A más tagállamban kiállított vezetői engedély elismerése

Az alábbiakban az EUB-nak a Detlef Meyn-ügyben született ítéletét ismertetjük. Az uniós közlekedés-harmonizációban elért haladás ellenére még mindig jelentős eltérések állnak fenn a tagállamok egyes jogosítványszabályai és a járművek alkategóriáira vonatkozó regulái között, melyeket teljesebben kell harmonizálni.

Az Európai Unió Bírósága (EUB) ítéletet hozott az úgynevezett Detlef Meyn-ügyben[1].

A részletek ismertetése előtt bevezetőül érdemes néhány általános leírást rögzíteni. Az uniós közlekedés harmonizációja során a vezetői engedélyekről szóló, a 2006/126/EK számú harmadik jogosítvány-irányelv megállapította az egységes jogosítvány mintáját, a tagállamokban kiállított jogosítványok kölcsönös elismerését, a hamisítás elleni intézkedések összehangolását, és pontosította az egyes jogosítványkategóriákat.[2]

A vezetői engedélyekre vonatkozó szabályok a közös közlekedéspolitika alapvető elemei, amelyek hozzájárulnak a közúti közlekedésbiztonság javításához, valamint megkönnyítik azon személyek szabad mozgását, akik a vezetői engedélyt kiállító tagállamtól eltérő tagállamban telepednek le. Tekintettel az egyéni szállítóeszközök jelentőségére, a fogadó tagállam által hivatalosan elismert vezetői engedély birtoklása elősegíti a személyek szabad mozgását és letelepedését. A vonatkozó szabályok harmonizálásában elért haladás ellenére még mindig jelentős eltérések állnak fenn a tagállamoknak az engedélyek megújításának gyakoriságára és a járművek alkategóriáira vonatkozó szabályai között, amelyeket a közösségi politikák teljes körű végrehajtásához való hozzájárulás érdekében teljesebben kell harmonizálni.[3]

Az irányelv 2013. január 19-én, hatéves türelmi idő után lépett hatályba, ettől kezdve a tagállamok csak új, egységes, kártyaformátumú vezetői engedélyeket adhatnak ki. az új szabályozás többek között a tagállamokban alkalmazott, mintegy 110-féle okmányt egységesítésére is irányult. Az új szabályozás egyik célja az volt, hogy a jogosítványokat többes biztonsági elemekkel kell ellátni; a hatóságok (főként a külföldiek) által könnyebben felismerhető és gyorsabb ügyintézést lehetővé tevő dokumentumokat kell kiadni; csökkenteni kell a tagállamok közötti kiskapukat kihasználó bűnözők visszaéléseit; vissza kell szorítani az úgynevezett jogosítvány-turizmust. Ez a kifejezés arra a jelenségre utal, amikor azok az állampolgárok, akiknek egy komoly szabálysértés miatt hazájuk hatóságai bevonták a vezetői engedélyüket, egy másik tagállamban új vezetői engedélyt kapnak, amelyet azután el kell ismerni a saját országukban is.

Az irányelv szerint 2013 január 19. után a tagállamokban csak új formátumú jogosítvány adható ki, a régebbieket azonban nem kell automatikusan lecserélni. Az egységesítésen túl azonban a tagállamok eltérő szabályokat alkalmazhatnak. Az egységes jogosítványokat elláthatják olyan mikrochippel, amely tartalmazza a vezető adatait. Ezeket a megfelelő készülékekkel valamennyi tagállam hatóságai olvasni tudják. A mikrochip nemcsak a könnyebb és gyorsabb azonosítást, hanem a nehezebb hamisítást is célozza. A tagállamok abban ugyan egységesek, hogy a jövőben ne lehessen életre szóló jogosítványokat kiadni, de a főszabályként meghatározott 10 éves érvényességi időt kitolhatják 15 évre, a tagországok maguk dönthetik el, hogy előírnak-e rendszeres orvosi ellenőrzést a sofőrök számára. Az irányelv harmonizálta a járművek besorolását is.[4]

