Kérelem, a kiskorú gyermek visszavitele iránt


A szerző alábbi cikkében az Európai Unió Bíróságának az A. és B. ügyében hozott döntését[1] ismerteti, melynek különlegessége, hogy az EUB első ízben ítélkezett ilyen típusú, kiskorú gyermek átadására vonatkozó kérdésben.

Jelen ügyben az A. és B. – mint harmadik országbeli állampolgárok – között folyamatban lévő eljárásban a finn legfelsőbb bíróság, a Korkein oikeus előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtott be az Európai Unió Bíróságához (EUB). A felmerült kérdések eredetisége abban állt, hogy két, nyilvánvalóan eltérő tárggyal és célokkal meghozott uniós jogi eszköz közötti kapcsolatra vonatkozik[2], amelyről az EUB-nak első alkalommal kell döntenie[3].

I. Az alapügy

A felek közti vita okául az szolgált, hogy egy kiskorú gyermek harmadik országbeli állampolgárságú apja és anyja között folyamatban lévő jogvitában az apa által a Hágai Egyezmény alapján a gyermek Svédországba való visszavitele iránt azt követően nyújtott be kérelmet, hogy – az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, Dublin III rendelet[4] alapján hozott határozat végrehajtásaként – a gyermeket és anyját átadták Finnországnak.

Az előzetes döntéshozatali kérelem megállapítása szerint „A gyermek anyja szerint a gyermek nappal egy finn bölcsődében van, és a vele egyidős gyermekek szintjén már beszéli a finn nyelvet.”[5]

Az ügybeli keresetet egy kétévesnél fiatalabb gyermekétől különváltan élő apa, kérelmét annak érdekében nyújtotta be, hogy közös gyermeküket a Hágai Egyezmény alapján haladéktalanul vigyék vissza Svédországba.

Az ügyben alapvető kérdésként merült fel, hogy egy kiskorú gyermek átadására vonatkozóan az e rendelet alapján hozott, és e gyermek nevében az egyik szülő által a másik beleegyezése nélkül benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet követően hozott határozat a „Brüsszel IIa” rendelet tárgyi hatálya alá tartozhat-e, és igenlő válasz esetében, a gyermek jogellenes külföldre vitelének minősül-e?

A„Brüsszel IIa” rendelet célja arra irányul, hogy a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló szabályok megállapításával létrehozzon egy, a bírósági határozatok kölcsönös elismerése elvén alapuló valóságos jogi térséget, miközben az Egyezmény tárgya szerint biztosítani kell a bármelyik szerződő államba jogellenesen elvitt vagy ott visszatartott gyermekek azonnali visszajuttatását, szoros kapcsolat áll fenn e két jogforrás között, amelyeknek közös célja lényegében, hogy visszatartsanak a gyerekek jogellenes külföldre vitelétől, és ha ez megtörténik, elérjék a gyermekeknek a szokásos tartózkodási helyük szerinti államba történő haladéktalan visszavitelét[6] .

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2201/2003/EK tanácsi rendelet a „BrüsszelIIa” rendelet 2. cikke 11. pontjának, valamint 11. cikke (4) bekezdésének, a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, Hágái Egyezmény 13. cikke első bekezdése b) pontjának és 20. cikkének, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája gyermekek jogairól szóló 24. cikkének[7] értelmezésére vonatkozik.

II. A tényállás

Két iráni állampolgár, A., az apa és B., az anya először 2016 óta Finnországban, majd 2019 májusától Svédországban éltek. Az anya az apa munkavállalóként kapott tartózkodási engedélye alapján, a családi kötelékekre tekintettel – Finnország vonatkozásában a 2017. december 28. és 2021. december 27. közötti időszakra, Svédország vonatkozásában pedig a 2019. március 11. és 2020. szeptember 16. közötti időszakra – tartózkodási engedélyben részesült.A felek közös gyermeke, C. 2019. szeptember 5-én Svédországban született, ahol egyben szokásos tartózkodási helye is volt, és a szülők a felügyeleti jogot közösen gyakorolták. A svéd hatóságok 2019. november 11-ei, a gyermeket gondozásba vevő, és az anyjával együtt egy anyaotthonban elhelyező határozatát a közigazgatási bíróság 2020. január 17-ei ítélete is helybenhagyta.

