A digitális társadalom olvasatai – XV.


Alábbi cikksorozatában a szerző a digitális társadalom különböző aspektusait tárja elénk, igyekezve lényegre törően bemutatni szerkezetének fontosabb csomópontjait, és összegezni a tudásrendszerek, az internet, a mesterséges intelligencia, a hálózati társadalmak fontosabb, a jogalakulás szempontjából releváns mozgásait. Ezúttal a modernitás ezredvégi kritikáit veszi górcső alá.

Ezredvégi kritikák a modernitásról

Könnyű visszafelé mozogni az időben, legalábbis látszólag. Az idő ugyanis – mondják – elrendezi a múltat, látni lehet, mi az, ami a múlt sodrásából kiragadható, ami fontos. A digitális társadalom (DT) esetében a köztudás okoskodása nem működik, köszönhetően a megszámolhatatlan és felsorolhatatlan elméleteknek, elképzeléseknek, modelleknek és ötleteknek. Mégis, ha feltesszük, hogy a DT korában élünk, akkor felfedezhetők azok a filozófiai, szociológia, informatikai vagy közgazdasági munkák, melyek együttesen vállalkoztak az új kor megrajzolására.

Miközben korai életünket (és gondolkodásunkat) a kapitalizmus–szocializmus paradigmája határozta (volna) meg, a világ nem szocialista táborában élő kutatók és társadalomtudósok új, leíró és a valóságot bemutatni képes modelleket dolgoztak ki. Sokat. Kiragadva e körből a modernitás fogalmát, egy olyan kategóriára találunk, amely még hazánkban is kiváltott – nem is akármilyen – hatásokat.[1]

A modern társadalom – előre szaladva aztán: a posztmodern – jól körbe rajzolható, kutatások számára megfelelően operacionálizálható kategória. Lényegét tekintve szemben áll a nem-modern (tradicionális, patriarchális, feudális) társadalommal, az ember individualizációja, a társadalmi intézmények rendszerbe szerveződő alakzatai, a kiszámítható szabályozási szerkezet, a plurális és a hatalmi ágak elválasztásán nyugvó politikai hatalomgyakorlás társadalma. És természetesen hozzátartozik egy technikai alapzat, mint bázis, amely e civilizációs fejlődés motorja, egyúttal rombolója. A modern társadalmak útja a tárgyi, technológiai, majd az emberi tőkébe való beruházásokon keresztül visz el a gazdasági és más társadalmi rendszerek (jog, politika, oktatás) kríziséhez, újra szerveződéséhez és tovább épüléséhez.

Sohasem voltunk modernek – írta könyvének címében Bruno Latour 1993-ban.[2] A modern fogalma nála gyűjtőkategória, „teljesen eltérő gyakorlatok két halmazát jelöli, amelyeknek ahhoz, hogy megőrizzék hatékonyságukat, megkülönböztethetőeknek kell maradniuk, de amelyek újabban elkezdtek összekuszálódni.”[3] A gyakorlatok első halmaza a transzláció segítségével hoz létre egészen új típusú létezőkből, a kultúra és a természet hibridjeiből álló keverékeket. A második halmaz, a purifikáció segítségével, két egymástól teljesen elkülönülő ontológiai zónát alakít ki, az egyikben az emberi lények, a másikban a nem-emberi lények találhatók. A két halmaz kölcsönös kapcsolatban áll egymással, az első halmaz a modern hálózatoknak, a második a modern kritikai álláspontoknak felel meg. Az első egyetlen folyamatos lánccá alakítja a modern kémiát, a tudományos és ipari stratégiákat, az állami vezetők törekvéseit, az ökológusok aggodalmait. A második válaszfalat teremt a mindig létező természeti világ, az előre jelezhető és stabil érdekekkel és értékekkel, tételekkel jellemezhető társadalom, illetve a „referenstől és a társadalomtól egyaránt független” diskurzus között.

Más szóval, a halmazok gyakorlata diszkrepanciák, ezeket elkülönítetten kezeljük – és ekkor vagyunk modernek. Sohasem tettük azonban ezt, mindig volt a két halmaz kapcsolatára koncentráló figyelem, így sosem voltunk modernek – ebben az értelemben. Latour egész életműve aztán arra irányul, hogy a maga radikális filozófiai és szociológiai rendszerére támaszkodva kialakítsa az új egyensúlyt egy új kritikai ökopolitika keretein belül. Latour nem látja értelmét a posztmodern kor (és gondolkodás) különállóságának sem, a posztmodern ugyanis valóságosnak fogadja el a modernista absztrakciókat, „szimptóma és nem újszerű megoldás.”[4]

