felperest ennek – a jogsértő beadványok címzettjei felé történő – közölhetőségére. Az 1959-es Ptk. 84. § e) pontja alapján előterjesztett nem vagyoni kártérítési igényt teljes egészében alaptalannak találta. Megállapította, hogy a felperes a jogvitában semmilyen kárt nem bizonyított. Utalt arra, hogy a felek viszonyát jellemző kölcsönös feljelentgetésekre tekintettel a nyomozóhatóság előtt ismert volt, hogy a peres felek haragos kapcsolatban állnak, az egyik fél másik félről írt valótlan állításai megítélésükön nem változtattak. Az, hogy a gyámhatóság a felperessel szemben eljárást kezdeményezett, nem vagyoni hátrányként nem értékelhető. Emellett az elsőfokú bíróság figyelemmel volt arra, hogy az alperes – szakvéleménnyel alátámasztottan – nem rendelkezett a cselekmények elkövetésekor az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel. A szakvéleményekből megállapítható volt, hogy az alperesre már 2009 áprilisában is jellemzőek voltak a paranoid, mérgezéses, üldözéses téveszmék, de ezt R. L. vallomása is megerősítette. A bíróság az aggálytalan, a perben releváns körülményekre tett szakértői megállapításokat, az azzal egybehangzó orvosszakértői véleményeket elfogadta, ezért további szakértői bizonyítás elrendelését nem tartotta indokoltnak. Osztotta az alperes azon védekezését, miszerint az 1959-es Ptk. 347. § (1) bekezdése alapján az alperes a kártérítési felelősség alól mentesül, a szakértői vélemények a belátási képesség hiányát alátámasztották. E körben hivatkozott az 1959-es Ptk. 17. §-ának rendelkezésére is.

A fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem

Az elsőfokú bíróság határozatával szemben a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben az első fokú ítélet megváltoztatását és a kereseti kérelmének helyt adó döntés meghozatalát kérte. Másodlagosan – a bizonyítási eljárás hiányosságai okán – indítványozta az első fokú ítélet hatályon kívül helyezését, és kérelmet terjesztett elő az iránt is, hogy az általa kért bizonyítás a másodfokú eljárás során lefolytatásra kerülhessen.

Fellebbezési álláspontja szerint az első fokon eljárt bíróság helyesen állapította meg az ítéletének rendelkező részében meghatározott jogsértéseket, mindemellett azonban meg kellett volna állapítania a személyiségi jogsértést amiatt is, hogy az alperes lopással vádolta. A Pesti Központi Kerületi Bíróság előtt folyamatban volt lakáskiürítés iránti per anyagából az állapítható meg, hogy úgy járt el, ahogyan az elvárható volt. Kifejtette, az alperes a sérelmes kijelentését közvetlen környezetében terjeszti is. Sérelmezte, hogy nem került sor J. J. tanúkénti meghallgatására. Megítélése szerint tévesen döntött az elsőfokú bíróság, amikor nem tekintette jogsértőnek azt, hogy az alperes feljelentésében magánokirat-hamisítással és személyes adatokkal való visszaéléssel vádolta meg. Bizonyításra azért nem volt lehetősége, mert az elsőfokú bíróság a per tárgyalását idő előtt berekesztette. Előadta, hogy az alperes folyamatosan rosszhiszemű magatartást tanúsít személyével szemben, az eltelt évben két tucat feljelentést nyújtott be és ezek tartalmát terjeszti is, egy cikket a sajtóban is megjelentetett. Hivatkozott arra, hogy az alperes felróható magatartásának következményeit azon okból nem tudta igazolni, hogy az első fokon eljárt bíróság nem adott helyt a saját orvosszakértői vizsgálata elrendelésére irányuló indítványának. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság az alperest vétőképtelennek tekintette annak ellenére, hogy egyetlen szakértői vizsgálat sem állapította meg azt, hogy 2009. évben is kétséget kizáróan ilyen állapotban lett volna. Hivatkozott arra, hogy a gyámhatóság sem tett semmit annak érdekében, hogy megakadályozza az alperesi jogsértéseket.

Az alperes ellenkérelmében az első fokú ítélet helybenhagyását kérte.

Magyarázat az Európai Unió közbeszerzési jogához

A kiadvány nem csupán a jelenleg még hatályos 2004-es irányelv-generációt elemzi, hanem feldolgozza a 2014-es irányelveket is, amelyeket a nemzeti jogalkotónak 2016 tavaszáig kell átültetnie.

