Az amerikai elnökválasztások


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az idei fontos dátum az Amerikai Egyesült Államok és a világ életében. Két nagy esemény éve egyszerre 2016: az olimpiáé és az amerikai elnökválasztásé. Előbbire az újkori történelemben 1896 óta, utóbbira az USA alkotmányának 1788-89-es ratifikációja óta kerül sor minden negyedik esztendőben – ez a szökőévenkénti egybeesés persze aligha szándékos. Jelen rövid tanulmány az amerikai elnökválasztások rövid alkotmánytörténeti áttekintését nyújtja a kezdetektől napjainkig.[1]


Az Egyesült Államok – magyar, illetve európai léptékkel mérve is – fiatal ország, jelen állapotában (föderális alkotmányát tekintve) még 230 éves sincs. Kevés állam mondhatja el azonban magáról, hogy több mint két és egynegyed évszázada demokrácia – Európában csak Norvégia büszkélkedhet több mint kétszáz éves alkotmánnyal (már ha San Marinót, ezt a különleges kis városköztársaságot figyelmen kívül hagyjuk).

Az USA alkotmányát az 1787 májusa és szeptembere között Philadelphiában ülésező, eredetileg a korábbi laza konföderáció megreformálására összehívott, de munkáját alkotmányozó konvencióként folytató gyűlés fogadta el.[2] Az „alapító atyáknak” nevezett 39 küldött 1787. szeptember 17-én írta alá a Gouverneur Morris[3] (1752–1816) pennsylvaniai követ által végső formába öntött szöveget. A ratifikáció lényegesen tovább tartott a tervezetek megtárgyalásánál és a végső szöveg elfogadásánál: a konvención részt vett tizenkét állam háromnegyedének az alkotmány által megkövetelt jóváhagyása 1788 júniusára lett meg, mind a tizenkettőé 1789 novemberére (Észak-Karolina húzódozott legtovább), az USA tizenharmadik állama, a gyűléstől távol maradt Rhode Island pedig némi gazdasági kényszer (vámhatárral fenyegetés) hatására 1790. május 29-ére adta csak be a derekát.

A philadelphiai tanácskozáson közismert módon több jelentős kompromisszum is született a kis és nagy lélekszámú (másként: északabbi és délebbi) államok között. Érdekeik összehangolása nem volt egyszerű feladat még a felkészült, az alkotmányozás sikere iránt elkötelezett küldöttek számára sem. A végrehajtó hatalomra vonatkozó szabályok megalkotása nem tartozott a legnehezebb kérdések közé, a szabályozás mégis különlegesre sikerült. A nagy államok tervezete (Virginia Plan) egy, a Kongresszus által választandó szövetségi végrehajtó testület felállítását javasolta, amit a kis államok delegátusai is jóváhagytak – az alkotmányban azonban mégsem ez a megoldás öltött testet.

A konvenció úgy döntött, hogy a végrehajtó hatalmat egyetlen személy fogja megtestesíteni az Egyesült Államokban: az elnök, aki az európai alkotmányjogból ismert fogalmak szerint államfő és kormányfő egyben. Helyesen persze nem kormányfő, hanem ő maga „a kormány”, hiszen egy személyben felelős a végrehajtó hatalom működéséért. Közjogi értelemben a Kongresszusnak (a régi angol jogból kölcsönzött impeachment, azaz közjogi felelősségre-vonási eljárás rendje szerint), politikai értelemben viszont csak az amerikai nép előtt tartozik elszámolással. Az Egyesült Államokban a végrehajtó hatalom ugyanis független a törvényhozástól, az európai parlamentarizmusra jellemző, törvényhozásnak politikai értelemben is alárendelt végrehajtó hatalom a „tiszta hatalommegosztás” (separation of powers) amerikai koncepciójával nem férne össze.