A párizsi tömegközlekedési kísérlet kudarcáról írt esettanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy a közösségi közlekedési rendszer nem az egyes aktorok magánakciói miatt bukott meg, hanem azért, mert a rendszer szereplői – hiába alkalmazkodtak a változó társadalmi környezethez és hiába folytattak le különböző, konszenzusra irányuló egyezkedéseket – nem tudták azt fenntartani.[5] A dolgok és az emberek – fogalmazzuk meg egyszerűen – összefonódnak, és ezzel a Platónhoz való visszatéréssel magyarázható a technika és a civilizáció közös kudarca. A dolgokba foglalt tartalom felnyitásával a társadalmi kötődések kevésbé lesznek misztikusak – írta.[6] Nézeteinek súlyos hatása van a társadalomtudományokra – sőt megsemmisítő erejük –, hiszen azok a differenciálás, az elkülönülés, az álmagyarázatok és káros elméletek képviselői – mondja. A modernitás, mint a differenciált társadalmi rendszerkomplexum (szociológusai: Talcott Parsons és Niklas Luhmann) együtt bukik elméleteivel. [7]

E francia (és radikális) filozófiai irodalom mellett a német elméleti szociológia modernitás-kritikájának alaphangját Ulrich Beck adta meg a kockázati társadalomról írt művében.[8] Könyvének megjelenése óta a rizikót, a társadalmi kockázatot leíró kritikai társadalomtudomány elemzései, kutatásai és dokumentációi szinte áttekinthetetlenné nőttek. Ulrich Beck magát a modernizációt olyan folyamatnak tekinti, amely először felbomlasztotta a 19. század agrártársadalmát, majd a belőle „kihámozott” ipari társadalmat is. Az úgynevezett posztmodern állapot így nem más, mint a modernizáció egy állomása, amikor elvesztek az ipari társadalomban rejlő előfeltevések, ezért a modernizáció önmagára tudja irányítani működését, önmaga állítja elő előfeltételit. Önreflexív, de ugyanakkor elszakadt az ipari társadalomtól, e modernség az ipari társadalom modernitása. Egyúttal új racionalitás, az ipari társadalom számos „vastörvényét” átírja, vagy megfordítja. Így, amíg az ipari társadalomban a gazdasági termelés logikája uralma alatt tartotta a kockázatot, a modernizált társadalomban ez a logika megfordul. „A modernizáció folyamatainak reflexivitásában a termelőerők elvesztették ártatlanságukat. A technikai–gazdasági „haladás” nyomán nyert nagyobb hatalmat egyre jobban beárnyékolja a kockázatok termelése.”[9] E kockázatok nem mellékhatások, nem korlátozódik a társadalom vagy a gazdaság egy-egy területére, hanem globálisak, felölik a termelés és az újratermelés minden fázisát, nemzetek és társadalmi rétegek felettiek.[10] A globális veszélyeztetés új formái, újszerű társadalmi és politikai dinamikával járnak.

A folyamat középpontjában – a korban már meglehetősen koncentráltan jelentkező[11] – technikai (technológia) kockázatok állnak. Miközben egyre nagyobb arányban alkalmaztuk a technológiákat, nem tettünk fel olyan kérdéseket, melyek a technológia és a társadalom kapcsolatára vonatkoznak – írta. Mivel az önreflexió a megismerés területén szintén kibontakozik, a technikai (technológiai) fejlődés önmaga (önmagának) teszi fel azokat a kérdéseket, amelyekkel aktuálisan foglalkozunk. Így aztán a technikát „igazgatjuk”, „kezeljük”, és ismerjük, hogyan kell hatását „elkendőzni”.

Nem tudjuk bemutatni Beck valamennyi tézisét, de a modernizáció-kritikát az alternatív modernizációra vonatkozó gondolataival kell lezárnunk. Nincs egy út, csak lehetőségek – fogalmaz. Forgatókönyvek, amelyek – tekintettel a globális kockázatra – globális politikát, cselekvést követelnek meg. Az egyik stratégia a „vissza az ipari társadalomhoz”, azaz a kockázatoknak a racionális termelési logika általi kordában tartása. A második a műszaki- gazdasági fejlődés demokratizálása, vagyis az önrendelkező társadalom ellenőrzése alá helyezett technológiai fejlődés. A megoldás útja, módja nyitott. A harmadik a differenciális politika, Beck saját verziója szerint ez azonos a szubpolitikák bizonyos befolyási lehetőségeinek kiépítésével és jogi garantálásával. Magyarul, ugyanazon a racionalizálási szinten kell megvívni az ellenőrzés csatáját, ahol a kockázat jelentkezik, és nem az általános, vagy a hatalmi politika szintjén. A humángenetikát a humángenetikában, a gyógyászatot a gyógyászatban, az információs technikát az információs technika rendszerében kell kezelni.[12]

A kockázatközpontú modernizáció-kritikák születésének időpontjában már szó esett ugyan az információs társadalomról, a számítógépek dominálta új korszakról, de az információs társadalom kérdései még nem alkották a társadalomtudományi kultúra fő sodrát. A XX. század hetvenes éveinek végén, nyolcvanas éveinek elején ugyan olvashattunk az „információs társadalomról” (Mark Uri Porat –1977; Yoneji Masuda – 1980.), ám az áttörő információtechnológiai alakzatok hiánya miatt mindez akkor még nem kapott, és nem is kaphatott elég figyelmet.