Mind az uniós jog, mind pedig számos nemzeti jogrend egyértelműen különbséget tesz egy kérdésben: valamely tevékenység végzésére való jogosultság, mint például a járművezetési jogosultság fennállása (annak megszerzése) elkülönül attól, hogy a jogosult az említett tényt megfelelő dokumentumokkal (nevezzék azt igazolásnak, jogosítványnak vagy engedélynek), mint amilyen a „vezetői engedély”, képes bizonyítani. Valamely jog akkor jön létre, ha a jogszabályban előírt szükséges feltételek mindegyike teljesült. Amennyiben teljesültek, ennek tanúsítására erről szóló igazolást állítanak ki. Az uniós jog szintjén ez az elhatárolás a vezetői engedéllyel összefüggésben mind magában az irányelvben, mind pedig az EUB-nak az irányelv előtt keletkezett ítélkezési gyakorlatában jelen van.[5]

Az EUB a Skanavi-ügyben – a 2006/126 irányelv előtt hozott –ítéletében, bár némileg más ténybeli összefüggésben, de általánosságban kimondta: „ha valamely tagállam egy másik tagállam által kiállított vezetői engedély helyett kiállít egy vezetői engedélyt, ez nem alapozza meg a fogadó állam területén való gépjárművezetési jogosultságot, hanem csupán bizonyítja annak fennállását, mivel ez a jog közvetlenül a közösségi jog alapján jön létre”[6].

Az Oberlandesgericht Karlsruhe (karlsruhei regionális felsőbíróság, Németország) által a Detlef Meyn ellen a Generalstaatsanwaltschaft Karlsruhe részvételével folyamatban lévő büntetőeljárásban, az Európai Unió Bíróságához előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelme a vezetői engedélyekről szóló, 2006. december 20‑i 2006/126/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikke (1) bekezdésének és 11. cikke (6) bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

A jogértelmezésre előterjesztett szabályozás

2. cikk Kölcsönös elismerés

(1) A tagállamok az általuk kiállított vezetői engedélyeket kölcsönösen elismerik.

11. cikk „(1) Amennyiben valamely tagállam által kiállított érvényes nemzeti vezetői engedély jogosultja egy másik tagállamba helyezi át szokásos tartózkodási helyét, kérheti vezetői engedélyének azzal egyenértékű engedélyre való lecserélését; a cserét végző tagállam kötelessége annak ellenőrzése, hogy a benyújtott vezetői engedély ténylegesen mely kategóriára érvényes.

(6)Ha egy tagállam egy harmadik ország által kiállított vezetői engedélyt a közösségi minta szerinti vezetői engedélyre lecserél, akkor a cserét a közösségi minta szerinti vezetői engedélyen fel kell tüntetni, csak úgy, mint a későbbi megújítást vagy pótlást.

Ilyen cserére csak abban az esetben kerülhet sor, ha a harmadik ország által kiállított engedélyt a cserét végző tagállam illetékes hatóságánál benyújtották. Amennyiben az ilyen engedély jogosultja szokásos tartózkodási helyét egy másik tagállamba helyezi át, ez utóbbinak nem kell alkalmaznia a 2. cikkben meghatározott kölcsönös elismerés elvét.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Detlef Meyn ellen, szándékosan elkövetett, vezetői engedély nélküli gépjárművezetés miatt folytatott büntetőeljárásban terjesztették elő.

A tényállás[7]

Egy 2015. szeptember 1‑jén történt közúti balesetet követően megállapítást nyert, hogy D. Meyn, Németország területén lakóhellyel rendelkező német állampolgár, vezetői engedélyének 2006‑ban történt visszavonása óta nem rendelkezik többé német vezetői engedéllyel.

A terhelt ugyanakkor rendelkezett lengyel vezetői engedéllyel, amelyet 2011. augusztus 1‑jén állítottak ki egy 2010. november 3‑án Magyarországon kiállított vezetői engedély alapján. A magyar vezetői engedélyt pedig egy 1986‑ból származó orosz engedély lecserélésével állították ki, amelyről a későbbiekben kiderült, hogy hamisítvány. D. Meynt 2012‑ben egy német bíróság eme okirat‑hamisítás bűncselekménye miatt elítélte.

Az säckingen‑i helyi bíróság, az Amtsgericht Bad Säckingen bad, 2017. április 24‑ei ítéletével D. Meynt a közúti közlekedésről szóló törvény, a Straßenverkehrsgesetz[8] 21. §‑a (1) bekezdésének 1. pontja alapján elítélte szándékosan elkövetett járművezetői jogosultság nélküli járművezetés miatt.