Az apa 2019. november 21-én a gyermekével fennálló családi kötelékre tekintettel a gyermek részére, majd 2019. december 4-én az anya ugyancsak a gyermekre részére tartózkodási engedélyt kért Svédországban. Ezt követően 2020 augusztusában – az apa által vele szemben alkalmazott családon belüli erőszakra, valamint az apa iránt családjával kapcsolatban alkalmazott erőszakkal való fenyegetés indokával – az anya saját maga és gyermeke részére menedékjog iránti kérelmet nyújtott be.

A svéd migrációs hatóság 2020. október 27-ei határozataival az anya és a gyermek menedékjog iránti kérelmeit a svéd migrációs – mint elfogadhatatlanokat – elutasította, lezárta az apa által a gyermek vonatkozásában a családi kötelékre tekintettel benyújtott tartózkodási engedély iránti kérelemmel indult eljárást, és a „Dublin III” rendelet 29. cikkének (1) bekezdése alapján azonnal végrehajtandó határozatokkal az anyát és a gyermeket Finnország részére átadta.

Finnország 2020. augusztus 27-én megerősítette, hogy a „Dublin III” rendelet 12. cikkének (3) bekezdése alapján felel az anya és a gyermek menedékjog iránti kérelmének megvizsgálásáért. Az anyát és a gyermeket 2020. november 24-én átadták Finnországnak, ahol 2021. január 11-én az anya maga és a gyermek részére menedékjogot kért. 2021. március 26-án a finn bevándorlási szolgálat az anyától a részére korábban Finnországban megadott tartózkodási engedélyt visszavonta. A menedékjog iránti kérelem elbírálása az előzetes döntés iránti kérelem időpontjában még folyamatban volt.Az apa 2020. december 7-én a svéd migrációs hivatal által 2020. október 27-én hozott, a családi köteléken alapuló tartózkodási engedélyre, valamint a gyermek Finnországba részére történő átadásra vonatkozó határozattal szemben keresettel élt. 2020. december 21-ei ítéletével az e keresetet elbíráló bevándorlási ügyekben eljáró közigazgatási bíróság a migrációs hivatal határozatait hatályon kívül helyezte és – mivel a gyermek apját az eljárásban nem hallgatták meg – az ügyet új határozat meghozatalára e hatóság elé visszautalta.

A migrációs hivatal 2020. december 29-ei határozatával, az ország területének a gyermek általi elhagyását követően, és a gyermekre vonatkozóan előtte folyamatban lévő ügyeket – ideértve az anya által a gyermek tekintetében benyújtott menedékjog iránti kérelemmel kapcsolatos ügyet is – lezárta. Határozatával szemben 2021. január 19-én keresetet nyújtottak be a közigazgatási bírósághoz, amely 2021. április 6-ai ítéletével a gyermek családi kötelékre tekintettel igényelt tartózkodási engedélye kiadására és a gyermeknek a „Dublin III” rendelet alapján Svédországba való visszavitelére irányuló végzés meghozatalára irányuló kérelmet elutasította.

Az apa 2021. január 5-én a családi kötelékre tekintettel ismét tartózkodási engedélyt kért a svéd migrációs hivataltól, amellyel párhuzamosan a felek között a gyermek felügyeletének elbírálása az előzetes döntés iránti kérelem időpontjában is még folyamatban volt. A svéd västmanlandsi körzeti elsőfokú bíróság a 2020 novemberében hozott ideiglenes intézkedést elrendelő végzéssel fenntartotta a gyermek szüleinek közös felügyeleti jogát. A gyermek anyja vitatta, hogy a gyermek Finnországnak való átadását követően az ügy elbírálására e bíróság joghatósággal bírt volna. Eme ügy elbírálása is az előzetes döntés iránti kérelem benyújtásának időpontjában még folyamatban volt.