Akció! Augusztus 31-éig a magyarázat Jogtár-kiegészítés formátuma 30% kedvezménnyel rendelhető meg.

Megrendelés >>

A Fővárosi Ítélőtábla megállapításai

A felperes fellebbezése nem alapos.

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (3) bekezdése szerint csak a fellebbezési kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között bírálhatta felül. A másodfokú bíróság megállapította, hogy az első fokon eljárt bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat okszerűen mérlegelte, az ennek eredményeként meghozott érdemi döntésével egyetértett.

A Fővárosi Ítélőtábla megítélése szerint az első fokon eljárt bíróság helytálló következtetést vont le akkor, amikor azt állapította meg, hogy a rendőrkapitánysághoz 2009. április 22-én eljuttatott beadványban írt azon állítás, miszerint a felperes részt vett az alperes volt felesége megerőszakolásának alperes által állított történéseiben, valamint a gyámhatósághoz eljuttatott, 2010. április 19-ei beadványban foglalt hamis látszatkeltés tekinthető olyan közlésnek, amelyek minden alapot nélkülöző módon kerültek a hatóságok elé. Helyesen jutott az elsőfokú bíróság arra a megállapításra, hogy a kereset tárgyává tett további, az alperesi beadványban történt közléseknek ugyan kellő valóságalapja nincs, azonban az ott leírtak összességükben nem adtak alapot a személyiségi jogsértés megállapíthatóságára.

A másodfokú bíróság csak visszautal az elsőfokú bíróság által hivatkozott, az adott ügyben releváns jogszabályi rendelkezésekre annak kiemelése mellett, hogy mindenkit megillet az az alapjog, hogy valós vagy vélt sérelmeire hivatkozással kérelmet vagy panaszt nyújtson be az állami szervek, hatóságok felé, adott esetben bűncselekmény gyanúja miatt feljelentéssel élhessen. Önmagában a bejelentési, igényérvényesítési jogosultsággal élés nem ad jogszerű lehetőséget a személyiségi jogsértés megállapítására még abban az esetben sem, ha utóbb a bejelentés vagy a feljelentés alaptalannak bizonyul, hiszen minden esetben az adott eljárás során dől el az, hogy az igényérvényesítés jogosnak bizonyul-e vagy sem. Ennek felderítése az adott hatóság feladatát képezi. Fentiekből következően személyiségi jogsértés megállapítására a hatósághoz, állami szervhez intézett beadványban foglaltak okán csak akkor kerülhet sor, ha az abban írtak minden ténybeli, logikai alapot nélkülöznek.

A peradatokból megállapíthatóan az alperessel szemben 2010. április 26-án indult cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezés iránti peres eljárás. A Pesti Központi Kerületi Bíróság a 2011. június 17. napján meghozott ítéletével az alperest cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezte, a határozatot a Fővárosi Törvényszék helybenhagyta. A 2010. október 26. napján kelt orvosszakértői véleményben foglaltak szerint az alperes téveszmékkel jellemzett elmezavarban szenved, pszichiátriai kezelésére első alkalommal 2010 februárjában került sor, azonban gondolkodási zavara évek óta fennállt. Az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége tartósan, teljes mértékben hiányzik. A Budapesti Nyomozó Főügyészség 2011. október 28-án kelt határozatából megállapíthatóan a nyomozati eljárás során beszerzett szakvélemény azt támasztotta alá, hogy az alperes elmebetegsége 2009. április 2-án is fennállt, míg a 2012. július 31-ei szakvélemény ugyancsak a cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezést javasolta.

A személyiségvédelem objektív eszközeit a perbeli időszakban hatályos 1959-es Ptk. 84. § (1) bekezdésében foglaltak szabályozták. A sajátos objektív személyiségvédelmi jogkövetkezmények alkalmazása független a jogsértő vétőképességétől, felróhatóságától, szándékától, magatartásának jó- vagy rosszhiszeműségétől. A személyiségi jogsértést abban az esetben is orvosolni szükséges, ha a jogsértés nem róható fel a félnek.

A vétőképtelen személy károkozására vonatkozó szabályokat az 1959-es Ptk. 347. §-ának (1)-(2) bekezdése tartalmazza. A belátási képesség hiánya vagy annak korlátozottsága kizárja a felróhatóság megállapítását, így a kártérítési felelősség megállapítását is. Ennek oka részben az, hogy a szankció által kifejtett nevelő hatás nem lenne elérhető, de a legtöbb esetben a reparációs cél sem, miután a vétőképtelen személyek sok esetben nem rendelkeznek vagyonnal.