Maga az „elnök” (President) megnevezés elfogadását is rövid vita előzte meg, ugyanis voltak, akik a Governor General (főkormányzó) nevet javasolták. Ennek előzménye is volt, még a gyarmati időszakban, az amerikai forradalom előestéjén két javaslatban is ez szerepelt: a legendás polihisztor, Benjamin Franklin (1706–1790) 1754-es tervezetében, majd pedig Joseph Galloway (1731–1803) 1774. évi uniós javaslatában is. Mindketten azt javasolták, hogy a főkormányzót a brit király nevezze ki (azaz még Galloway sem óhajtotta a gyarmatok elszakadását az anyaországtól).[4] A megnevezés viszont még 1787-ben is logikus lett volna, hiszen az egykori gyarmatokból 1776 után megszerveződött független államok élén továbbra is kormányzók álltak (persze ők már nem a Korona kinevezettjei voltak). A konvenció mégis úgy döntött, hogy President legyen a megnevezés, összhangban a többi, „Római Birodalmat” idéző, latin eredetű névvel (Kongresszus, Szenátus).

Az alapító atyák szükségesnek tartották az alkotmányban szabályozni az elnökké választhatóság feltételeit, és ebben jóval szigorúbbak voltak, mint a törvényhozási passzív választójoggal. Egyrészt viszonylag magas korhatárt állapítottak (35. életév betöltése), másrészt tizennégy év „helyben lakást” írtak elő, azaz csak az lehet elnök, aki legalább ennyi ideje ténylegesen az Egyesült Államokban él. Az USA és a leendő elnök közötti kapcsolatot azonban egy harmadik szabály még ennél is szorosabbra fűzte: kimondták, hogy csak olyan személy választható elnökké, aki az Alkotmány elfogadásakor (1787), a későbbiekben pedig születésénél fogva az Egyesült Államok állampolgára (natural born citizen).

A közelmúltban két vezető republikánus politikussal összefüggésben is felmerült ennek az érdekes, mára kissé talán idejét múltnak tűnő szabálynak az alkalmazhatósága: az egyik az ismert filmszínész, Arnold Schwarzenegger (1947–) volt, aki osztrák állampolgárnak született, így nyilvánvalóan csak alkotmánymódosítás esetén indulhatott volna az elnökválasztáson (Kaliforniában nincs hasonló szabály, így ott 2003–2011 között minden további nélkül be tudta tölteni a kormányzói tisztséget); a másik pedig az egyik lehetséges 2016-os republikánus jelölt, Ted Cruz (1970–), aki Kanadában született. Mivel azonban az 1790-es állampolgársági törvény szerint az amerikai állampolgárok Egyesült Államok területén kívül született gyermekei is natural born-nak számítanak, Cruz szenátor jelölésének sem lett volna akadálya.

Az elnökre vonatkozó legkülönlegesebb (és legvitatottabb, egyébként többször módosított) szabály azonban mégsem ez, hanem megválasztásának módja és eljárási rendje. Mint láthattuk, a Virginia Plan szerint a Kongresszus választotta volna meg a végrehajtó testület tagjait, így az elnök megválasztása kapcsán is felmerült a Kongresszus (pontosabban a tagállamok egyenlő képviseletén alapuló Szenátus) általi elnökválasztás. A küldöttek azonban – épp a „tiszta hatalommegosztás” érdekében – elvetették ezt a megoldást. A következő felvetés az volt, hogy akkor válassza a nép az elnököt, mire George Mason (1725–1792) virginiai alapító atya így szólt: „a népre bízni az elnök megválasztását olyan lenne, mint vakra bízni a színek válogatását”.

Ennyire antidemokratikus lett volna a konvenció szellemisége? Aligha, bár kétségtelen, hogy az alkotmány híres 19. századi elemzői – mint a francia Alexis de Tocqueville (1805–1859) vagy a magyar jogtudós, Concha Győző (1846–1933) – nem mulasztják el megemlíteni az amerikai alkotmány „arisztokratikus” vagy „oligarchikus” jellegét. A nép általi (közvetlen) elnökválasztás gondolatát azonban nem ilyen szempontok miatt vetették el az alkotmányozók, hanem azért, mert azt a helyzetet szerették volna elkerülni, hogy az egyes tagállamok polgárai, akik még nem lehetnek járatosak az unió ügyeiben, a saját helybéli jelöltjükre szavazzanak, s ezáltal lehetetlen legyen konszenzusra jutni.