A közúti közlekedésben való részvétel engedélyezéséről szóló német rendelet, a Verordnung über die Zulassung von Personen zum Straßenverkehr[9] a tényállás megvalósulásának idején hatályos változata 28. §‑ának (1) bekezdése értelmében: „(1) Azon személyek, akik érvényes EU‑ vagy az EGT‑vezetői engedéllyel rendelkeznek, és szokásos tartózkodási helyük […] [Németországban] van, jogosultak – a (2)–(4) bekezdésben foglalt korlátozásokra is figyelemmel – a vezetői engedélyükben feltüntetett jogosultság keretein belül belföldön gépjárművet vezetni. […]”

A rendelet 28. §‑ának (4) bekezdése pontosítja többek között azt, hogy az (1) bekezdés szerinti jogosultság nem vonatkozik azokra az unióban vagy az EGT‑ben kiadott vezetői engedéllyel rendelkező személyekre, akiknek a vezetői jogosultságát egy harmadik ország hamisított vezetői engedélye alapján állították ki.

Az ítélet felülvizsgálata iránt benyújtott kérelem tárgyában eljáró karlsruhei regionális felsőbíróságban, Oberlandesgericht Karlsruhe felmerült, hogy összeegyeztethető‑e a 2006/126 irányelv rendelkezéseivel egy, más tagállam által, egy további tagállamban, harmadik állam hamisított engedélyén alapuló vezetői engedély lecserélésével kiállított vezetői engedély elismerésének a közúti közlekedésben való részvétel engedélyezéséről szóló rendelet 28. §‑ának (4) bekezdése alapján történő megtagadása.

E ténybeli háttér alapján e körülményre tekintettel a karlsruhei büntetőbíróság az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából az unós jog – jelen esetben a 2016/126/ EK irányelv – értelmezése iránt kérdést terjesztett az EUB elé.

Az EUB értelmezése és ítélete

Kérdésével az előterjesztő bíróság arra várt választ, a 2006/126 irányelv rendelkezéseivel ellentétes‑e, hogy egy tagállam megtagadja egy olyan vezetői engedély elismerését, amely jogosultjának szokásos tartózkodási helye e tagállam területén van, és amelyet egy másik tagállam, alkalmassági vizsga nélkül, egy további tagállam által kiállított vezetői engedély alapján állított ki, amely pedig egy harmadik állam által kiállított vezetői engedély lecserélésének eredménye.

Az EUB ítéletében emlékeztetett arra, hogy a 2006/126 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése a tagállamok által kiállított vezetői engedélyek minden külön formai követelmény nélküli kölcsönös elismerését írja elő[10].

Az irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében meghatározza e vezetői engedélyek kiadásának feltételeit, miszerint, vezetői engedély kizárólag azon kérelmezőknek állítható ki:

a) akik jártassági és magatartási, valamint elméleti vizsgát tettek, valamint megfeleltek az egészségügyi követelményeknek a II. és III. melléklet rendelkezéseivel összhangban;

b) akik kizárólag AM kategóriára vonatkozóan tettek elméleti vizsgát; a tagállamok előírhatják a kérelmezőknek, hogy e kategóriában jártassági és magatartási vizsgát tegyenek, valamint orvosi vizsgálaton vegyenek részt; az e kategóriába tartozó három- és négykerekű motorkerékpárok esetében a tagállamok különleges jártassági és magatartási vizsgát írhatnak elő. Az AM kategóriájú járművek megkülönböztetésére nemzeti kód illeszthető a vezetői engedélybe;

c) akik – az A2 vagy A kategóriájú vezetői engedély esetében, azzal a feltétellel, hogy A1 kategóriájú vagy A2 kategóriájú motorkerékpáron legalább kétéves gyakorlatot szereztek – kizárólag jártassági és magatartási vizsgát tettek, illetve elvégezték a képzést a VI. mellékletben foglaltaknak megfelelően;

d) akik – a 4. cikk (4) bekezdés b) pontja második albekezdésében meghatározott járműszerelvény vezetésére jogosító B kategóriájú vezetői engedély esetében – képzést végeztek el, illetve jártassági és magatartási vizsgát tettek, vagy mind jártassági és magatartási vizsgát tettek, mind elvégezték a képzést az V. mellékletben foglaltaknak megfelelően;

e) akiknek szokásos tartózkodási helye annak a tagállamnak a területén található, amelyik a vezetői engedélyt kiállítja, vagy, aki bizonyítani tudja, hogy tanulmányi céllal ott töltött legalább hat hónapot.