Az 1959-es Ptk. 347. § (1) bekezdése szerint akinek belátási képessége hiányzik vagy fogyatékos, felelősségre nem vonható, helyette gondozója felel, kivéve ha bizonyítja, hogy a felügyelet ellátása érdekében úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A (2) bekezdés alapján ha a károkozónak nincs gondozója vagy a gondozó felelősségét nem lehet megállapítani, kivételesen a károkozót is kötelezni lehet a kár részben vagy egészben való megtérítésére, feltéve, hogy az eset körülményei és a felek anyagi viszonyai ezt nyilvánvalóan indokolttá teszik.

Bírósági Döntések Tára

A folyóirat egyfelől publikációs fórumot kíván biztosítani a megyei, illetve az ítélőtáblai döntések számára, másfelől azzal, hogy a mértékadó bírósági döntések közül válogat, a jogalkalmazás egységességét kívánja támogatni.

További információ és megrendelés >>

A vétőképesség hiánya lényegében azt jelenti, hogy a károkozó nem rendelkezik a magatartása értékeléséhez szükséges belátási képességgel. Miután magatartása súlyának a belátására állapotánál fogva képtelen, nem vonható felelősségre. Az 1959-es Ptk. 339. §-ában szabályozott kártérítési felelősség szubjektív feltétele a felróhatóság, melyre vonatkozóan a kártérítési felelősség általános szabálya a károsultak érdekeinek védelmében vélelmet állít fel. A perben ugyanakkor bizonyítást nyert, hogy a jogellenes magatartás, azaz a személyiségi jogsértés az alperes vonatkozásában vétőképtelenségére figyelemmel felróhatónak nem tekinthető. A kártérítési felelősség fennállásának elemei: a kár, a jogellenes magatartás, az ok-okozati összefüggés a kár bekövetkezte és a jogellenes magatartás között, valamint a felróhatóság. Ez utóbbi felelősségi elem hiányában, figyelemmel az 1959-es Ptk. 347. §-ának speciális szabályaira is, az alperes nem vagyoni kártérítés megfizetésére nem kötelezhető.

A másodfokú bíróság nem látott lehetőséget arra, hogy az 1959-es Ptk. 347. § (2) bekezdésében meghatározott azon főszabály helyett, miszerint a vétőképtelen személy által okozott kárt a károsult viseli, méltányossági alapon az alperest kártérítésre kötelezze figyelemmel az alperes anyagi helyzetére és az eset körülményeire.

Mindebből következik, hogy a jogvitában nem volt szükséges annak vizsgálata, hogy a jogsértő közlések következtében a felperest érte-e nem vagyoni hátrány; amennyiben igen, annak kiküszöböléséhez milyen összegű nem vagyoni kártérítés szükséges. Az első fokon eljárt bíróságnak ezért nem kellett kioktatnia a felperest arra vonatkozóan, hogy az őt ért nem vagyoni hátrányokat bizonyítania szükséges, e körben bizonyítást lefolytatni egyáltalán nem kellett. Nem követett el jogsértést tehát az első fokon eljárt bíróság akkor, amikor a felperes által indítványozott bizonyításnak nem adott helyt. Bizonyítási eljárás lefolytatására a másodfokú eljárás során sincs szükség, de erre a Pp. 235. § (1) bekezdésében írt eljárási szabályok sem biztosítanak lehetőséget.

Mindezekre figyelemmel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintve a fellebbezett rendelkezését helybenhagyta.

Az ismertetett döntés (Fővárosi Ítélőtábla 2. Pf. 22 376/2013/6.) a Bírósági Döntések Tára folyóirat 2015/1. számában 6. szám alatt jelent meg.


Kapcsolódó cikkek

2024. április 17.

Szolgáltató közigazgatás – 2. rész

Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Szolgáltató közigazgatás – A tájékoztatáshoz való jog a magyar szociális ellátórendszerben című Wolters Kluwer-kiadvány egyes részleteibe.

2024. április 15.

Jogszabályfigyelő 2024 – 15. hét

Alábbi cikkünkben, tekintettel arra, hogy a 2024/42-44. számú Magyar Közlönyben szakmai közérdeklődésre számot tartó újdonság nem jelent meg, az elfogadásra váró törvényjavaslatok közül válogattunk.