Az apa 2020. december 21-én – a felek közös gyermekének a tartózkodási helye szerinti államba, Svédországba való azonnali visszavitele iránti végzés elfogadása céljából – keresetet terjesztett elő a helsinki fellebbviteli bírósághoz. Az anya elsődlegesen a kereset elfogadhatatlanságának megállapítását, illetve másodlagosan annak elutasítását kérte. A migrációs hivatal vitatott beadványában megállapította, hogy sem a gyermeknek, sem az anyának nem volt érvényes tartózkodási engedélye Svédországban, és az ide való beutazásra vagy az ott tartózkodásra vonatkozó jogosultsággal sem rendelkeztek. A helsinki fellebbviteli bíróság 2021. február 25-ei határozatával a gyermek visszavitelére vonatkozó kérelmet elutasította. Álláspontja szerint, az ügyben nem lehetett megállapítani, hogy az anya jogellenesen vitte el a gyermeket a szokásos tartózkodási helye szerinti országból. A gyermek anyja, amikor Svédországban élt, a maga és a gyermek részére kifejezetten menedékjogot kért saját.

Az anya 2020. szeptember 2-án a gyermek kizárólagos felügyelete iránt kérelmet nyújtott be. A svéd migrációs hivatal tájékoztatta arról, hogy a menedékjog iránt benyújtott saját kérelme és a gyermek kérelmének megvizsgálásáért Finnország felelős. Eszerint az anya szándéka nem az volt, hogy oly módon változtassa meg a gyermek szokásos tartózkodási helyét, amely a felügyeleti joggal kapcsolatos eljárásokban a joghatóságot befolyásolná.

A helsinki fellebbviteli bíróság szerint azt sem lehetett megállapítani, hogy a gyermek visszatartása jogellenes, még akkor sem, ha a svéd közigazgatási bíróság ezt követően hatályon kívül helyezte a svéd migrációs hivatal határozatát, és új határozat meghozatala céljából az ügyet e hatóság elé visszautalta, továbbá a gyermek apja a gyermek finnországi tartózkodásához nem járult hozzá. Megítélése szerint az anya jogszerűen támaszkodhatott a svéd migrációs hivatal által közölt, a határozat azonnali végrehajthatóságára, a gyermek által az ország területére való beutazásra vonatkozó korlátozásokra, valamint a gyermek finnországi menedékjog iránti kérelmének vizsgálatára vonatkozó információkra. Arra sem lehet következtetni, hogy az anya a menekültügyi szabályozással visszaélt.A legfelsőbb bíróság elé terjesztett fellebbezésében az apa azt kérte, hogy a bíróság hozzon végzést a felek közös gyermekének a tartózkodási helye szerinti államba, Svédországba történő azonnali visszaviteléről.  Válaszbeadványában az anya a fellebbezés elutasítását kérte.

E körülmények között a finn legfelsőbb bíróság, a Korkein oikeus felfüggesztette eljárását, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB elé. Ennek keretében az eljáró bíróság elsősorban azt kérte, hogy az EUB a gyermek jogellenes elvitelével kapcsolatos előzetes döntéshozatal iránti kérelmét sürgősségi eljárásban bírálja el. A fellebbező A., aki a gyermek apja és a felügyeleti jog másik jogosultja, a gyermek azonnali visszavitelét kérte a gyermek tartózkodási helye szerinti államba, Svédországba.

Jelen ügyben egy körülbelül másfél éves csecsemőről volt szó, aki közel hat hónapja tartózkodott Finnországban a felügyeleti joggal rendelkező másik szülő hozzájárulása nélkül. Ha az ügyet rendes eljárásban bírálták volna el, az ügyintézés időtartamának meghosszabbodása veszélyeztette volna a gyermek haladéktalan visszavitelének lehetőségét.