Ezt elkerülendő döntöttek tehát úgy, hogy külön testületre, az elektorok kollégiumára bízzák az elnökválasztást. „A polgártársaik által megválasztott személyek szűkebb köre lesz a legnagyobb valószínűséggel olyan ismeretek és ítélőképesség birtokában, ami egy ilyen bonyolult vizsgálódáshoz szükséges” – írta erről a briliáns elméjű Alexander Hamilton (1757–1804), a hatékony szövetségi intézményrendszert megálmodó egyik legjelentősebb „alapító atya”, az alkotmányt megindokoló és magyarázó, 1788-ban könyv alakban is kiadott híres The Federalist (A föderalista) című cikksorozat egyik szerzője.[5]

Az alkotmány II. cikk 1. §-a mindezek után a következőképp rendelkezett a kérdésről: „Minden tagállam a törvényhozó testülete által előírt módon annyi elektort jelöl ki, amennyi megfelel az állam által a Kongresszusba küldendő szenátorok és képviselők összes számának”.[6] Vagyis szó sincs arról az USA alkotmányában, hogy akár csak az elektorokat is a népnek kellene megválasztania. Minden tagállam maga dönthette el, hogy helyben hogyan válasszák őket – kezdetben valamennyi tagállamban a törvényhozó testületek delegálták az elnökválasztó kollégium tagjait (azaz többszörös közvetettség érvényesült), és csak a 19. század második felétől jellemző általánosan a (ma is érvényesülő) nép általi elektorválasztás.

2016. november 8-án eldől, ki lesz az USA következő elnöke: Donald Trump (képünkön balra) vagy Hillary Clinton (képünkön jobbra).

Az alkotmány fenti szabálya értelmében minden tagállamnak annyi elektora van, ahány képviselője és szenátora összesen, vagyis az elektori kollégium létszáma a Képviselőház és a Szenátus létszáma összegének felelt meg. Napjainkban mégsem 435+100, hanem 538 elektor dönt az elnök személyéről, ugyanis az 1961-ben hatályba lépett 23. alkotmánymódosítás értelmében a – Kongresszusban egyébként képviselettel nem rendelkező – szövetségi kerület (District of Columbia, azaz a főváros) is rendelkezik három elektorral.

Az alkotmány igen különös módon szabályozta az elnökválasztás eljárási rendjét is. „Az elektorok saját államaikban összeülnek és két személyre szavaznak, akik közül legalább az egyik nem annak az államnak a lakosa, melynek lakosai az elektorok” – utóbbi rendelkezéssel a „hazaszavazást” óhajtották elkerülni. „A legtöbb szavazatot kapott személy az elnök, ha ez a szám a kijelölt összes elektorok többségét jelenti; amennyiben egynél több személy élvez ilyen többséget és egyforma számú szavazattal rendelkeznek, a Képviselőház az egyik ilyen személyt szavazás útján haladéktalanul elnökké választja; ha ilyen személynek nincs többsége, a Képviselőház hasonló módon választja meg az elnököt a jegyzékben szereplő öt legmagasabb szavazatot nyert személy közül” – erre a furcsaságra még vissza fogunk térni.

Fontos megjegyezni (eloszlatandó egy közkeletű, bár nem ártalmas tévhitet), az amerikai alkotmányban nincs olyan szabály, amely kötelezővé tenné, hogy az egyes tagállamok elektorai azonos jelöltre szavazzanak (azaz nincs a szövetségi alkotmányban rögzítve a „győztes mindent visz” elve). Hogy ez mégis közismerten így van, annak az az oka, hogy majdnem az összes tagállam így rendelkezett saját helyi törvényeiben. Kivételt képez ez alól Maine és Nebraska állam, ahol kongresszusi kerületenként szavaznak az elektorok (az egyes kerületeken belül is itt érvényesül a fenti elv), a fennmaradó két elektor (akik nem kötődnek képviselőházi helyhez) pedig a tagállamban legtöbb szavazatot kapott jelöltre szavaz.