Az e) pont pontosítja hogy a vezetői engedély kérelmezője szokásos tartózkodási helyének annak a tagállamban kell lennie, amelyik a vezetői engedélyt kiállítja.

E rendelkezés egyértelmű és pontos kötelezettséget ró a tagállamokra, amely nem biztosít mérlegelési mozgásteret a teljesítése érdekében hozott intézkedések terén[11].

Az irányelv 11. cikkének (1) bekezdése ehhez teszi hozzá, hogy amennyiben valamely tagállam által kiállított érvényes nemzeti vezetői engedély jogosultja egy másik tagállamba helyezi át szokásos tartózkodási helyét, kérheti vezetői engedélyének azzal egyenértékű engedélyre való lecserélését.

A közösségi vezetői engedély egy harmadik állam által kiállított vezetői engedély lecserélésével történő kiállítását illetően a 2006/126 irányelv bár nem írja elő azokat a feltételeket, amelyek mellett a tagállamok ilyen cseréhez folyamodhatnak, ugyanakkor előírja, hogy e csere következményekkel jár a kölcsönös elismerés az irányelv 2. cikke (1) bekezdésében kimondott elvének alkalmazása szempontjából.

Mivel az irányelv 11. cikke (6) bekezdésének második albekezdése értelmében, ha egy harmadik ország által kiállított vezetői engedély lecserélésével kiállított vezetői engedély jogosultja szokásos tartózkodási helyét egy másik tagállamba helyezi át, ez utóbbinak nem kell alkalmaznia a 2. cikk (1) bekezdésében meghatározott kölcsönös elismerés elvét, továbbá,  ha egy tagállam egy harmadik ország által kiállított vezetői engedélyt lecserél közösségi vezetői engedélyre, akkor a cserét a közösségi vezetői engedélyen fel kell tüntetni.

Vagyis a 2006/126 irányelv rendelkezései értelmében a kölcsönös elismerés eme irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében kimondott elve a tagállamok által kiállított vezetői engedélyekre korlátozódik, és nem vonatkozik a harmadik államok által kiállított vezetői engedélyekre[12]

A tényállás megvalósulása idején D. Meyn Németországban rendelkezett lakóhellyel, így a Németországi Szövetségi Köztársaság nem volt köteles elismerni a D. Meyn számára valamely másik tagállamban, egy harmadik állam által kiállított vezetői engedély lecserélésével kiállított vezetői engedélyt[13].

A kérdést előterjesztő bíróság mindazonáltal azt kívánta megtudni, hogy ez a megállapítás érvényes‑e az olyan helyzetre, amikor a vezetői engedélyt egy olyan, másik tagállam által kiállított vezetői engedély lecserélésével állították ki, amely egy harmadik állam által kiállított vezetői engedély lecserélésének eredménye.

Az EUB további megállapítása szerint a 2006/126 irányelv 11. cikke (6) bekezdése második albekezdésének szövege önmagában nem teszi lehetővé a kérdést előterjesztő bíróság kérdésének megválaszolását. E szövegből az következik ugyanis, hogy e rendelkezés a valamely tagállam által egy harmadik állam által kiállított vezetői engedély lecserélésével kiállított vezetői engedélyekre, nem pedig valamely tagállamban egy másik tagállam által kiállított jogosítvány lecserélésével kiállított vezetői engedélyre vonatkozik, amely pedig egy harmadik állam által kiállított vezetői engedély lecserélésének eredménye[14].

Az EUB állandó ítélkezési gyakorlatából az következik mindazonáltal, hogy az uniós jogi rendelkezések értelmezésénél nemcsak a rendelkezés megfogalmazását, hanem a szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek a részét képezi. (2018. szeptember 26‑ai Baumgartner-ítélet, C‑513/17, EU:C:2018:772, 23. pont.) E tekintetben továbbá rámutatott arra, hogy a 2006/126 irányelv célja, (8) preambulumbekezdésének megfelelően, hogy közúti közlekedésbiztonsági okokból meghatározza a vezetői engedély kiállításának minimumkövetelményeit.