Az EUB a jelen ügyben – tekintettel a gyermek életkorára, a finnországi tartózkodás időtartamára, valamint arra, hogy az eljárás elhúzódása hátrányos lehet az apa és gyermeke közötti kapcsolat fejlődésére – az előzetes döntéshozatal iránti kérelem sürgősségi eljárásban történő elbírálását rendelte el.

EU Jog online

III. Az eset értékelése

III.1 Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseivel a bíróság arra várt választ, hogy a „Brüsszel IIa” rendelet >>jogellenes elvitel vagy visszatartás<< fogalmát úgy kell-e értelmezni, hogy jogellenes elvitelnek vagy visszatartásnak minősülhet az a helyzet, amelyben az egyik szülő a másik beleegyezése nélkül úgy dönt, hogy gyermekét az annak szokásos tartózkodási helye szerinti államból egy másik tagállamba viszi el. A szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam által a „Dublin III” rendelet alapján hozott határozat végrehajtásaként, majd a fogadó tagállamban marad, miután ezen átadási határozatot hatályon kívül helyezik, anélkül hogy az első tagállam hatóságai olyan döntést hoztak volna, hogy visszavennék az átadott személyeket vagy engedélyeznék számukra az ott tartózkodást.

A kérdés kapcsán az EUB rámutatott, hogy a „Brüsszel IIa” rendeletet tárgyi hatálya szerint, a bíróság jellegétől függetlenül, többek között a szülői felelősség megállapításával, gyakorlásával, átruházásával, korlátozásával vagy megszüntetésével kapcsolatos polgári ügyekben kell alkalmazni. Az ezzel összefüggő „polgári ügyek” fogalmát nem megszorítóan, hanem olyan önálló uniós jogi fogalomként kell értelmezni, amely kiterjed többek között minden, e rendelet értelmében vett „szülői felelősséggel” kapcsolatos kérelemre, intézkedésre, illetve határozatra.

A „Brüsszel IIa” rendelet 2. cikkének 7. pontjában a „szülői felelősség” fogalma tág meghatározást kapott, minthogy a gyermek személyével, illetve vagyonával kapcsolatos valamennyi olyan jogra és kötelességre kiterjed, amelyet valamely természetes vagy jogi személy határozat, jogszabály hatálya, illetve jogilag kötelező megállapodás útján gyakorol. Bár felsorolja a „szülői felelősséggel” összefüggésben a hatálya alá tartozó kérdéseket, ez azonban csak példálózó felsorolás, miként ezt a „különösen” kifejezés alkalmazása bizonyítja. Annak meghatározásakor, hogy egy kérelem a „Brüsszel IIa” rendelet hatálya alá tartozik-e, a kérelem tárgyából kell kiindulni[8].

Ebből következően – az EUB megítélése szerint –, mivel a gyermek apja a kérdést előterjesztő bírósághoz annak érdekében nyújtotta be kérelmét, hogy a gyermeket a Hágai Egyezmény alapján haladéktalanul vigyék vissza Svédországba, így az esetre a „Brüsszel IIa” rendelet alkalmazandó.

III.2 A gyermek elvitelének vagy visszatartásának jogellenessé való minősítését illetően magából a „Brüsszel IIa” rendeletből megállapítható, ilyennek kell tekinteni a gyermek olyan elvitelét vagy visszatartását, amelyre az azon tagállam joga szerint hozott bírósági határozat vagy jogszabály hatálya alapján, illetve hatályos megállapodás útján szerzett felügyeleti jogok megsértésével került sor, ahol a gyermek közvetlenül az elvitel vagy visszatartás előtt szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett, amennyiben a felügyeleti jogot az elvitel vagy a visszatartás időpontjában ténylegesen – akár önállóan, akár közösen – gyakorolták, illetve azt gyakorolták volna, ha ezen eseményekre nem került volna sor[9].