A másik ismert tévhit, hogy csak akkor érvényes az elektori szavazat, ha megfelel a fenti felhatalmazásnak. Mivel a szövetségi alkotmány teljesen az elektorokra bízza a választást, ez összeegyeztethetetlen lenne az alkotmány előírásaival. Az elektornak nincs az USA alkotmányában rögzített kötött mandátuma, így arra szavaz, akire a lelkiismerete szerint óhajt. Az egy másik kérdés, hogy a „félreszavazást” (amire igen ritkán került csak sor a történelemben) a legtöbb tagállamban büntetik, ám ettől még az így leadott szavazat érvényes. Elvileg tehát a demokrata elektorok bármelyike szavazhat Donald Trumpra, a republikánus elektorok pedig Hillary Clintonra. Ez persze óriási politikai botrányt eredményezne, és nem is volt még ilyesmire példa – olyasmi viszont már előfordult, hogy egy demokrata elektor nem a párt elnökjelöltjére, hanem másik demokrata politikusra adta le a szavazatát. Margaret Leach nyugat-virginiai elektor az 1988-as elnökválasztáson például Michael Dukakis (1933–) helyett Lloyd Bentsenre (1921–2006) voksolt.

Érdekes, ma már nem hatályos – sőt elképzelhetetlen! – szabálya volt az alkotmánynak (az eredeti szöveg szerint), hogy az lett az Egyesült Államok alelnöke, aki a második legtöbb szavazatot kapta az elektoroktól. Az alapító atyák valószínűleg még nem gondoltak arra, hogy az egymással versengő jelöltek a szövetségi politika alapkérdéseiben ne értsenek egyet. Bár az alkotmány az alelnöknek semmilyen önálló jogkört nem biztosít a végrehajtó hatalomban, általános helyettesként is igen visszás helyzetet eredményezne egy „ellenpárti” alelnök. Képzeljük el, hogy Hillary Clinton alelnöke Donald Trump lenne, vagy fordítva!

Mivel az 1800-ban (mint látni fogjuk, igen különös körülmények között, a Képviselőház által) elnökké választott Thomas Jefferson (1743–1826) és a második helyezett Aaron Burr (1756–1836) között mindvégig igen nagy ellentét feszült, a Kongresszus alkotmánykiegészítést (tartalmilag: módosítást) fogadott el, melynek értelmében az elektorok külön listáról választanak elnököt és alelnököt. A módosítás egy igen gyors ratifikációs folyamat eredményeképpen már 1802-ben hatályba is lépett (12. alkotmánykiegészítés), így az 1804. évi választáson már minden elnökjelöltnek megvolt a saját alelnökjelöltje. A „duplázó” Jefferson párja George Clinton (1739–1812), New York állam korábbi antiföderalista kormányzója lett, aki később James Madison (1751–1836) mellett is betöltötte (haláláig) ezt a tisztséget. Ő egyébként biztosan nem felmenője Bill Clinton (1946–) későbbi elnöknek, aki özvegy édesanyja második férjének családnevét viseli (az örökbefogadó apa sem a 19. századi alelnök leszármazottja, legalábbis e sorok írója szerény ismeretei szerint).