A tagállamok által kiállított vezetői engedélyek kölcsönös elismerésére vonatkozó kötelezettségnek a 2006/126 irányelv által történő előírása annak a következménye, hogy eme irányelv meghatározza a közösségi vezetői engedélyek kiállításának minimumkövetelményeit, vagyis a kiállító tagállam feladata annak vizsgálata, hogy teljesülnek‑e az uniós jogszabályok által, többek között a szokásos tartózkodási helyre és a vezetésre való alkalmasságra vonatkozóan a 2006/126 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében előírt minimumkövetelmények, következésképpen a vezetői engedély kiadása igazolt‑e.[15]

Így, ha valamely tagállam hatóságai kiállítottak egy vezetői engedélyt, a többi tagállamnak már nincs joga azt vizsgálni, hogy az engedély kiállítása az eme irányelv által előírt követelményeknek megfelelően történt‑e, mivel azt, ha valaki valamely tagállam által kiállított vezetői engedéllyel rendelkezik, annak bizonyítékaként kell tekinteni, hogy ennek az engedélynek a jogosultja az engedély kiállítása napján megfelelt e követelményeknek[16].

A német személyek közúti közlekedésben való részvételének engedélyezéséről szóló rendelet, a Verordnung über die Zulassung von Personen zum Straßenverkehr a FeV 29. § szerint bizonyos feltételek mellett a külföldiek járművezetési jogosultságát is el kell ismerni. E rendelkezés a szerint:

„(1) Az a személy, aki külföldi járművezetési jogosultsággal rendelkezik, a jogosultságának megfelelően vezethet gépjárművet Németország területén, amennyiben a szokásos tartózkodási helye a 7. § értelmében nem Németország területén található. […]

(2) A járművezetési jogosultságot érvényes nemzeti vezetői engedéllyel vagy nemzetközi vezetői engedéllyel kell bizonyítani. […] Azokat a külföldi nemzeti vezetői engedélyeket, amelyek nem német nyelven készültek, és amelyeket nem az Európai Unió egy másik tagállamában állítottak ki, […] fordítással kell ellátni.”

A 2006/126 irányelvnek nem célja, hogy rögzítse ama követelményeket, amelyeket egy harmadik államban kiállított vezetői engedély lecseréléséhez teljesíteni kell, mivel ez az előjog kizárólag a tagállamok hatáskörébe tartozik, miáltal e tagállamok nem lehetnek kötve a más tagállamok által e tekintetben végzett értékelésekhez[18].

E megfontolások összességéből az EUB ítéletében foglaltak szerint az következik, hogy a 2006/126 irányelv rendelkezéseit akként kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes, ha egy tagállam megtagadja egy olyan vezetői engedély elismerését, amely jogosultjának szokásos tartózkodási helye e tagállam területén van, és amelyet egy másik tagállam, alkalmassági vizsga nélkül, egy további tagállam által kiállított vezetői engedély alapján állított ki, amely pedig egy harmadik állam által kiállított vezetői engedély lecserélésének eredménye[19].

Lábjegyzetek:

[1] Az Európai Unió Bíróságának 2019. február 28-ai ítélete a  C‑9/18. sz. ügy Detlef Meyn ellen a Generalstaatsanwaltschaft Karlsruhe részvételével folyamatban lévő büntetőeljárásban; ECLI:EU:C:2019:148 (Ítélet)

[2] A vezetői engedélyekről szóló, 1991. július 29-ei 91/439/EGK tanácsi irányelvet több alkalommal jelentősen módosították. A vezetői engedélyekről szóló 2006/126/EK tanácsi irányelv

[3] A 2006/126/ EK irányelv (2) preambulumbekezdéséből

[4] 2013.01.11. Jogi Fórum/bruxinfo.hu

[5] Michal Bobek főtanácsnok indítványa a C‑195/16. sz. ügy Staatsanwaltschaft Offenburg kontra I-ügyben, 32-33. pont (C-195/16 ügy indítvány)

[6] C-195/16 ügy, indítvány 35. pont

[7] Ítélet 10-14. pont

[8] StVG 03.05.1909 „Közúti közlekedési törvény a 2003. március 5-ei értesítés változata (BGBl. I, 310., 919. o.); utolsó módosítása: 2018. december 4-ei törvény 3. cikke (szövetségi közlöny I, 2251)”.

[9] Rendelet a közúti közlekedésre való felvételről (vezetési engedély – FeV) 2010.12.13 „2010. december 13-ai, a vezetői engedélyekről szóló rendelet (BGBl. I S. 1980), amelyet legutóbb a 2018. május 3-ai rendelet 1. cikke módosított.”