A tényállás szerinti kritériumok körébe – amelyek alapján a gyermek elvitele vagy visszatartása „jogellenesnek” minősíthető – a 2201/2003 rendelet 2. cikkének 11. pontjának szövege hasonlóan az 1980. évi Hágai Egyezmény 3. cikkének szövegéhez, egyetlen meghatározásba foglalja a jogellenes elvitelt és visszatartást. Ennek alapján az EUB pontosította, hogy a rendelet e pontja értelmében vett jogellenes elvitel vagy visszatartás megvalósulásának feltétele az, hogy a gyermek közvetlenül elvitelét vagy visszatartását megelőzően a származási tagállamban szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett, valamint hogy az e tagállam joga szerint biztosított felügyeleti jog megsértéséből ered. Ebből következően, a „jogellenes elvitelnek vagy visszatartásnak” minősülés lényegében a két kumulatív feltétel, a gyermek szokásos tartózkodási helyének és a felügyeleti jog megsértésének fogalmán alapul[10].

Amint azt a főtanácsnok az indítványában kiemelte, e minősítéséhez két feltétel együttes fennállása szükséges, nevezetesen:

  • egyrészt az azon tagállam joga alapján odaítélt felügyeleti jognak a megsértésével történő elvitel, amelyben a gyermek szokásos tartózkodási helye található, amihez meg kell határozni a gyermeknek az elvitele előtti szokásos tartózkodási helyét[11].

Megállapítása szerint, egy kisgyermek szokásos tartózkodási helye szorosan kapcsolódik azon referenciaszemélyekéhez, akikkel a gyermek él, akik őt ténylegesen gondozzák, és gondoskodnak róla. Az ügy tényállásából kitűnik, hogy a svéd hatóságok által az apa magatartását követően hozott elvitelének alapja az anya által a gyermek nevében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem, és hogy az átadása óta ebben az országban tartózkodik az anyjával, és nem jogosult arra, hogy Svédországba beutazzon, és ott tartózkodjon

Az EUB korábbi ítéletében[12] már pontosította, hogy a gyermek mindenekfelett álló érdeke védelmének biztosítása iránti szükséglet azokat a figyelembe veendő tényezőket foglalja magában, amelyek bizonyíthatják, hogy a gyermek elvitele óta a szociális és családi környezetbe bizonyos mértékig beilleszkedett.

A gyermek Finnországban való beilleszkedését bizonyító ilyen tényezőket a gyermek szokásos tartózkodási helyének meghatározásakor hasznosan figyelembe lehet venni, és a jogellenes visszatartás hiányának megállapítása szempontjából meghatározónak bizonyulhatnak[13].

  • másrészt a felügyeleti jog tényleges gyakorlása, illetve az, hogy e jogot ténylegesen gyakorolták volna, ha az elvitelre vagy visszatartásra nem került volna sor.

III.3 A „felügyeleti jog tényleges gyakorlásának” e fogalmát az 1980. évi Hágai Egyezmény is tartalmazza, amely a jogellenes elvitelt vagy visszatartást a rendeletben használtakkal szinte megegyező kifejezésekkel határozza meg. A felügyeleti jog tényleges jellegét tágan kell értelmezni.

E fogalom azoknak a helyzeteknek felel meg, amikor a felügyeletet ellátó személy a gyermek gondozását még akkor is ellátja, ha – ténylegesen, de jogszerű okokból – nem élnek együtt. Ebből következően, egy szülő akkor gyakorolja ténylegesen a felügyeleti jogot, amikor gondoskodik a gyermekről, és rendszeres kapcsolatot tart fenn vele. E kritérium határait körültekintően és szigorúan kell vizsgálni és alkalmazni annak megelőzése érdekében, hogy e feltételt – a gyermek elvitelének vagy visszatartásának igazolására – visszaélésszerűen felhasználják. Ellenkező esetben a gyermek mindenekfelett álló érdekének védelmére irányuló, cél sérülne.