A 12. alkotmánykiegészítésnek köszönhetjük azt is, hogy az amerikai pártrendszer kialakulásával a két legnagyobb párt megalkotta a saját, igen bonyolult elnökjelölt-jelölő mechanizmusát, közismert nevén az „előválasztásokat”. Erről természetesen sem az alkotmány, sem annak említett módosítása nem rendelkezik, ez teljes egészében a pártok belügye. 2016-ban élénk figyelem kísérte ezt a rendszert a világ minden táján, így mindenki láthatta, hogy az államok túlnyomó részében ténylegesen „előválasztást” (preliminary election) rendeznek a pártok, néhány államban viszont jelölőgyűlést (caucus) tartanak, a végső döntést pedig az országos pártgyűlések (national convent) mondják ki. A már említett Concha Győző 1884-ben megjelent Újkori alkotmányok című könyvének első kötetében igen lesújtóan nyilatkozik minderről: „A nagy amerikai nemzet e pártconventek következtében nem kormányozza önmagát, hanem egy felelőtlen oligarchia által kormányoztatik”.[7]

Nem kevésbé bonyolult a szövetségi elnökválasztás időzítése sem, amiről az alkotmány ekként rendelkezik: „a Kongresszus megállapíthatja az elektorok megválasztásának idejét és azt a napot, amikor szavazataikat leadják; ez a nap azonos az Egyesült Államok egész területén”. Azaz – sok más kérdéssel együtt – a szövetségi törvényhozásra bízták a részletes szabályok megállapítását, azonban világossá tették, hogy az elektoroknak egy időben kell szavazniuk. Az erre vonatkozó, 1792-ben elfogadott és máig hatályos törvény értelmében az elektorok „december második szerdáját követő hétfőn” (azaz legkorábban december 13-án) ülnek össze, a leadott szavazatok összeszámlálása pedig a következő év január 6-án történik a Kongresszusban.

Utóbbi 1845-ben fogadta el a másik, máig meghatározó jelentőségű (és hatályos) törvényt, amelyre azért volt szükség, mivel a tagállamok nagy többsége ekkorra már átállt a törvényhozás általi elektorválasztásról a nép általi választásra. Ez a (szintén máig hatályos) törvény mondta ki, hogy az egész országban azonos időpontban kell lebonyolítani az elektorok megválasztását is, mégpedig nem máskor, mint „november első hétfőjét követő kedden”. Ez az Election Day, amely minden negyedik évben az elnökválasztás napja. Vajon miért az első hétfőt követő kedden és nem az első kedden? Hogy ne eshessen a dátum a november 1-jei ünnepnapra. Azaz a november 2-ika és 8-ika közé eső kedden kell megtartani a (közvetett) elnökválasztást.

A fenti, kőbe vésett szabályokból az is következik, hogy az Egyesült Államokban kizárt az „időközi” elnökválasztás. Ha az elnök mandátuma valamilyen okból (halál, lemondás, esetleg impeachment miatti hivatalvesztés következtében) idő előtt megszűnik, az alelnök lép az elnök helyébe a ciklusból még hátralévő időre. Csakhogy ez félmegoldás, ugyanis ez esetben alelnök nincs, azaz nincs aki (az alelnökből előlépett) új elnök helyébe lépjen. Ezt a dilemmát csak a hidegháború éveiben oldották meg: az 1967-ben hatályba lépett 25. alkotmánykiegészítés szerint ilyen esetben az elnök jelölése alapján a Kongresszus választ új alelnököt. Az 1960-as évekig úgy ítélték meg, hogy a szövetségi törvényben (Presidential Succession Act) rögzített, alacsonyabb szintű helyettesítés is megnyugtató megoldást jelent.

Úgyszintén nem rendelkezett az alkotmány eredeti szövege arról, hogy hányszor választható valaki az USA elnökévé. Az amerikai nemzet atyját, George Washingtont (1732–1799) 1792-ben egyhangúlag választották újra, de amikor 1796-ban ismét jelölni akarták, ő ezt azzal utasította vissza, hogy „idős és beteges” már, és ha megválasztanák és esetleg hivatali ideje alatt halálozna el, az egy olyan káros precedenst teremthetne, hogy az elnök haláláig látja el megbízatását. Márpedig ez összeegyeztethetetlen volna a köztársasági eszmével, hiszen csak a királyok szokták halálukig betölteni tisztségüket.