Jelentős szociológiaelméleti iskolák – így a rendszerelmélet –, a kockázatot és az információk kalkulálhatóságát a modern társadalmak sajátosságának tekintették, de másként, mint Ulrich Beck. Dirck Baecker vagy Niklas Luhmann a piacgazdaság, illetőleg a modern társadalom dinamikájában látták a döntéseket, a társadalmat alkotó rendszermozgásokat kísérő kockázatok forrását.[13]  Azt nem kell mondani, írta Luhmann, hogy a kockázat a mindennapi élet normális aspektusa, a kérdés az, mit nevezünk a társadalom normális működésének. A tudományos nyelvezetben feltűnő, hogy a kockázatot, mint baljóslatú fogalmat (Unheilsbegriff) említik, úgymint a rendetlenség, a katasztrófa, a káosz megfelelőjét. Nem boszorkányok és varázslók világáról van szó, ahogy a jó és a rossz sem csap össze, hogy semlegesítse a kockázatot. Azt kell kérdeznünk, hogy az idő, a jövő, a technika, a döntések és a racionalitás melyik értelmezése adott akkor, amikor kockázatról beszélünk? Hogyan lehet megragadni a kockázatot, ha az mindenkit érint a társadalmunkban, a nélkül, hogy ne kerüljük el, de ne is keressük (feleslegesen) mindenütt.

Luhmann válasza erre – kicsit leegyszerűsítve –, miszerint az első lépésben az önreflexív és univerzálissá váló kockázatról szóló kommunikációt le kell választanunk a társadalmi rendszerek tényleges vizsgálatáról. Még akkor is, ha e kommunikáció a valóságos folyamatokkal együtt jár, azok részét képezi. A fő kérdés, miként nő egyre nagyobb mértékben a társadalom jövőjének döntésfüggősége, és miként szűkülnek be a társadalom lényegi alapzatát képező mozgásformák, például a természet. A technika és a vele járó lehetőségtudat elfoglalta a természet területét, így minden sejtés, és minden tapasztalat abba az irányba mutat, hogy sokkal könnyebb a destruktív, mintsem a konstruktív irányba elmozdulni. Egyre gyorsabban növekszik az a félelem, hogy a dolgok efelé haladnak, s ezzel együtt megerősödik a döntéseknél számba vehető kockázat. A technika és a döntés a két kulcsfogalom.

Luhmann társadalomelméletét nem kibontva (vállalva ezzel a felületesség vádját) annyit még meg kell említenünk, a megoldás nála intézményes, ám lehetséges. A modernitás kritikájának teljes irodalmáról könyveket lehet megtölteni, ahogy a vitáiról vagy a védelméről is. Ami fontos számunkra, hogy olyan kategóriák és elvárások fogalmazódnak meg ekkor, melyek a digitális társadalom alakzataival szemben ma már naponta hallhatók. Átláthatóság, ellenőrizhetőség, kockázatcsökkentés, döntéskontroll, bizonyos társadalmi folyamatok visszafogása, alternatív politikák. A vizsgált korszak azonban kitermelt a bemutatott állásfoglalások mellett sokkal radikálisabb kritikákat is. A következő részben ezeket mutatjuk be.

A cikksorozat első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt , az ötödiket itt, a hatodikat itt, a hetediket itt, a nyolcadikat itt , a kilencediket itt, a tizediket itt, a tizenegyediket itt, a tizenkettediket itt, a tizenharmadikat itt, a tizennegyediker pedig itt olvashatja el.

Lábjegyzetek:

[1] A magyar szociológia elkezdte alkalmazni leíró és operacionálizálható elméletként a modernitás gondolkodási keretét. Bekapcsolódott ebbe a társadalomtörténeti kutatók egy része is (pl. Hanák Péter), hozzá kell tenni akkor (talán napjainkba is) számos új szempontot adtak a magyar társadalom alakulásának megértéséhez. Kiemelték ugyanis a vitákat a semmire nem jó (ál)marxista paradigma rendszerből, ahol az osztályharc sémájára húzták fel a magyar társadalom történeti folyamatait (vö.: Andics Erzsébet munkássága). Egyik ilyen mű: Kulcsár Kálmán: A modernizáció és a magyar társadalom. Magvető Kiadó, Budapest, 1986

[2] Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. A fordítás alapja: Bruno Latour: We have never been modern. Harvard University Press, Cambridge – Massachusetts, 1993

[3] Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Osiris Kiadó, Id.mű. 27.