Tény, hogy a gyermek születése után csak két hónap telt el, amikor az apa erőszakos magatartása miatt az anyjával együtt egy befogadó otthonban történő elhelyezésre vonatkozóan határozatot hoztak, és hogy eme esemény óta az apa a svéd hatóságok szerint csak alkalomszerű kapcsolatot tartott fenn a gyermekkel[14]. Ezt erősíti meg a „Brüsszel IIa” rendelet által elérni kívánt cél is.

III. 4 A Hágai Egyezmény és a „Brüsszel IIa” rendelet szerinti visszaviteli eljárás célja az, hogy az egyik szülő ne tudja megerősíteni a gyermek feletti felügyelettel kapcsolatos helyzetét azzal, hogy nyilvánvalóan jogellenesen kivonja magát a – többek között e rendeletben foglalt szabályok alapján a gyermekkel kapcsolatos szülői felelősségről való határozathozatalra – főszabály szerint kijelölt bíróságok joghatósága alól[15].

Jelen esetben annak ténye, hogy az a szülő, aki a gyermek feletti felügyeleti joggal rendelkezik és a gyermekkel olyan tagállamba költözik, amely eltér attól a tagállamtól, amelyben a gyermek szokásos tartózkodási helye korábban található volt – annak érdekében, hogy megfeleljen a „Dublin III” rendelet alkalmazásában e szülőre és gyermekére vonatkozó, átadásra vonatkozó határozatnak –, nem tekinthető az ítélkezési gyakorlat értelmében vett olyan jogellenes magatartásnak, amely a „Brüsszel IIa” rendelet e meghatározása értelmében véve jogellenessé tenné az elvitelt, anélkül, hogy előzetesen vizsgálni kellene azt, hogy e feltételek, különösen a ténylegesen gyakorolt felügyeleti jog megsértésével történő elvitelre vonatkozó feltétel, teljesülnek-e[16].

Az EUB megállapítása szerint, az átadásra vonatkozó, és az e szülőre, illetve gyermekre nézve kötelező erejű határozat betartását – mivel az átadás időpontjában végrehajtható volt, hisz ebben az időpontban a végrehajtását nem függesztették fel, és nem is helyezték hatályon kívül – e határozat egyszerű jogi következményének kell tekinteni, ami e szülőnek nem róható fel[17].

Mivel a felügyeleti jog jogellenes elvitellel vagy visszatartással járó, megsértését az Egyezmény és a rendelet is úgy értelmezi, hogy a felügyeleti jog megsértése lényegében olyan jogellenes magatartás, amely lehetővé teszi a gyermek elviteléért vagy visszatartásáért felelős szülő számára a joghatóságra vonatkozó szabályok megkerülését.

E körülmények összességéből következik az, hogy a jogellenes elvitel vagy visszatartás jellemzése nem kizárólag attól a tisztán anyagi jogi megállapítástól függ, hogy a gyermeket a felügyeleti jog gyakorlójának vagy társjogosultjának beleegyezése nélkül a szokásos tartózkodási helyén kívülre vitték vagy visszatartották. Ennek megállapításához az is szükséges, hogy a gyermek felügyeleti jogának megsértése a gyermek elviteléért vagy visszatartásáért felelős szülőnek betudható olyan jogellenes cselekmény legyen, amely a gyermek mindenekfelett álló érdekének figyelmen kívül hagyásával arra irányul, hogy e szülő számára gyakorlati vagy jogi előnyt biztosítson a másik szülő hátrányára.

A tényállás szerinti esetben azonban a gyermek elvitele nem az anyának betudható jogellenes cselekményből, hanem egy külön szabályozás végrehajtásából ered, amelynek alkalmazása mind a tagállamokra, mind a nemzetközi védelmet kérelmezőkre nézve egyaránt kötelező.