Washington politikai végrendeletét sokáig alkotmányerejűnek tekintették. Egészen 1940-ig egyszer sem fordult elő, hogy valakit másodszor is újraválasztottak volna. Ekkor azonban Franklin D. Roosevelt (1882–1945) harmadik alkalommal is az USA elnöke lett, sőt 1944-ben negyedszer is megválasztották, majd nem sokkal hivatalba lépése után, 1945. április 12-én elhunyt. Washington jóslata beigazolódott: a többszöri újraválasztás az „idős és beteges” Roosevelt esetén de facto élethosszig tartó elnöki megbízatást eredményezett. A Kongresszus a háború után akként tért vissza az első elnök szellemiségéhez, hogy alkotmánykiegészítésben tiltotta meg a másodszori újraválasztást (22. alkotmánykiegészítés, 1951): „Egyetlen személy sem választható meg az elnöki hivatalra több mint kétszer, és egyetlen olyan személy sem választható meg egynél több esetben, aki már egyszer azt betöltötte, illetve két évnél hosszabb ideig valaki más helyett elnöki jogkörrel rendelkezett”.

E rövid alkotmánytörténeti áttekintés után nézzünk néhány különleges elnökválasztást az Egyesült Államok történelméből. A legkülönlegesebb az első volt, ugyanis Washingtont, a függetlenségi háború győztes hadvezérét – megfelelő törvényi szabályozás híján, még a szövetségi intézmények, így a Kongresszus 1789. március 4-ei megalakulását megelőzően egy 1788. december 15-étől 1789. január 10-éig tartó procedúra során választották elnökké. Ellenjelölt nem volt, de Washington megkérdőjelezhetetlen népszerűségét és az egész nemzetet reprezentáló személyiségét ismerve amúgy is egyértelmű volt az egyhangú elektori szavazás. Mind a 69 elektor rá adta le az első szavazatát (azért csak 69, mert Észak-Karolina és Rhode Island ratifikáció hiányában még nem küldött elektort, New York államban pedig épp nem működött törvényhozó testület, így ők sem vettek részt az elnökválasztásban). A második szavazatok versenyében John Adams (1735–1826) diadalmaskodott, így ő lett az USA első alelnöke.

Mint a 12. alkotmánykiegészítés kapcsán már utaltunk rá, az első „visszás” elnökválasztásra sem kellett sokáig várni: 1800-ban a Jeffersont támogató elektorok úgy döntöttek, hogy első szavazatukat Jeffersonra, a másodikat Aaron Burr-re adják le. Céljuk a föderalista, azaz erős szövetségi államban hívő Adams újraválasztásának meghiúsítása volt, de hiába egyeztek meg előre arról, hogy a biztos kimenetel kedvéért egyvalaki közülük nem ad le második szavazatot (hogy Burr egy szavazattal kevesebbet kapva legyen alelnök), végül 73:72 helyett 73:73-as állás alakult ki, azaz az alkotmány 2. cikk 1. §-ának értelmében átkerült a Képviselőház jogkörébe az elnökválasztás. Itt viszont csak a 36. (harminchatodik!) voksoláson szerezte meg Jefferson a többséget. Ez, valamint a Jefferson és Burr között a hivatali idejük alatt kiéleződő politikai ellentétek vezettek a 12. módosító cikkely elfogadásához és gyors ratifikálásához még az 1804-es (következő) elnökválasztás előtt.

Szintén a törvényhozás kezébe került a döntés 1824-ben, amikor Andrew Jackson (1767–1845) az elektori szavazáson 99:84 arányban legyőzte ugyan John Adams fiát, John Quincy Adamst (1767–1848), de ez nem jelentette az alkotmány idézett rendelkezése által megkívánt abszolút többséget (261 elektor volt ekkor), a képviselőházi voksoláson viszont az ifjabb Adams győzött. A törvényhozás ez esetben lényegében felülbírálta az elektorokat, kvázi a parlament általi elnökválasztás valósult tehát meg, ráadásul amiatt is sok bírálat érte a képviselők döntését, hogy egy volt elnök fiát választották meg (az államfői tisztség „öröklődése” is a monarchiákra jellemző, akárcsak az élethosszig tartó mandátum). Azóta persze a Bush családban is történt már hasonló, 2016-ban pedig talán épp egy korábbi elnök felesége lesz az Egyesült Államok következő megválasztott elnöke.