[10] 2017. október 26‑ai I-ítélet, C‑195/16, EU:C:2017:815, 34. pont

[11] C-195/16 ügy, indítvány 46. pont

[12] Ítélet 22. pont

[13] A 2006/126 irányelv 11. cikke (6) bekezdése második albekezdésének alkalmazásában

[14] Ítélet 25. pont

[15] I-ítélet, 46. pont

[16] I-ítélet, 47. pont

[17] Straßenverkehrsgesetz, in der Fassung der Bekanntmachung vom 5. März 2003, zuletzt geändert durch Art. 3 des Gesetzes zur Stärkung der Bekämpfung der Schwarzarbeit und illegalen Beschäftigung vom 6. März 2017, a legutóbb a be nem jelentett munkával és az illegális foglalkoztatással szembeni harc fokozásáról szóló, 2017. március 6‑ai törvény 3. cikkével módosított, a 2003. március 5‑én közzétett változata szerinti közúti közlekedésről szóló törvény

[18] Ítélet 31. pont

[19] Ítélet 32. pont

Kapcsolódó cikkek:


Egyezménysértő jogszabállyal kizárni a már elbirtokolt földek tulajdonjogának bejegyzését
2019. június 7.

Egyezménysértő jogszabállyal kizárni a már elbirtokolt földek tulajdonjogának bejegyzését

A három török kérelmező egy törökországi természetvédelmi területen vásárolt az ingatlan-nyilvántartásban ekkor még nem szereplő földeket. Ezt követően egy kataszteri felülvizsgálat során az államkincstár bejegyeztette tulajdonjogát a földekre, amivel szemben a kérelmezők – a saját és és az eladók megszakítatlan használatán alapuló elbirtoklásra hivatkozva – pereket indítottak. A török parlament azonban ezután nyolc évvel, de még a perek jogerős lezárása előtt úgy módosította a természetvédelmi törvényt, hogy természetvédelmi területek ne legyenek elbirtokolhatóak, így a kereseteket a bíróság elutasította, kártalanítást pedig a kérelmezők nem kaptak. Az Emberi Jogok Európai Bírósága most megállapította, hogy az ügyben a török állam a három földvásárló tulajdonhoz való jogát és a bírósági jogvita ésszerű időben való elbírálásához való jogát is megsértette.

Egy parlamenti vizsgálati jelentésben le lehet írni, hogy valaki kenőpénzt kért, még ha utóbb nem is ítélik el érte
2019. június 6.

Egy parlamenti vizsgálati jelentésben le lehet írni, hogy valaki kenőpénzt kért, még ha utóbb nem is ítélik el érte

Az EJEB Kwiatkowski panaszát elfogadhatatlannak minősítette, mivel a parlamenti bizottság nem a büntetőjogi felelősséget állapította meg, hanem – tényeken alapuló – véleményt fogalmazott meg, a kérelmező magánszférájának pedig az ügyben lefolytatott, “önkényesnek vagy a valósággal nyilvánvalóan ellentétesnek nem minősülő” vizsgálat a szükséges és arányos korlátozását jelenti.

Héa-semlegesség és egyenlő bánásmód
2019. június 4.

Héa-semlegesség és egyenlő bánásmód

Az alábbiakban a szerző az Európai Unió Bíróságának ítéletét ismerteti, ami a Mydibel SA vs. État belge ügyben[1] született. A döntés az úgynevezett héa-levonások korrekciójáról szól a sale and lease back ügyletek esetében.

Az anya által illegálisan külföldre vitt gyermeket sem lehet visszaküldeni a bántalmazás kockázatának alapos vizsgálata nélkül
2019. május 31.

Az anya által illegálisan külföldre vitt gyermeket sem lehet visszaküldeni a bántalmazás kockázatának alapos vizsgálata nélkül

A kétgyermekes édesanya egy romániai nyaralást követően nem tért vissza a gyermekekkel az olaszországi apához. Az apa a Hágai Gyermekelviteli Egyezményre hivatkozva pert nyert Romániában a gyermekek hazaszállítása érdekében annak ellenére, hogy az eljárásban videók útján is bizonyítást nyert, hogy a gyermekeket többször fizikailag bántalmazta. A Bíróság ítélete szerint a román hatóságoknak a gyermek mindenek felett álló érdekét figyelembevéve kellett volna értékelnie a gyermekek fenyegetettségének súlyát. Ennek elmulasztása a családi élet védelmét garantáló 8. cikk megsértéséhez vezetett.