Az ügyben eljáró főtanácsnok megállapításai szerint a jelen ügy sajátossága abban a körülményben rejlik, hogy a gyermek elvitelére egy olyan határozat keretében került sor, amelyet a 604/2013 rendelet alapján fogadtak el az érintettnek, és ezt a gyermek anyjának az által benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmek megvizsgálásáért felelős tagállam részére történő átadása tárgyában tették. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a 2013/32/EU irányelv[18] előírása értelmében minden jogképességgel rendelkező nagykorú személynek jogosultnak kell lennie arra, hogy a gyermek nevében nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtson be.

A kiskorúaknak a 2013/32 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése értelmében jogosultaknak kell lenniük arra, hogy saját nevükben nemzetközi védelemért folyamodhassanak azokban a tagállamokban, amelyek a kiskorúak számára cselekvőképességet biztosítanak, továbbá, minden, eme irányelv hatálya alá tartozó tagállamban jogosultsággal kell bírniuk arra, hogy felnőtt képviselőjük – egyik szülőjük, vagy egyéb felnőtt hozzátartozójuk – által nemzetközi védelem iránti kérelmet terjeszthessenek elő.

E rendelkezésekből következik, hogy az uniós szabályozással éppúgy nem ellentétes az, hogy több családtag külön-külön nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesszen elő, mint az, hogy egyikük a kérelmét egy kiskorú családtag nevében is benyújtsa[19].

III.5 Következésképpen nem tekinthető úgy, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem elbírálásáért felelős tagállam területén maradás jogellenes magatartásnak minősülne, még az átadásra vonatkozó határozat hatályon kívül helyezését követően sem, ha a „Dublin III” rendelet alapján az átadást kezdeményező tagállam hatóságai nem hoztak a szóban forgó szülőt és gyermeket illetően az átadás időpontját követően visszafogadó határozatot, illetve nem engedélyezték számukra az utóbbi tagállamban való tartózkodást. Ilyen helyzetben ugyanis a gyermek visszatartása, a gyermeknek tartózkodási helye szerinti tagállam végrehajtható határozatai által meghatározott közigazgatási helyzete egyszerű következménye.

Jelen esetben sem az anya, sem a gyermek jelenleg nem rendelkezett tartózkodási engedéllyel Svédországban, és e tagállam családi ügyekben hatáskörrel rendelkező bírósága a gyermek feletti kizárólagos felügyeleti jogot az anyának ítélte, és elutasította az apa kapcsolattartási jog iránti kérelmét. Az a tény, hogy az anya nem tájékoztatta a gyermek apját a svéd hatóságokhoz benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelemről és annak következményeiről, önmagában nem bizonyítja az anya csalárd szándékát, tekintve, hogy e magatartás a korábbi házastársi erőszakkal összefüggő félelmek kontextusába illeszkedik.

Az EUB végső megállapítása szerint a jogbiztonság elvét és a „Dublin III” rendelet céljainak megvalósítását veszélyeztetné az az értelmezés, amely szerint a nemzetközi védelmet kérelmező anyának, tartózkodnia kellene az átadásra vonatkozó határozat teljesítésétől amiatt, hogy magatartása a „Brüsszel IIa” rendelet értelmében jogellenesnek minősülhet. A fenti körülmények kizárják a felügyeleti jog megsértését, és ebből következően a „jogellenes elvitelnek, vagy visszatartásnak” minősülést[20].

IV. Az EUB döntése

Az Európai Unió Bíróságának határozata szerint a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 2201/2003/EK tanácsi rendelet 2. cikkének 11. pontját úgy kell értelmezni, hogy nem minősülhet az e rendelkezés értelmében vett jogellenes elvitelnek vagy visszatartásnak az a helyzet, amelyben az egyik szülő a másik szülő hozzájárulása nélkül úgy dönt, hogy gyermekét az annak szokásos tartózkodási helye szerinti államból valamely másik tagállamba viszi el.