A 19. század végére már minden tagállamban a nép választotta az elektorokat, így érdemes egymással összevetni a „népi” (azaz az elektorokra leadott) és az elektori szavazatokat. Az egyik leggyakrabban hangoztatott ellenérv az amerikai elnökválasztási rendszerrel szemben az, hogy az elektori (közvetett) szavazás azt eredményezheti, nem az a jelölt lesz az USA elnöke, akit a nép egy közvetlen elnökválasztáson megválasztana. Valóban, erre is volt már néhány példa az amerikai történelemben. Az első ilyen választás az 1876. évi volt, amikor Samuel J. Tilden (1814–1886) 4,3 millió, Rutherford B. Hayes (1822–1893) pedig csak 4 millió „népi szavazatot” kapott, az elektori kollégium szavazásán 185:184 arányban mégis utóbbi diadalmaskodott. Meg is kapta az utókortól a His Fraudulency („Őhamisítottsága”) gúnynevet.

Hasonló, bár ennyire nem kirívó példát szolgáltatott a kritikusoknak az 1888-as elnökválasztás is. Ekkor Benjamin Harrison (1833–1901) nagy, 233:168 arányú győzelmet aratott az elektori kollégium voksolásán ellenfelével, Glover Clevelanddel (1837–1908) szemben, holott utóbbira 90 ezerrel több választópolgár szavazott (volna, ha közvetlen lett volna az elnökválasztás). Külön érdekessége az esetnek, hogy 1888-ban Cleveland volt a hivatalban lévő elnök. A sors aztán 1892-ben igazságot szolgáltatott: ha nem is két egymást követő ciklusra, de másodszor is elnökké választották.

A harmadik példa a közelmúltból való, az idősebbek emlékezetében még élénken élhet: 2000-ben a demokrata párt jelöltje, Al Gore (1948–) hivatalban lévő alelnök 51 millió, a republikánus George W. Bush (1946–) pedig csak 50,5 millió „népi szavazatot” kapott. Az elektorok mégis utóbbit választották elnökké, 271:266 arányban. Az esetnek különös fényt ad, hogy a szavazást lényegében a vitatott körülmények között megválasztott 25 floridai elektor döntötte el. Az összeesküvés-elméletek kedvelői nem mulasztják el megemlíteni, hogy Florida kormányzója George W. Bush öccse, Jeb Bush (1953–) volt ekkor – az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a floridai szavazatok újraszámlálását nem ő és még csak nem is a floridai bírák, hanem az Egyesült Államok szövetségi Legfelsőbb Bírósága akadályozta meg, nehogy emiatt ne érkezzen be minden elektori szavazat a Kongresszushoz december 12-éig.

Az elektori választás persze másképp is torzíthat – úgy, ahogy itt Európában a parlamenti választásokon már megszokhattuk, azaz a valós „népi szavazatok” különbségének felnagyításával. Ahogy a magyar országgyűlési választásokon is előfordulhat, hogy a „népi szavazatok” 43,55 százalékát megszerző győztes pártszövetség kétharmados mandátumtöbbséghez jut (az egyéni kerületi rendszer sajátosságai miatt), a „győztes mindent visz” elve Amerikában is ki tudja emelni a különbségeket. 1936-ban a New Deal programot meghirdető és az Egyesült Államokat a nagy válságból sikerrel kivezető Roosevelt elnök a népi szavazatok 61 százalékát megszerezve az akkori 48 államból (Alaszka és Hawaii még nem volt az USA tagállama ekkor) 46-ban győzött, ami az elektorok szavazásánál 523:8 arányú győzelmet hozott neki. Nem számítva az említett, még a „népi szavazás” előtti egyhangú választásokat (Washington), a mai napig ez a 98,5 százalékos arányú győzelem a rekord. Így lesz 61-ből 98,5 százalék.