[4]Érzékeli, hogy valami kudarcot vallott a modern kritikában, de semmi mást nem képes tenni, mint hogy meghosszabbítja a kritika életét a nélkül, hogy hinne a megalapozásában.” Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Osiris Kiadó, Id.mű.85. Valamint: Postmodern? No, Simply AModern. Steps Toward an Antropology of Science. Stud. Hist. Phil. Sci., Vol. 21, No. 1, pp. 145-171, 1990

[5] Bruno Latour: ARAMIS or the Love of Technology. Harvard University Press. Camridge, Massachusetts & London England, 1996. Az ARAMIS PRT (personal rapid transit) csúcstechnológiájú automatizált metrót Franciaországban fejlesztették ki a 70-es és 80-as években. Párizsban személyi gyors tranzit (PRT) rendszerként akarták megvalósítani. A rendszer egyesítette az autó rugalmasságát a metró hatékonyságával. Az Aramisnak ideális városi közlekedési rendszernek kellett volna lennie, amely állandó mozgásban lévő személygépkocsikon és a felesleges transzferek felszámolásán alapult. Ez az új szállítási forma ugyanolyan biztonságos és olcsó volt, mint a kollektív közlekedés. A rendszer egyedi tervezésű motorokkal, érzékelőkkel, vezérlőkkel, digitális elektronikával, szoftverekkel és jelentős kitelepítéssel rendelkezett Párizs déli részén. A projekt 1987-ben kihunyt. https://en.wikipedia.org/wiki/Bruno_Latour. 2021.02.04-ei. letöltés

[6] A gondolat kifejtése: Bruno Latour: On Interobjectivity. Mind, Culture, and Activity. Volume3, No.4 1996. 228 – 245.

[7] Erről: Wessely Anna: Bruno Latour esete a szociológiai magyarázatokkal. https://www.academia.edu/14708399/Bruno_Latour_esete_a_szociológiai_magyarázattal. Utolsó megnyitás: 2021.02.05.

[8] Ulrich Beck: Risikogesellschaft. Auf dem Weg in eine andere Moderne. Edition Suhrkamp. Frankfurt am Main, 1986. Magyar nyelven: Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Budapest, 2003

[9] Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó. Id.mű.18.

[10] Beck könyvének Előszavát megelőzve 1986 májusában – a kész mű megjelenése előtt – írt egy „Alkalmi bevezetést”, amelyben Csernobil katasztrófájára reagált. Csernobil óta nincsenek szögesdrótsövények, táborok, városrészek, katonai tömbök, vagy a saját négy falunk, ahova visszahúzódhatunk – írta. Vége van a mások szerinti megkülönböztetésnek és az összes dédelgetett megkülönböztetési lehetőségünknek. „A nyomorúság korlátok közé szorítható, az atomkor veszélyei már nem… Hatalma a veszély hatalma, amely megszünteti a modernitás összes védett zónáját és megkülönböztetését.” Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó. Id.mű.7.

[11] A technikai katasztrófákról kiváló összefoglaló munka Charles Perrow: Normale Katastrophen. Die unvermeindbaren Risiken der Groβtechnik.  Campus Verlag, Frankfurt / New York, 1992. Az eredeti angol kiadás 1984.-ben jelent meg a Basic Book-nál, New Yorkban. Perrow számos valós történet alapján (atomerőmű baleset (Harrisburg), biokémiai gyárak üzemi katasztrófái, tankhajó balesetek, az emberi tevékenység okozta földrengések, stb.) támasztja alá Ulrich Beck tételét: mindez nem a technológiára épülő társadalmi működés atipikus jelensége, hanem maga a társadalom

[12] A politikai lehetőségekről: Ulrich Beck: Politik in der Risikogesellschaft. Suhrkamp, Frankfurt am Main. 1991. Ulrich Beck: Die Erfindung des Politischen. Edition Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1993

[13] Dirk Baecker: Information und Risiko in der Marktwirtschaft. Suhrkamp. Frankfurt am Main, 1988. Niklas Luhmann: Soziologie des Risikos. de Gruyter, Berlin, New York, 1991. Luhmann könyve tudatos válasz Ulrich Beck elméletére, amit Luhmann több helyütt ki is fejtett


Kapcsolódó cikkek

2021. szeptember 17.

Minden olasz munkavállalónak védettnek kell lennie

Az olasz kormány csütörtökön fogadta el a világ legszigorúbb koronavírus-elleni intézkedéseit, amely minden munkavállaló számára kötelezővé teszi a koronavírus elleni védettség igazolását, a negatív tesztet vagy a fertőzésből való gyógyulást.