Az elsőként említett tagállam által az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló 2013. június 26-ai 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet alapján hozott átadásról szóló határozat végrehajtásaként, majd a második tagállamban marad azt követően, hogy az eme átadásról szóló határozatot hatályon kívül helyezték, anélkül hogy az első tagállam hatóságai olyan döntést hoztak volna, hogy az átadott személyeket visszavennék, vagy számukra engedélyeznék az ott tartózkodást.

Lábjegyzetek:

[1] 2021. augusztus 2-ai A. és B. C‑262/21. PPU. sz. ítélet ECLI:EU:C:2021:640 (Ítélet)

[2] A házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2003. november 27‑i 2201/2003/EK tanácsi rendelet, a „Brüsszel IIa” rendelet, és a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, Hágában 1980. október 25-én kelt egyezmény. A hágai egyezményt, Magyarországon az 1986. évi 14. törvényerejű rendelet hirdette ki

[3] Priit Pikamäe főtanácsnoknak az A. kontra B. C‑262/21. PPU. sz. ügyben tett  indítványa (Indítvány) 2.  pont

[4] 2013. június 26-ai 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról. „Dublin III” rendelet

[5] Indítvány 39. pontjához fűzött 25. lábjegyzet

[6] 2018. szeptember 19-ei C. E. és N. E.-ítélet, C‑325/18 PPU és C‑375/18 PPU, EU:C:2018:739, 47. pont

[7] 24. cikk (1) A gyermekeknek joguk van a jólétükhöz szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. A gyermekek véleményüket szabadon kifejezhetik. Az őket érintő ügyekben véleményüket életkoruknak és érettségüknek megfelelően figyelembe kell venni. (2) A hatóságok és a magánintézmények gyermekekkel kapcsolatos tevékenységében a gyermek mindenekfelett álló érdekének kell az elsődleges szempontnak lennie. (3) Minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy mindkét szülőjével rendszeres, személyes és közvetlen kapcsolatot tartson fenn, kivéve, ha ez az érdekeivel ellentétes

[8] 2015. október 21-ei Gogova-ítélet, C‑215/15, EU:C:2015:710, 26. pont

[9] Ítélet 44. pont

[10] 2014. október 9-ei C. és M.-ítélet C‑376/14 PPU, EU:C:2014:2268, 47. pont

[11] 2017. június 8-ai O. L.-ítélet, C‑111/17 PPU, EU:C:2017:436, 53. pont

[12] A 2014. október 9-ei C.-ítéletében C‑376/14 PPU, EU:C:2014:2268, 56. pont

[13] Indítvány 41. pont

[14] Indítvány 48. pont

[15] A 2009. december 23-ai Detiček-ítélet, C‑403/09 PPU, EU:C:2009:810, 49. pont; 2014. október 9-ei C.-ítélet, C‑376/14 PPU, EU:C:2014:2268, 67. pont; 2017. június 8-ai O. L.-ítélet, C‑111/17, EU:C:2017:436, 63. pont

[16] Ítélet 48. pont

[17] Ítélet 49. pont

[18] A nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló 2013. június 26-ai európai parlamenti és tanácsi irányelv

[19] A 2018. október 4-ei Ahmedbekova-ítélet C‑652/16, EU:C:2018:801, 53–55. pont

[20] Indítvány 62. pont


Kapcsolódó cikkek

2022. május 16.

Második kiegészítő jegyzőkönyvet fogadtak el a kiberbűnözés ellen

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának olasz elnöksége megnyitotta aláírásra a kiberbűnözés elleni egyezmény (Budapesti Kibervédelmi Egyezmény) második kiegészítő jegyzőkönyvét, amelynek célja a hatóságok közötti együttműködés és az elektronikus bizonyítékok megosztása.