Abszolút értékben mindmáig a legtöbb elektori szavazatot mégsem (az egyébként 1936-ban méltán nagyon népszerű) Franklin D. Roosevelt kapta az amerikai elnökválasztások történetében, hanem Ronald Reagan (1911–2004), akire az 1984-es újraválasztásakor nem kevesebb, mint 525 elektor adta le a voksát. Az ellenjelöltre, Walter Mondale-re (1928–) csak Michigan és – különös módon – a szövetségi főváros kerületének, D.C.-nek az elektorai szavaztak. Ez így együtt 13 voks volt mindössze.

A nem egészen 230 éves amerikai demokrácia története sok mindenre szolgáltat tehát példát és ellenpéldát is. Vitatható az elektori elnökválasztás maga, és lehet szövetségi szintű beavatkozásért kiáltani az elektori szavazatok eloszlása kapcsán is. Az előválasztások kialakult politikai szokása és a kampány jellege is vitákra adhat okot. Amikor azonban Al Gore „nemzetünk egységére és demokráciánk erejére” hivatkozva fogadta el a 2000. évi, valóban igen visszás elnökválasztás eredményét, őszintén nyilatkozott. Az az ország vesse az első követ az Egyesült Államokra, ahol válsághelyzetekben egységesebb a nemzet és erősebb a demokrácia.

Lábjegyztek:

[1] A téma legjobb történeti áttekintése magyar nyelven: Hahner Péter: Az USA elnökei (Animus Kiadó, Bp., 2012.); az amerikai történelem legfrissebb összefoglalása magyarul: Paul Johnson: Az amerikai nép története (Akadémiai Kiadó, Bp., 2016). Az amerikai alkotmánytörténet iránt érdeklődőknek ajánlott olvasmány: Beke-Martos Judit: Állami legitimációs eljárások és államfői jogkör 1867–1918 között (Kossuth Kiadó, Bp., 2012); Képes György: A tökéletesebb unió (Gondolat Kiadó, Bp., 2003) és Nagyné Szegvári Katalin: Fejezetek az amerikai alkotmány történetéből (HVG Orac, Bp., 2002). [2] A konvenció munkájáról, a tervezetekről és vitákról részletesen l.: Mitchell, Ralph: Az Egyesült Államok alkotmánya (Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995). [3] Akinek a nevét helytelen lenne Morris kormányzónak fordítani, ugyanis a Gouverneur keresztnevet édesanyja, Sarah Gouverneur vezetékneve után kapta. [4] Urbán Aladár: Köztársaság az Újvilágban (Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994), 21–22. ill. 79–80. o. [5] Magyar nyelven l.: Hamilton, Alexander – Madison, James – Jay, John: A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról (Európa Könyvkiadó, Bp., 1998). [6] Magyar nyelven l. pl. az USA budapesti nagykövetségének hivatalos honlapján: https://hungarian.hungary. usembassy.gov/constitution_in_hungarian.html (letöltés: 2016.11.03.) [7] Concha Győző: Újkori alkotmányok I. (MTA, Bp., 1884), 257. o.

 

Fotó: http://www.bumm.sk/uploads/news/872/126872/clinton-ket-trump-harom-allamban-kampanyolt-a-valasztas-elott-72-oraval_126872.jpg 


Kapcsolódó cikkek

2021. december 6.

Bevethető a jogállamisági mechanizmus

Az Európai Unió Bíróságának főtanácsnoki indítványa szerint megfelel az uniós jognak az Európai Bizottság által beterjesztett jogállamisági mechanizmus. Ezzel a rendszerrel felfüggeszthetik az uniós péntek kifizetéseit, ha rendszerszintű visszaéléseket tapasztalnak.